Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-10-03 / 20. szám
4 „Nem vagyunk egyedül" Sok évszázados történelmi tapasztalat jogos-jogtalan összefoglalójaként született meg, majd torzult pesszimistává az „egyedül vagyunk” jelszava. Akárcsak a „kis nemzet vagyunk” magamutogató mentegetőzése. Bár a történelem alakulása rendre-sorra megcáfolja a passzivitásra kényszerítő hamis elméleteket, mégis tárgyilagosabbá formálódik a kép, ha vendégeink, hazalátogató honfitársaink véleményének a tükrében is igazolva láthatjuk a társadalmunk választotta út helyességét. A nyíregyházi gyülekezetlátogatás során az egyik lelkész a „nem vagyunk egyedül” gondolat köré fűzte természetesen evangéliumi ihletésű mondanivalóját, ám fejtegetésének óhatatlanul volt világi érvényű kicsengése is. Az alapgondolatot bátran vonatkoztathattuk nemcsak a külföldön élő protestánsokra, hanem tágabb érvénnyel a külföldi magyarságra is. Nincsenek egyedül a külföldi magyarok, nem árva a magyar diaszpóra — fogalmaztuk meg magunkban a következtetést, hiszen, mint ahogyan a külföldi magyar egyházak hívei, lelkészei ezernyi szállal kapcsolódnak a magyarországi gyülekezetekhez, az* anyaegyházhoz, azonképpen kötődik a határokon túl élő egész magyarság is az anyaországhoz, a szülőföldhöz. * A „nem vagyunk egyedül” szilárd bizakodása más szavakkal is megfogalmazódott e látogatás során. A különféle találkozókon és beszélgetéseken sok szó esett a magyarság történelmi útjáról. Bognár József, az MVSZ elnöke beszélt arról, hogy külföldön egyesek szinte büszkék arra a pesszimista életszemléletükre, amellyel a magyarság jövőjére tekintenek. Erre a gondolatra visszhangzottak azok a kijelentések, amelyek a jelenlevő lelkészek véleményét összegezték: a keresztyén ember nem lehet sem optimista, sem peszszimista, hanem csakis realista. Ez a realizmus sokféleképpen megnyilvánult a találkozássorozaton. Az egyik lelkész örömmel állapította meg országjáró kőrútjuk végén: most nemcsak gépkocsiból figyelte a házak homlokzatát és az országút mentén húzódó földeket, hanem be is ment a házakba és a pillanatnyi benyomások mélyén a belső tartalmat is megvizsgálhatta. Érvényes ez a megállapítása először is a szorosan vett egyházi jellegű programokra: nemcsak ünnepségeken cserélhettek véleményt egyházi vezetőkkel, hanem baráti beszélgetést folytathattak lelkésztársaikkal is, s nemcsak hallgatóként ültek be vasárnapi istentiszteletre, hanem a maguk választotta szószékről hirdethették az igét. Persze, érzelmi emlékek is közrejátszottak abban, hogy ki melyik szószéket választotta: jobbára hajdani segédlelkészkedésük, vagy lelkészi szolgálatuk helye, gyülekezete vonzotta őket. Egyöntetűen állapították meg, hogy látogatásuk egyik leggazdagítób.b élménye a gyülekezettel való találkozás volt. A realizmus természetesen megnyilvánult a világi jellegű találkozásokban is: a Rákóczi Termelőszövetkezetben a lelkészek egy része szakszerű kérdésekkel ostromolta az elnökhelyettest, s egyikmásik társuk kérdéseire ők maguk válaszoltak, akár a föld aranykorona-értéke, akár a háztáji gazdálkodás felől érdeklődtek. A látogatásnak az eredménye is realista módon fogalmazódott meg: a kapcsolatok új szinten folytatódhatnak ezentúl. A külföldön élő magyar katolikus lelkészek, könyvtárosok, közgazdászok, üzletemberek hazalátogatása után a protestáns lelkészek újabb szálakkal fűzték a diaszpórát a szülőföldhöz, és a szülőföldet a diaszpórához. Káldy Zoltán evangélikus püspök jegyezte meg az egyik beszélgetés során, hogy „a legkisebb hídnak is van szerepe! Járjunk rajtuk!” A protestáns lelkészeknek eddig is voltak már személyes kapcsolataik az anyaegyházzal, most azonban ezek az egyéni kapcsolatok hivatalos megerősítést nyertek. Pátkai Róbert, a Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkigondozók Munkaközösségének a titkára, a testület képviseletében vett részt ezen a találkozón, s a munkaközösség vezetőinek az üdvözletét tolmácsolta. Dr. Piri József pedig a legnagyobb külföldi magyar egyháztest, a Clevelandi Első Magyar Református Egyház főgondnokaként Bütösi János püspök megbízásából képviselte egyházukat. „Nem vagyunk egyedül” — hangzott el a látogatás summázása, s e szavak még bizonyosabbá tettek bennünket abban, hogy mind erősebbek a hidak, amelyeket a külföldön élő magyarok és a szülőföld között emeltünk és emelünk naponta. —a— 5
