Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-10-03 / 20. szám
lorváth Marika tenyerével ernyőzi be a szemét, s úgy vizsgálja a tizenhárom \ évesek igyekvő komolyságával a Nagypeterdről Rózsafára szalagozó bekötőutat. — Megjött! — kiáltja hirtelen, és az út végén feltűnő két kerékpárosra mutat. — A bal oldali, a piros inges az édesapám. Délután hat óra van: ez Horváth Ferenc hazaérkezésének megszokott, mondhatni menetrendszerű ideje. Reggel hattól este hatig — ennyit van távol a hét öt napján családjától, feleségétől, Marikától és a négyéves Szilvitől. Ebből a 12 órából nyolc és fél a munkaidő a Mecsekvidéki Vendéglátó Vállalat pécsi lakatosüzemében, a többit az utazás emészti föl: a bicikliút Rózsafa és Nagypeterd, meg a vonatozás Nagypeterd és Pécs között. Ugyanígy Pécsre jár be Rózsafáról — többek között — a két Gasparics fiú is. Az idősebb a főpályaudvaron kocsivizsgáló, a fiatalabb pedig az Ércbánya Vállalatnál (népszerűbb nevén az uránbányában) dolgozik. Falun lakni és a városban, elsősorban az iparban dolgozni — meglehetősen gyakori dolog ez a nyolcvanas évek Magyarországában. A legújabb statisztikák szerint az aktív keresők közül minden negyedik ingázik, azaz nem egyazon településen lakik és dolgozik; egy másik kimutatás szerint pedig a falvakban lakó aktív keresőknek már csak valamivel több mint egyharmada foglalkozik paraszti munkával, döntő többségük, kereken 40 százalékuk az iparban, mintegy 15 százalékuk pedig a szállításban és a kereskedelemben foglalatoskodik. Valami nagyon csábítónak kell tehát lennie abban, hogy valaki falusi lakos létére a közeli vagy távolabbi város üzemébe járjon dolgozni, vállalva az ingázással járó kényelmetlenségeket (a Gasparics fivérek például — ha esik, ha fú — gyalogszerrel járnak be a két kilométerre levő nagypeterdi állomásra, és onnan vissza). Vagy pedig a faluban kell lennie valami igen-igen vonzónak, hogy milliónyi ember ne akarjon mindenáron a városba — munkahelye településére — költözni. Horváth Ferenc a megélhetésre hivatkozik: — Az a jó, hogy a városban és főleg az iparban többet lehet keresni, mint falun és a téeszben, de élni itt lehet belőle jobban, ahol alacsonyabbak az árak, illetve, ahol mindent meg tudnak a háznál termelni: a húst, a zöldséget, a gyümölcsöt. — De mennyivel több a strapája — dobom vissza a labdát —, mint nekünk, városiaknak! Napi két és fél, három óra utazás, aztán ugyanennyi utána a kertben, a jószággal, a háztájiban! — Nem ugyanannyi, hanem több: napi három-négy órát foglalkozom a jószággal. De megszoktam, 21 éve ezt csinálom. — És a szombat-vasárnap? —• Van vagy nyolcvan baromfink, kilenc hízónk és mellé egy góbénk; nekem van egyholdnyi, a mamának meg fél hold háztájija — feleli helyette Horváthné —, amikor szabad ideje van, besegít, másképp nem győznénk. Szombat-vasárnap ő etet egyedül, a földet is ő ekézi, mert a téesz csak a fogatot adja, együtt kapáljuk a kukoricát meg a krumplit. — Hát, nem irigylem! — Hát idefigyeljen: valamit valamiért — veszi át a szót a férj. — A városi, aki csak ledolgozza a nyolc óráját, utána hazamegy a panelba, nem is él olyan jólétben, mint mi. Neki megvan a négy-ötezer forintja, aztán semmi több. Nekünk pedig itt ez a házunk, nyolc éve építettük (valóban gyönyörű; háromszobás-összkomfortos, pazarul berendezett, a fürdőszobája majd’ akkora, mint egy házgyári lakás nagyszobája), a garázsban ott áll a kocsink. Nemrég adtunk le tiz hizót, 40 000 forintot kaptunk értük, és most megint van kilenc darabunk befogva ... Az idősebb Gasparics fiú egészen mással érvel: — Harmincnégy éves vagyok, és ebből csak négyet töltöttem városban, Szombathelyen, amíg a gépipari technikumba jártam. Nagyon 6
