Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-09-19 / 19. szám
FOTO: NOVOTTA FERENC XX EGY FOLKLORMUSOR •• •• ÜRÜGYEN tott fel. Ezek között különösen a New York Public Library, a Cleveland Public Library, a Chicago Public Library és a Boston Public Library járt elől. Egyetemi és városi könyvtárakon kívül állami könyvtárak is jelentékeny magyar gyűjteményre tettek szert. Ezek között a Chicagóban levő neves Newberry könyvtár, a Minnesota egyetemen belül működő Bevándorláskutató Központ (The Immigration History Research Center), valamint a Kongresszusi Könyvtár (Library of Congress) a jelentős. Ez utóbbi Észak-Amerika legnagyobb és legfontosabb magyar gyűjteményét foglalja magába, főként történelmi, nemzetközi jog, politikai gazdaságtan, irodalom, nyelvészet és bibliográfiák alkotják a gyűjtemény legfontosabb részét. A legjelentősebb hatvan könyvtárban 1981-ben mintegy 330 000 kötetre becsülhetjük a magyar vonatkozású könyvkészlet számát. KOVÁCS LÁSZLÓ USA folyamatosan támogatni minden olyan módozatot, ami világszerte élő magyarságunk egymásról való állandó tájékozódását biztosítja. Nem könnyű feladat ez. Végzi is már sok részletét a Konferencia értekezletein, tanfolyamain, ösztöndíjprogramján és Nyelvünk és Kultúránk című, egyre nemzetközibb áttekintést nyújtó folyóiratán keresztül. De e tájékozódási módozatok némelyike még ma is, az Anyanyelvi Konferencia 10 éves, eredményes működése után is kivételes, néha esetleges, vagy úgy, hogy akadályozott, korlátozott és nem természetes, magától értetődő, intézményesített, mindennapi kenyérként biztosított lehetőség. Ha az Anyanyelvi Konferencia célja az — márpedig az —, hogy mindenütt támogassa a magyar nyelv és kultúra megtartását és közvetítését, akkor alapként meg kell teremtse azt a lehetőséget, hogy a megtartani, a közvetíteni kívánatos és vállalt magyar nyelv és kultúra mindenütt folyamatosan, természetesen elérhető is legyen. Fenyegetett jövőjű világunkban mi lehet a magyar archipelágó jelentősége, szerepe? Kölcsönözzük Adytól a szót: „szükség és érték”. A világ tizenhatmilliónyi magyarsága a jövő új adottságaihoz új válaszokat keres, és egymáshoz közelítő, egymást erősítő szándékkal alakítja — mondhatjuk azt is, hogy a jövő szellemi hazáját alapozza. A hazaalapozó, jövőformáló munkához minden egyes szigetünk — mint ahogy a tömbök és a szórványok is: a magyars^f^gjinden egyes nemzetgyarapító lelkiismerete és akarata — nélkülözhetetlen. NAGY KAROLY USA Augusztus 4-e, kedd: fárasztó napja volt ez az anyanyelvi konferenciának. Előadások, bemutató tanítás, múzeum- és levéltár-látogatás, viták — és mindez kánikulai hőségben, reggel kilenctől — másfél órás megszakítással — délután hatig. És a kimerítő nap után következett a folklórműsor. — Üres nézőtér előtt játszanak majd szegény Debreczeniék — hallottam a jövendölést —, elhúzódtak a felszólalások, mindenki rohan majd tusolni, vacsorázni, hogy időben odaérjen a filmvetítésre és a Kovács András rendezővel folytatandó beszélgetésre. A jóslat nem vált be. A Pécsi Orvostudományi Egyetem egyik hatalmas előadóterme úgy megtelt az anyanyelvi konferencia résztvevőivel, hogy jószerivel még állóhely sem jutott a későnjövőknek. Pedig ez a műsor nem elsősorban a nézők szórakoztatására készült, mint ahogyan a délelőtti tanításnak sem az volt a célja, hogy a gyerekek okuljanak belőle. Ez is, az is módszertani bemutató volt. Debreczeni Tibor, a Népművelési Intézet munkatársa, a műsor összeállítója-szerkesztője, rendezője, konferansziéja és hellyel-közzel szereplője, tíz társával e módszertani bemutatóval bizonyítani akart. Ahogyan ő mondja: — Bizonyítani és egyben meg is bizonyosodni, hogy egy ilyen műsor, amely szakít a cigányzenés és a magyarnótás „hagyományokkal”, és a magyar népzene, -tánc és -beszéd alapvető és ősi motívumaiból épül fők sikeresen előadható egy életkorban, ízlésben és igényben teljesen „vegyes” közönség előtt, amely ráadásul holtfáradt, és nem vágyik már másra, mint kikapcsolódásra. A bizonyítás tökéletesen sikerült. A háromrészes, másfél órás műsor — ahogyan mondani szokásos — fergeteges tapsot kapott, a tizenegy tagú szereplőgárdának — a Mákvirág együttesnek, Budai Ilona népdalénekesnek, két néptáncosnak, három vers- és prózamondónak, meg a narrátornak — sikerült megvalósítani a ritka csodát: a színpadi varázst. És ez volt a második, amit Debreczeniék bizonyítani akartak. Hogy nem kell mindig koncertvagy színháztermi méretekben, nagy néző- és szereplőszámokban gondolkodni, hiszen akad ember, nem is kevés, aki ilyen helyekre sohasem jut el, de szívesen elmegy egy klubba vagy egy iskolai előadásra, egy egyesületi rendezvényre. Egy ilyen műsort pedig be lehet mutatni akár egy osztályterem dobogóján (az anyanyelvi konferencián is zsebkendőnyi helyen játszottak Mákvirágék. táncolt Mucsi János és Guzsik Ágnes), akár egy klubszobában, de még a zöldben is, ahol a fű a parkett. Debreczeni Tibor természetesen nem mondja, sőt nem is gondolja, hogy ezentúl ne legyen cigányzene-, operett- vagy magyar nótaest, hogy ne utazzanak ki vagy ne alakuljanak úgynevezett nagyegyüttesek. De mondja azt, hogy ez a típusú „vegyes” műsor és „vegyes” kisegyüttes afféle modell lehet, amely eredményesen segíti a magyar nyelv és kultúra ápolását, terjesztését. És ez volt a harmadik, amit Debreczeni Tibor bizonyítani akart: ez a „vegyesség” — a különböző művészeti ágak és a különböző műfajokat-formákat művelő művészek együttes megjelenése — nem afféle „vegyesfelvágott” lesz, hanem szerves egész, esztétikai egység. A műsor egy hegedű fájdalmaskeserves szólójával kezdődik. Ebbe épül be a „Sárik hasú kígyó” című népballada, amely azt beszéli el, hogy eljön az idő, amikor nem az anya, sem az apa, hanem egyedül a szívbéli kedves az, aki a bajban az ember mellé áll. („Nincs már nékem sem szeretett apám, sem szeretett anyám, csak szívbéli mátkám ...”) A ballada utolsó szavai alatt fölerősödik a kezdő dallam, amiről most már tudjuk, hogy a fájdalmasan boldog szerelem motívuma, és ezt a mondandót variálja a következő énekszóló. Még ha Ilik az ének, amikor lassan beforognak a táncosok, és a tánc nyelvén mesélik el, hogy a szerelmesek összetartozása nemcsak heje-hujával jár, és ezt a gondolatot erősíti tovább — előbb versben, majd dalban — az „Ahol én elmenek, még a fák is sírnak ...” Modell volt ez a műsor fölépítésében is. Az első húsz percet, amelynek vázát az előbbiekben leírtam, követte egy — talán leghelyesebb, ha így nevezem — ismeretterjesztő és egyben érzelemfeloldó-lazító negyedóra, amikor is Birinyi József, a Mákvirág együttes tagja bemutatta, hogy a zene, amit az imént hallottunk, milyen hangszereken szólalt meg. Megtapogathattuk a dudát, megismerkedhettünk szerkezetével, működésével, megcsodálhattuk közelről is a tekerőlantot, ezt a ritka, régi és érdekes hangszert, s ez a kötetlen-aktivizáló negyedóra nemcsak azt a célt szolgálta, hogy bennünket — közönséget — közelebb hozzon a szereplőgárdához, hanem azt is, hogy felkészülhessünk a váltásra, amit a műsor harmadik része hozott. Ez a rész is a szerelemről szólt, de a vidám és örömteli szerelemről. És ahogyan a 35 perc telt, úgy lettek a dalok, táncok, szövegek egyre dinamikusabbakká, pajzánabbakká. Az építkezés záróköve a Dudanóta volt. Ez a valóban fergeteges szám, amelyben az egész kisegyüttes — rendezőstül — szerepelt, fergeteges tapsot kapott, s így, ha fárasztó volt is a nap, ha magvas-mély volt is a folklórműsor, azt hiszem, valamennyien felfrissülve indultunk tovább, hogy részt vegyünk az esti programon. A bizonyítás tehát sikerült. —i —ó 11
