Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-10-03 / 20. szám
1 A Tündérlaki-lányok hárman voltak. Kettő közülük tisztességes volt, a harmadik nem. A két tisztességest Mariskának és Jolánnak hívták, az egy nem tisztességest Putyinak. Ez nem is volt színésznő, csak afféle show-girl, magyarul látványossági kisasszony, és erkölcstelen életet élt. Ugyanis volt egyetlenegy nagyon gazdag barátja. Az eltartotta, nagy lakást rendezett be neki, pénzzel és ékszerekkel tömte, és agyba-főbe ruházta. Mariska és Jolán Putyinál laktak, tőle kaptak ruhát, kalapot, ékszert, pénzt, mert Putyi jó testvér volt, és nagyra becsülte húgaiban azt, hogy tisztességesek. Mariska és Jolán is büszke volt arra, hogy ők tisztességes lányok, semmit sem kell cserébe adniuk a lakásért, a selyemharisnyáért, a tollas kalapért meg a lakkcipőért. Mariskának azonkívül külön oka is volt arra, hogy büszkélkedjen. Tanítónőnek készült, oklevele a zsebében volt már, éppen csak a kinevezést várta. De az késett, noha a báró — a Putyi bárója — maga is leereszkedett néhány fővárosi bizottsági taghoz, tanácsnokhoz, sőt a polgármesterhez is. Ezzel szemben Jolán álmodozó lány volt, férjhez akart menni. Tisztességesen, becsületesen, úgy, ahogy más rendes polgárlány, háromszobás lakásban, saját kezűleg főzni és a mindenessel veszekedni. Ah, ah és harmadszor is ah, ezért rajongott, ennek az álomnak élt. Türelmetlenül várta a megváltó férfit, a megváltó férjet. És vártak. Együtt vártak mind a hárman. Mariska kinevezést, Jolán férjet, Putyi pedig azt, hogy két húgának az álma teljesedjen. 2 Egy szép napon Mariska ragyogó arccal jött haza. — Barátom — mondta Putyinak —, azt hiszem, most mégiscsak kineveznek. Az az úr, akitől a kinevezésem függ, megüzente nekem, hogy ma délután látogassam meg. — No, valahára! — mondta Putyi. — A te szerencséd legalább úton van már — mondta Jolán. És sóhajtva tette hozzá: — De hol késik az enyém? Ezen egy kicsit elméláztak. — Már látom — szólt Putyi —, hogy nekem kell a dologba beleavatkoznom. Magadtól sohasem mégy férjhez. Sokkal gyámoltalanabb vagy. Én adlak férjhez. — Ha te akarnád .. . neked minden sikerül — mondta Jolán boldogan. Putyi meghatottan nézett rá. — Butaság volt, hogy előbb nem gondoltunk rá. A magadfajta szegény leány hiába vár a mesebeli hercegre. A pénz beszél. A leventék nem mernek hozzád közeledni, mert azt hiszik, hogy egy garasod sincs. De a leventék tévednek. Ebben a pillanatban elhatároztam, hogy húszezer korona hozományt adok neked. Jolán a boldogságtól nem bírt megszólalni. — Húszezer korona!... — mondta nagy sokára. Mariska elérzékenyedett: — Te vagy a legjobb testvér! — Igen — mondta Putyi, maga is meghatottan —, akármit mondtok, jó lány vagyok. Ez a húszezer korona minden pénzem. Odaadom neked. Heltai Jenő (1871—1957) „A toll epikureus művésze”, ahogyan Kosztolányi jellemezte Heltai Jenő versben és prózában egyaránt könnyed, szellemes stílusát, Budapesten született 110 évvel ezelőtt, s noha kisgyermekkorát Baján töltötte, irodalomszerető, pesti polgári családban felnőtt, vérbeli urbánus író, aki kisdiákként még ismerte- látásból - az öreg Arany Jánost, s mint a magyar költészet ifjú szerelmese, folyton eilágott az iskolából (a Markó utcai, későbbi Berzsenyiből), valahányszor Reviczky Gyula olvasta föl legújabb költeményeit a Kisfaludy Társaságban. Sokszor megfordult ugyan külföldön, főleg Párizsban, egész élete, munkássága Pesthez, e város falaihoz és szelleméhez kötődött. „Életém története? - irta negyvenkét éves korában, egyik életrajzában.- Nagyon közönséges és unalmas, nem érdemes arra, hogy leírjam, még kevésbé arra, hogy elolvassák. Születtem, mint a legtöbb ember, és tizenkét éves koromban elhatároztam, hogy költő és újságíró leszek. Ezt a végzetes elhatározást olvasmányaimnak köszönhettem. Apámnak nagy könyvtára volt, és tizenkét éves koromban már nyakig ültem a német klasszikusokban. Amikor apám arra figyelmeztetett, hogy Schiller már tizenhárom éves korában verseket írt, azzal mentegetőztem, hogy még csak tizenegy éves vagyok. Tizennégy éves lehettem, amikor első versem egy ifjúsági lapban megjelent. A vers cime: Életbölcsességek volt. Kár volt meg nem őriztem, ma negyvenkét éves koromban talán tanulhatnék belőle egyet-mást.” - Ma már alig lehet elképzelni, de irodalomtörténeti tény, hogy évtizedeken át a siker csúcsain élő és országos népszerűségben fürdő író, a János vitéz című dalmű dalainak, A Tündérlaki lányok, a Néma Levente című színműveknek, a 111-es, a Family Hotel c. regényeknek a szerzője, a pesti bohém életformát „könnyű versekben": chansonokban merész és pikáns hangvétellel először kifejező költő, az operett, a kabaré, a slágerköltészet hazai atyamestere első irodalmi jelentkezésével, a Modern dalok c. verseskönyvével valóságos ribilliót váltott ki annak idején, 1892-ben: „erkölcstelennek és nemzetközinek” bélyegezte a hivatalos, konzervatív prüdéria Heltai dalait, amelyek - mint később darabjai és novellái, regényei és karcolatai - franciás szellemességgel fricskázták meg és leplezték le a hazug és önző pesti kispolgári álszemérmet és képmutatást. Öregkoráig „a magyar irodalmi élet szerény csúcsain" élt, mondotta sorsáról Illés Endre; az Athenaeum Könyvkiadó elnöki szobájában, a PEN-klub elnökeként, a Magyar Színpadi Szerzők Egyesülete direktoraként ő volt „az Elnök Úr”, a hazai irodalmi élet egyik központi alakja, s barátai számára: „János” - amely nevet valószínűleg még Brády Sándor adományozta neki. Élete utolsó évtizedében betegen élt lakásában, s több évtizedes költői hallgatás után Elfelejtett versek c. kötetében adta ki a megnemesedett bohém fájdalmasan szép és tiszta öregkori líráját, változatlan eleganciával és humanizmussal hangszerelve az elmúlás és az elnémulás döbbenetét. D. M. 3 Mariska még az előadás kezdete előtt viszszajött attól a bizonyos úrtól, akitől a kinevezése függ. Az arca sötét volt. — Baj van? — kérdezte Putyi aggódón. — Körülbelül — mondta Mariska. — Mi történt? — Csekélység... A dolog rendben volna, nyomban kineveznének, de a bácsi erősen hangsúlyozta, hogy nem teszi meg ingyen. — Pénzt akar? — Ugyan! Hanem úgy látszik, megtetszettem neki és ... — Úgy? , Putyi elgondolkozott, Jolán is. Mariska hallgatott. — Mit mondtál neki? — kérdezte egy kis szünet után Putyi. — Hát mit mondtam volna neki? — pattant föl sértődötten Mariska. — Nem képzeled, hogy szóba állok ilyen emberrel. Ismered elveimet, és ... Putyi megijedt: — Kérlek, kérlek, ne érts félre. Tudom, hogy tisztességes lány vagy ... De hát mégis... hogyan végződött a dolog? — Elmentem. A faképnél hagytam. Megmondtam neki, hogy akár sose nevezzen ki. Inkább meghalok, semhogy a becsület útjáról letérjek. Jolán helyeselte: — Jól mondtad! — Kitűnően — hagyta helyben Putyi is. — És ő... ő? Mit szólt?. — Azt mondta, hogy ez nevetséges, gondoljam meg a dolgot, végre is jövőmről van szó, ő pedig segíteni szeretne rajtam. Azt mondta, jöjjek el holnap újra ... Azt feleltem, hogy többé nem teszem be a lábamat a szobájába, és sírva fakadtam. Útközben azonban meggondoltam a dolgot, mégiscsak kár ezt a kitűnő alkalmat elszalasztani.. . Igaz? — Hogyne! — mondta Jolán. — Persze! — mondta Putyi. — Az jutott eszembe, hogy esetleg volna egy megoldás ... — Miféle megoldás? — kérdezte Putyi. A Tündérlaki-lányok
