Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-09-19 / 19. szám
A VÉGCÉL MINDIG AZ Éltető Lajos (USA) A végcél nem a nyelv, amint a kultúra sem az: hanem az ember, mindig az ember. Ezért tartom fontosnak azt, hogy ma mérnem csak tanításról, oktatásról, hanem magyar nevelésről is szó esik itt, ami egészen más valami. Az én szakmám például a német nyelvnek, irodalomnak a tanítása. Ahhoz, hogy ezzel foglalkozhassam, annyira-amennyire jól meg kellett tanulnom mind a nyelvet, mind a német kultúrát, s ha kell, bizony tudok németül viselkedni is. De nem lettem mindezáltal német, s hallgatóimat is csak tanítom németül, de nem nevelem őket németekké, bármilyen tisztelettel és szeretettel nyúlok a tárgyhoz. Ha viszont magyarul tanítok, és mindegy hogy mit, magyart vagy nem magyart, az első perctől kezdve egy kicsit nevelek is, egyszerűen azért, mert nemcsak objektíve, de szubjektíve is bánok a tárggyal. Nem tehát „a magyarok”, hanem „mi magyarok” a téma, s nem az, hogy Magyarországon vagy magyarul ez vagy az így van, hanem hogy ez nálunk így van, mi ezt így mondjuk. Milyenek a magyarok? Nem tudom, de itt van egy, ítéld meg legalább őt, jó és rossz vonásaiban egyaránt: meglátod, ember, mint te vagy. Veszélyes módszer: aki nem csinálja jól, visszataszítólag hat, de aki jó nevelő, azt megszeretik tanítványai, és vele együtt, vagy inkább általa a tárgyat, s ilyenkor néha-néha kis csoda történik: a tanítvány valahogyan megváltozik lelkileg, nemcsak tud valamit, amit azelőtt nem tudott, de másképp is érez bizonyos dolgokban, másképp eszmél, más lesz a valóságszemlélete, s esetleg az öntudata is. A Konferencia tetszőleg nevetett Török rektorhelyettes megjegyzésén, hogy Pécsről távoztakor néha nemcsak barátunknak, hanem magyarnak érzi magát a külföldi diák. Én nem nevettem — nekem is van egy pár olyan amerikai diákom, aki nemcsak szebben beszéli anyanyelvűnket, mint sok külföldre szakadt hazánkfia, de szivében is közelebb áll hozzánk. A végcél tehát az öntudat, nem a nyelv. Az viszont jogos kérdés, hogy mi e tényezők kölcsönhatása? Mert a nyelvből is el lehet jutni az öntudathoz, de az öntudatból is a nyelvhez. Ami pedig a kultúrát illeti, ennél már inkább előfeltétel a nyelvtudás, bár az is elképzelhető, hogy valaki abból indul ki, a néptáncból-zenéből, vagy mondjuk a történelemből — vagy egészen más oldalról —, a magyar nép humánus civilizáltságából, amit magyarországi látogatásakor tapasztal valaki, hisz elvégre ez is a kultúrához tartozik. De a kultúra sem végcél, s nem szükségszerűen magyar az, aki mondjuk a magyar költészetet jól ismeri, s fordítva sem igaz az, hogy csak az a jó magyar, aki irodalmi szinten éli a nyelvet. Attól tartok, ha ilyen mércét alkalmaznánk, a magyar határokon belül élők legnagyobb részét kiközösítenénk nemzetünkből. Ezt azért hangsúlyozom, mert itt olyant is lehet már hallani, hogy az irodalmat tegyük meg tulajdonképpeni célunknak. Óva intem a konferenciát az ilyen félig akadémiai, félig dilettáns sznobizmus ellen. A kultúra, s különösen az irodalom, mint tantárgy halott objektum. Értékké csak az élő ember válik és csak úgy, és csak anynyiban, ahogy és amennyiben hat rá. Ezt elsősorban a költők, s a teológusok tudják, valamint a jó elemi és középiskolai nevelők. Ha tehát foglalkozunk a továbbiakban kultúrával és irodalommal, a nevelő szempontokról sohasem feledkezzünk meg. Az anyanyelvi mozgalom — mielőtt még igy nevezte volna el magamagát —, elméletileg kezdhette volna mással is munkáját, mint a nyelvoktatás feladatával. Elméletileg, mondom, mert a gyakorlatban tíz évvel ezelőtt még nem tehetett egyebet. De az, hogy most már kibővítjük e fogalmakat, s a tulajdonképpeni végcélról is beszélünk — beszélhetünk, nem jelenti azt, hogy az eredeti feladatkör bármit is veszített volna fontosságából. A Konferenciának nem szabad a magyar nyelv őrizésének, ápolásának, terjesztésének feladatáról soha lemondani. Ügy küzd a magasabb célokért is a leghatékonyabban, ha ezt a feladatát jól végzi és kitart benne. Fekete Pál (USA) Fekete Pál a Magyar Öregdiák Szövetség Bessenyei Györgyről elnevezett Körének képviseletében érkezett Pécsre. Ez a kulturális egyesület az 1956 után Amerikában tanuló magyar egyetemi hallgatók egyik csoportjának, a Rutgers Egyetem magyar diákkörének folytatásaiként alakult New Brunswickban (New Jersey). Fekete Pál a felszólalásában így beszélt munkájukról: — A munka, amit vállaltunk, szolgálat, önkéntes képviselet, de egyben önmagunk megtartásának eszköze is. Autonóm sziget voltunk és vagyunk, annak különleges lehetőségeivel és korlátáival. Tudnunk kell, hogy életre Robinson Crusoe-i hajótöröttekké válhatunk, ha nem építünk szellemi hidat régi és új világunkhoz. — A magyar nyelv gondozásának legerősebb eszköze az iskola. Huszonegy éve tartjuk fenn a hétvégi magyar iskolát: ez az iskola volt az Anyanyelvi Konferencia egyik elindítója is. „A minőség megfeszített keresése a leglényegesebb velejárója kísérletünknek. Politikai és vallási csoportoktól függetlenül és azok támogatása nélkül indultunk. Olyan szerkezetet terveztünk, amelyikben a leghivatottabbak, a hivatásos magyar tanítók felelős szakmunkája érvényesülhet. Kutattuk, válogattuk azt a mértéket, amelyikkel mérve hasznosan, érthetővé téve adhatjuk múltunk kincseit a megváltozott jelen valóságaihoz. Alapot akartunk teremteni a szétszakadásban közösséget teremtő erőknek.” — idézte Fekete Pál dr. Gyengő Béla szavait. — Huszonegy éve alatt közel ezer gyermek és felnőtt tanulta a magyar nyelvet, irodalmat, történelmet, földrajzot, népművészetet iskolánkban, a Rutgers Egyetem helyiségeiben. Általában évente öt osztályt tartunk fenn: az óvodában 3-tól 6 évesek játékos foglalkozásokon tanulnak magyar nyelvet és éneket; a Petőfi-osztály anyaga — 7—10 éveseknek — a magyar írás- és olvasáskészség megalapozása. Tankönyvként a budapesti Tankönyvkiadó I. és II. osztályos olvasókönyveinek részleteit és Frittmann Lászlóné Tarka lepke című, az anyanyelvi konferencia által kiadott könyvét használják ennek az osztálynak a tanulói; a Csokonai-osztályban — 10—12 évesek — a fogalmazás, az irodalom és a nyelvtan mellett történelmet és földrajzot is tanulnak. Tankönyvük: Szende Aladár Magyar szavak világa (Anyanyelvi konferencia, 1975); a Zrínyi Ilonaosztály tanulói — 12 éven felüliek — Ady, Arany, Illyés, Jókai, József Attila, Kányádi, Krúdy, Mikszáth, Móra, Móricz, Petőfi, Tamási és mások írásaiból kapnak kóstolót a magyar irodalomból és történelemből. Tankönyvük: Ginter Károly és Szende Aladár Beszéljünk magyarul (az Anyanyelvi Konferencia 1979-es kiadása); a Washington-osztályban angol anyanyelvű fiatalok és felnőttek a Bánhidi—Jókai—Szabó: Learn Hungarian (Tankönyvkiadó, 1965) és Ginter Károly: Hogy mondjuk helyesen? (Anyanyelvi Konferencia, 1976) című könyveket használták. — A magyar kultúra gondozására előadások, konferenciák, íróolvasó találkozók, kiállítások, zenei estek rendezésével nyújtunk lehetőséget. Céljainkat, problémáinkat, gyakran az emberiség és a magyarság sorskérdéseit rövidebb-hosszabb konferenciákon vitatjuk meg. Az amerikai közönségnek szánt műsorainkat is a Rutgers Egyetemen rendezzük. Ilyenek például magyar hetek, képzőművészeti kiállításokkal, előadásokkal, Liszt-, Bartók- és Kodályestekkel. Kapcsolatban vagyunk a hozzánk hasonló magyar szigetekkel Amerikában, Európában és Dél-Amerikában. Előadásaink rendezésében együtt dolgozunk Püski Sándorékkal, akiket Sütő András nevezett „a magyar kultúra legjelentősebb terjesztőidnek Amerikában. — így összegezve a húsz év munkája tetemesnek látszik. MUNKATÁRSAINK: POKORNY ISTVÁN, SOS PÉTER JÁNOS, GÁBOR VIKTOR ÉS NOVOTTA FERENC n
