Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-10-31 / 22. szám
VAGYONUNK ÉS ERŐFORRÁSUNK: A KIMŰVELT EMBERFŐ Beszélgetés Kozma Ferenc közgazdásszal — Közismert, hogy a magyar gazdaság nem bővelkedik természeti erőforrásokban. Azt is tudjuk, hogy a felszabadulás óta végbement óriási beruházási tevékenység ellenére nem sikerült akkora mennyiségű és főleg olyan minőségű tőkét felhalmoznunk, amely egymagában megalapozná a továbbfejlődést. Ugyanakkor ez időszak alatt rendkívül erősen érzékelhető minőségi változás ment végbe a lakosság műveltségi szintjében, egyaránt értve ezen az általános és szakmai műveltséget. Ez a minőségi változás feljogosít arra, hogy a továbbiakban egy olyan gazdaságpolitikai irányvonalat alakítsunk ki, amely erősebben összpontosít az emberi termelőerőre. Arra az erőforrásra, amely véleményem szerint ma Magyarország legnagyobb „természeti” kincse. Természetesen nem egyszerűen a munkaerőre gondolok, hiszen ebből sincsenek korlátlan tartalékaink, hanem a minőségi munkára. — Könyvében azt írja, hogy tehetség és a szorgalom a legnagyobb gazdasági tartalékunk. — Abban a helyzetben, amiben most vagyunk — értve ezen nemcsak a megváltozott világgazdasági környezetet, de a magyar gazdaság egyre inkább sűrűsödő megoldatlan problémáit is — elemi erejű szükséglet mutatkozik arra, hogy nemcsak műszaki, gazdasági, de vállalkozói értelemben is megújulni képes társadalommá váljunk. Nyersanyag és energia hiányában, korlátozott behozatali lehetőségek és közepes tőkefelhalmozás mellett azonban csak az emberi munka, a szorgalom, a tehetség, a szaktudás és a vállalkozókészség az, ami minőségi változást hozhat a magyar gazdaságba. — Sokat vitatkoztunk arról: mennyi ér a magyar munka. Most egy más értelemben kérdezném ugyanazt : mennyit ér, azaz menynyibe kerül a magyar munkaerő? Miképp becsülhető és felbecsülhető-e egyáltalán az „emberi fejekbe” beruházott nemzeti vagyon, vagyis az a költség, amelyet a magyar társadalom nemcsak a szakképzett, de a képzetlen munkaerő felnevelésére fordít? — A nemzeti vagyon egyik részét a természeti értékek: a föld termőképessége, a feltárt bányakincsek, vizek stb. képezik. A másik részét a házak, hidak, vasutak, gyárak, műszerek, gépek alkotják. Mindezek értékét akár forintban is ki lehet fejezni. De a termelőerők harmadik eleme: az emberi munkavégző képesség szintén vagyonnak tekinthető. Hiszen egy ember munkavégző képessége valójában több évig tartó sokfajta beruházás eredménye. Először is beruház a család, amikor felneveli a gyereket, de beruház az állam is, amikor vigyáz az egészségére, biztosítja az óvodáját, az iskoláztatását stb. Mindezt összeadva nagyjából félmillió forintba kerül az a társadalmi ráfordítás, ami példának okáért egy betanított munkás vagy egy segédmunkás munkavégző képességében testesül meg. Egy felsőfokú végzettségűé pedig több mint a duplája. — Sok ez vagy kevés? — Nehéz megmondani, mivel nemzetközi összehasonlítás nem áll rendelkezésünkre. De ha a munkavégző képesség újratermelésére, a mai magyar munkavállalók felnevelésére — képzésére költött összeget összevetjük a másik két termelési tényezővel: akár természeti 6 A könyvhéten jelent meg Kozma Ferenc: „Az emberi fényező a gazdasági fejlődésben" című könyve. A szerző aki az elmúlt években a magyar gazdaságfejlődéssel foglalkozó jó néhány művet publikált, ezúttal új nézőpontból: az emberi tényező, a munkaerő oldaláról vette számba a magyar gazdaság lehetőségeit. Mi tette szükségessé ezt az új szempontú végiggondolást? kincseink értékével, akár a beruházott nemzeti vagyonnal, kiderül, hogy ma Magyarországon az emberi munkaerő jelenti a legnagyobb beruházást, ez alkotja az összes termelési tényező negyvenöt százalékát. Ez azt jelenti, hogy a magyar munkaerő, a „kiművelt emberfők” értéke nagyobb vagyon, mint a Magyarországon ma létező összes beruházás; a Parlamenttől kezdve a Ganz-MÁVAG-ig, az Erzsébet-hídtól kezdve az összes telepített erdőig. — ön tehát a magyar gazdaságfejlesztés legjelentékenyebb tartalékának tekinti a sokat bírált magyar munkaerőt. Ügy véli, hogy a szakképzettség, vagy szaktudás, Széchenyi szavaival élve: a kiművelt emberfők számát tekintve, Magyarország sok gazdaságilag fejlettebb országgal is kiállja az összehasonlítást. De miképpen sáfárkodunk ezzel a nemzeti méretekben is konvertálható termelési tényezővel? — Talán ott kezdeném, hogy milyen is az a munkaerő, amellyel sáfárkodnunk kell. Magyarország munkaképes korú lakosságának körülbelül hatvan százaléka vagy szakmunkás vagy ennél magasabb képesítésű. Igaz, a maradék negyven százalék jó részének nincs meg a nyolc általános iskolai végzettsége sem, és azt is el kell mondani, hogy a meglevő diplomák — legyen az szakmunkás diploma, vagy egyetemi diploma — nem feltétlenül és nem minden birtokosa esetében teljes értékűek. Mint az élet sok más területén, itt is volt egyfajta mennyiségi előreszaiadás, amely nem jelentett feltétlenül minőségi javulást. Tény azonban, hogy Magyarország munkaképes lakosságának hatvan százaléka valamilyen szakképzettséggel rendelkezik. Ez önmagában véve óriási eredmény. Ugyanakkor tömegesen tudunk olyan esetekről, amikor az emberek bizonyos szakképzettség birtokában nem azt a munkát végzik, amire képzettségük feljogosítaná őket. Ezért aztán hajlamosak vagyunk értelmiségi — vagy egyes területeken szakmunkás — túltermelésről beszélni. De egy munkaerő-központú gazdaságpolitika esetében nem az a feladat, hogy ilyen esetben visszafogjuk a képzést, s ezentúl szakmunkások helyett betanított munkásokat, mérnökök helyett technikusokat képezzünk, hanem meg kell próbálnunk, hogy lehetőleg minél több embernek biztosítsuk a szakképzettségének megfelelő munkahelyet és munkát. Ha az eredeti képzés nem volt teljes értékű, akkor elképzelhető az is, hogy továbbképzéssel teszszük teljes értékűvé vagy hasznosíthatóbbá szaktudásunkat, de kevesebbet felhasználni, mint amennyit befektettünk, semmiképpen sem szabad. — Ami a magyar munkaerő, a magyar szaktudás minőségét illeti, csak nyitott szemmel kell járni az országban, hogy észrevegyük, milyen feltűnően nagy újító energia feszül a lakosságban. Magyarországon az átlagember nem unott végrehajtó, hanem gondolkodó lény, aki képes arra, hogy átlássa azt a munkaterületet, ahol dolgozik és szellemi energiát fordítson arra, hogy miképpen lehet ugyanazt a munkát jobban elvégezni. Sokan azt mondják, izgágák vagyunk. Alapjában véve ez az „izgágaság” egy feszült idegállapot, amely, ha „alá van talpalva” szakképzéssel, érdekeltséggel, anyagi és erkölcsi — azaz társadalmi ösztönzéssel, akkor tömeges innovációs képességben csúcsosodhat ki. Az alkotókészséget tehát nemcsak a kutatóktól kell számon kérni, hiszen ez a kreativitás ma tömegméretekben jelen van, szakmunkásoknál éppúgy, mint technikusoknál vagy művezetőknél. Ez egy olyan társadalmilag hasznosítható erőforrás, amelyből hatalmas tartalékaink vannak, s amelyre érdemes ráépíteni árrendszert, bérrendszert, finanszírozási rendszert stb. — Legtöbb esetben mégsem elég erős az érdekeltség, s a megfelelő anyagi ösztönzés hiányában sok szellemi energia marad kihasználatlanul. — A kiemelkedő szaktudás, vagy az innovációs képesség értékelése igen nehéz probléma. Köztudott dolog, hogy ma Magyarországon nemcsak azoknak kell megadni a lehetőséget önmaguk képzésére, akiknek amúgy is megadatott egy magasabb szint elérése, hanem azoknak is, akiknek erre alacsonyabb iskolai végzettségük miatt, vagy más okból kevesebb az esélyük. Ennek következtében jövedelempolitikánk szükségszerűen „kétarcú”. Egyfelől törekszünk a szakképzettség és a jobb, nagyobb teljesitmény honorálására, másfelől egyfajta egyenlősitési törekvés is érvényesül a bérezés területén. Lecsípünk a magas képzettségűek, a magas teljesítményűek jövedelméből azért, hogy átcsoportosíthassuk a másik pólusra. S bár ez történelmileg indokolt és igazságos tendencia, mégis tompítja a kiemelkedő teljesítményűek érdekeltségét és nagyon sok esetben elég rossz hatásfokkal hasznosul a másik póluson. Amíg állandóan ki kell egyenlítenünk az egyes társadalmi rétegek közötti jövedelemkülönbségeket, egyéni teljesítmények szerint jobban tudunk differenciálni, mint rétegjövedelmi szintek között. Arra törekszünk, hogy bár állandó kompromisszumokra kényszerülünk, bér-, jövedelem- és életszínvonal-politikánk mégis mindinkább a megújulásra ösztönzővé váljék. VIKOL KATALIN I
