Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-24 / 2. szám

AKINEK VALÓRA VÁLT MINDEN ÁLMA Az Otelló címszerepében Simándy József az elmúlt évad vége felé bejelentette, hogy elbúcsúzik a színpad­tól, s azt mondta, többé nem rak festéket az arcára, nem ölt maszkot meg jelmezt, ope­rai pályafutásának a végére érkezett. Az Operaház vezetőségét csakúgy, mint a közön­séget, valósággal megdöbbentette a hír. Si­mándy több évtizedes népszerűsége valóban azt az érzést keltette, hogy művészi-színpadi jelenléte pótolhatatlan mindnyájunk számára. — Mindenki pótolható — mondja most el­gondolkozom — Ki hitte volna, hogy Székely Mihály eltávoztát túléljük, s előadásainkon nélküle is zökkenés nélkül gördül föl a füg­göny? Amióta nincs közöttünk, azóta is min­den alkalommal magam mellett érzem, ami­kor a Don Carlosban énekelek, az ő Fülöp ki­rályának a hangja örökké bennem zeng. Én kerek negyven esztendőt töltöttem az Opera­házban, hatvannégy éves vagyok, s megelé­geltem az örökös készenlét feszültségét. Már az 1979—80-as évad nyitó előadásán elhatá­roztam, hogy a szezon végén befejezem szín­padi pályámat, de áprilisig ezt senkinek se mondtam meg, még a feleségemnek se. Nem akartam, hogy akár a szakmabeliek, akár a környezetem legjobbjai erősködjenek, bizony­gassák szándékom helytelenségét. — S így került sor a búcsúelőadásra, az utolsó diadalmas színpadi Otelló-alakításra. Operai pályáján valóra vált-e minden álma? — Valamennyi szerepet elénekeltem, amire vágyódtam, a Parsifalt kivéve. Wagnernek ez a remekműve nem szerepel Operánk műso­rán, így hát ezzel a csodálatos szereppel nem sikerült találkoznom. De nem gyötör semmi­féle nosztalgia, minden kívánságom teljesült. Repertoáromon körülbelül negyven szerep so­rakozott. Ezen kívül akadt néhány, amelyet nem idehaza, hanem Münchenben énekeltem. — Sohasem gondolt arra, hogy külföldre szerződjön? Hiszen tudjuk, hogy sok kedvező ajánlattal hívogatták. — Idegen földön, idegen légkörben soha­sem tudtam volna huzamos ideig élni. Én idehaza megbecsült művész vagyok, szép az otthonom a Márton-hegyen, csupa öröm a nyaralóm a Balaton partján, a kocsim tágas és kényelmes... Sosem vágyódtam ennél többre, mint amit idehaza megkaptam, elér­tem. — Két év óta a Zeneművészeti Főisköla énektanszakának a tanára. Mi az, ami az éneklésben megtanítható? — Mindenekelőtt a technika. És fejleszt­hető a formaérzék, az előadókészség. A sokat emlegetett szikra többnyire születési ado­mány, de szunnyadásából némiképp föllob­­bantható, ha valaki nagyon ügyes és él az utánzóképesség lehetőségével. — Mi a nyitja annak, hogy hangja ma is sértetlen? — Talán az, hogy sikerült a nekem megfe­lelő énektechnikát elsajátítanom. Ez a feladat magamra hárult. Szerencsére jó alapokra építkezhettem, habár első énektanárom, Posz­­szert Emília csupán két és fél évig, de kiváló­an tanított. A kezdettől fogva szüntelenül csi­szoltam a hangomat, kifejezésem módját. Ezen a pályán a tanulás sosem ér véget, hi­szen mennél több sikert aratunk, annál töb­bet várnak tőlünk, annál nagyobb a felelős­ségünk. — Hogyan kezdődött a karrierje? — Azzal, hogy szüleim harmadik gyereke­ként 1916. szeptember 18-án megszülettem. Apám géplakatos, anyám varrónő volt, két nővérem pedig szövőnő. Magam pedig tizen­­öttől-huszonnégy éves koromig autószerelő­ként dolgoztam. Aztán 1939. október 9-én egy csonka évadra az akkori Városi Színház kó­rusának tenor szólamába kerültem, majd vissza kellett mennem autószerelőnek. Végül 1940. szeptember 1-én Roubal Vilmos karigaz­gató az Operaház énekkarába szerződtetett. Sokat köszönhetek neki. A Zeneművészeti Fő­iskolára 1943-ban jutottam, Székelyhidy Fe­renc növendékeként. A felszabadulás után, 1945. szeptember 1-én Vaszy Viktor a Szege­di Operaházhoz hívott meg. — A közönség és a sajtó a szegedi Carmen előadáson, Don Jósé szerepében fedezte föl, az volt a nagy kiugrás. Utána hamarosan a budapesti Operaházban ünnepelték . . . — Ez Tóth Aladár igazgatósága idején volt. 1947. február 2-án a Parasztbecsületben lép­tem föl Komor Vilmos vezényletével, majd február 13-án a Carmen részleges fölújításá­ban szerepeltem. — Ügy hírlik, növendékeinek időnként elő­énekel az órákon . . . — Ma éppen Don Jósé virágáriáját énekel­tem elő, nagy örömmel. Ha úgy érzem, hogy a szóbeli magyarázat nem elegendő, akkor ta­nításomat énekkel illusztrálom. Azt hiszem, a fiatal énekeseknek ez hasznukra válik. Egyébként ügyelek arra, hogy növendékeim sose távozzanak tőlem jó szó nélkül. Ha sike­rült valamit megoldaniuk, szívből dicsérem őket. Még nem felejtettem el, hogy a rossz lelkiállapot mennyire megmérgezi a fiatalok egész lényét. — Az énekesek közül ki az eszményképe? — Caruso. Nála szebben azóta se énekelt senki sem. — Melyik szerepét énekelte legtöbbször és melyiket szereti leginkább? — Don Jósét és Bánk bánt körülbelül száz­ötvenszer énekeltem, és talán ezek a kedven­ceim, noha az Otellóval, a Fidelio Florestan­­jával, A varázsfuvola Taminójával is eggyé forrtam és nagyon sokszor énekeltem őket. Voltaképpen Verdi valamennyi tenorszerepét közel éreztem. A zeneszerzők közül számomra Beethoven a csúcs, minden alkotását remek­műnek tartom. Simándy József FOTÓ: MEZEY BÉLA — A Magyar Televízió nemrégiben ismét műsorára tűzte nagy tetszést keltő Otelló­filmjét. így hát a képernyőn megint elgyö­nyörködtünk izgalmas alakításán. Vajon ho­gyan sikerült kéken világító szemét megbar­nítania? — Színes filmen a barna bőrű Otellóhoz sehogy sem illett volna az én világoskék sze­mem. Sokáig tűnődtem, mitévő legyek, majd fölkerestem Győrffy István professzort, a ki­váló szemorvost, s arra kértem, csináltasson nekem barna kontaktlencsét. A kísérlet reme­kül bevált, habár az első napon még egy ki­csit kínlódtam miatta, de aztán hamarosan megszoktam. — Remélem, ha az Operától el is búcsúzott, de a pódiumon gyakran viszontlátjuk. Hiszen dalénekesként semmiképp se nélkülözhetjük. — Az énekes a lírai jellegű operai szerepe­ket leginkább a dalénekléssel közelíti meg. Egy-egy kis dal néhány percbe sűrített drá­ma vagy szerelmi vallomás. Dalokat, orató­riumokat ezentúl is szívesen énekelek, dehogy­is akarok elszakadni tőlük. — Most, hogy több a szabad ideje, mivel tölti el? — A sors ajándékaként nem érek rá arra, hogy az idő múlását figyeljem. Nincs egyet­lenegy szabad pillanatom. Mindig akad tenni­valóm, hol a házban, hol a kertben, magam fabrikálok mindent. Esténként már annak örülök, hogy másnap reggel folytathatom a magam megszabta munkámat. — Felesége, Hegedűs Judit, a tehetséges balettművész ma is éppolyan szép, mint ami­lyennek még nemrég az Operaház színpadáról ismertük. — Már sok év óta élünk együtt, sokat kö­szönhetek neki. Kilencéves kislányunk, Kati­ka zongorázik, mozgásművészetet tanul és furulyaszakkörre iratkozott be. Talán még megérem, hogy énekel is ... Sőt azt is, hogy maga tanítsa! Hiszen Kati­ka csak erről álmodik . .. GÁCH MARIANNE 20

Next

/
Thumbnails
Contents