Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-08-22 / 17-18. szám

SZABÓ MAGDA T ündér Lala Egy jogar meg egy királyfi tündérkirálynő rosszul aludt mosta­nában. Ez nem volt jellemző a tündérek­re: Tündérország lakói jó alvók vol­tak, s írisz királynő se különbözött népétől, csak az utóbbi időben voltak nyugtalanabbak az éjszakái, amióta a fiával annyi baj volt. Lala, a királyfi, minél inkább nőtt, annál több gondot okozott anyjának és nevelőjének. Nem mintha a királyfi valami különösen gonosz kisfiú lett volna, ezt még Aterpater, a varázsló se merte állítani — pedig Aterpater, ha tehette szívesen talált hibát másokban —, csak hát Lala olyan nem szabályos tündérgye­rek volt, mindig mást akart csinálni, mint ami egy tündérhez illik. Nem szeretett rubintán­cot táncolni, szappanbuborékban utazni, az alapfokú varázslást gyakorolni, amit a tün­dériskola alsó osztályaiban tanultak, vagy ép­penséggel semmit se tenni, csak üldögélni, és beszélgetni a virágok között, ami minden tün­dér kedves szórakozása volt. Lala mindig ma­tatott valamit, bontott, szerelt, kalapált; a Tárgyak, amelyek éppen olyan halhatatlanok voltak Tündérországban, mint maguk a tün­dérek, már voltak is panaszt tenni a király­nőnél, hogy Lala, ha nem tud mást kitalálni, kicsavarja a palotában a székek lábát, és meg­próbál újat faragni, vagy másképpen vissza­tenni őket, ami igazán ellenkezik az örök bé­kével, amelyet a tündérek és a Tárgyak egy­mással kötöttek. ,.Mit szólnál hozzá, királynő — kérdezte egyszer felháborodottan a gyé­mántasztal, aki olyan öreg volt már, hogy szakálla fürtjei, mint valami terítő kristály­bojtjai, lógtak le a lapjáról —, ugyan mit szól­nál hozzá, írisz, ha a te lábadat csavarná ki valaki, és elkezdené esztergálni? Örülnél? Ugye, nem? Hát akkor légy szíves, és beszélj a királyfival!” írisznek mostanában mindig figyelmeztet­nie kellett Lalát valamiért. Míg fia pici volt, csupa öröm volt találkoznia Omikronnal, a tündérek nevelőjével, csak jót hallott a gyere­kéről ; ám ahogy Lala nőtt, Omikron arca egy­re felhősebb lett, valahányszor a királynőt meglátta. Tanul a fiú — mondta Omikron —, tanul az, de mindig máson töri a fejét, mint amin kellene. Nem vásott, dehogy, nem vét az senkinek, egyszerűen csak más, mint a töb­bi. Soha nem volt ilyen tündérgyerek a keze alatt, amióta a világ világ. Vigyázzon írisz, nagyon vigyázzon! Lehet, az okozza, hogy a kisfiúnak nincsen apja, s a királynőt túlontúl is igénybe veszik az államügyek, nem tud ve­le eleget foglalkozni, de hát akkor is. Így nem vállal felelősséget Laláért, egyszerűen nem te­heti. Ezen a reggelen is korán felverte az aggo­dalom íriszt. Felkönyökölt az ágyában, nem kelt még fel, mert hiszen csak fél tízkor kez­dődött az államtanács ülése, s bőven volt még ideje mindenre; csak bámulta hát a reggeli sugárzást, s töprengett, mit csináljon. Sajnos, Omikron nem tud mindent, Lalával nagyobb a baj, mint a tündérek nevelője gondolja, Lala mostanában olyasmire vetemedett, amire még gondolni sem jó. Ha Aterpater, a varázsló, vé­letlenül belenézne a Titok Gömbjébe, s ezt a nevet kiáltja: „Lala!” — a Titok Gömbje fel­színén azonnal megjelenik a Néma Hal, s kö­zölni fogja: „Lala csent! Ellopta a múltkor az anyja szárnyát.” Ha Aterpaternek eszébe jut­na kifaggatni a Néma Halat, tüstént kiderül­ne, mért érkezett a királynő a múltkoriban szárny nélkül a fogadásra. írisz sóhajtott, amikor eszébe jutott, micso­da rémület fogta el, amikor a minap a nagy fogadás előtt öltözködni ment, kinyitotta a szárnyszekrényét, ám saját királynői szárnya helyett Lala kis rózsaszínű gyerek szárnyát ta­lálta benne. Azt hitte, menten elájul. Lala nem volt sehol, ő szárnytalanul ment a foga­dásra, s mikor belépett, olyan kínos feltűnést keltett, mintha nem húzott volna cipőt. Sze­rencsére az egyszemű óriásokat fogadták az­nap, így ki tudta magát vágni azzal, hogy rá­­mosolygott Dagira, az egyszeműek királyára, s azt mondta: mivel az egyszemű szövetsége­sek szárnyatlan lények, ő maga is otthon hagyta a szárnyát, ne különbözzenek egymás­tól semmiben. Az udvari nép elragadtatva tapsolt, maga Aterpater is, Dagi király meg egyenesen meghatódott, s vacsorakezdet előtt, mikor a fogadás hivatalos részének már vége volt, minden udvari ember és meghívott sie­tett ruhatárba tenni a maga szárnyát, hogy megmutassa, szívesen vesz példát a király­nőről. Rémes este volt — emlékezett írisz —, még szerencse, hogy az egyszeműek a legkevésbé okosak minden szövetséges között; Citót, a gyíkkirályt vagy Minót, a törpék fejedelmét nehezen tudta volna félrevezetni, tüstént rá­jöttek volna arra, hogy zavarban van, hogy valami bántja. Dagi nem, annak teljesen elég volt, ha időnként azt mondta: igen, időnként meg azt, hogy nem; Dagi figyelmét lekötötte a vacsora. Lala éjfél után került haza aznap, csupa tűz volt lelkesedésében, mikor beszámolt róla, hogy felrepült az égig érő hegyre, megismer­kedett Simonnal, a sassal, nála is vacsorázott a sziklavárban, megnézte messziről az üveg­csúcsot, a Végevant, és ne haragudjék írisz, amiért kölcsönvette a szárnyát, de az ő iskolai szárnyacskájával csak tízméternyire lehet emelkedni, s mindenki tudja, hogy a királynő szárnya visz a legmagasabbra Tündérország­ban. Egy csepp megbánást nem mutatott, kor­holó szavait láthatólag nem is értette, csodál­kozva nézett rá, azt mondta, ő rendkívül kí­váncsi, mi lehet az égig érő hegyen, másképp nem tudott volna feljutni oda, muszáj volt hát kikölcsönöznie a szárnyakat. Soha egyetlen tündérnek nem jutott eszé­be, hogy ilyen fáradságos és veszélyes vállal­kozásba fogjon: a tündérek azt tartották, hogy ha valaki felmegy a hegy csúcsára, nem látja magát a hegyet, így hát nem is érdemes tör­nie magát senkinek, legjobb lenn táncolni a völgyben. „De engem minden érdekel” — mondta Lala, sokáig beszélt Simonról, a sas­ról, aki komoly madár volt, de, úgy látszik, a kisfiút megkedvelte, és amikor anyja azt mondta, megbünteti, s ezentúl két hónapig nem kaphatja meg a nylonkopoltyúját és az uszonyát, így aztán nem mehet a vízi embe­rekhez játszani, Lala szó nélkül beszolgáltat­ta a hártyatokot, amelyben a tündéreknek járó vízi felszerelés volt, s másnap elment a feneketlen tóhoz, beleugrott a vízbe kopoltyú és uszonyok nélkül, ott vergődött, forgott, éviekéit, kékre-zöldre fagyott. Und húzta ki, a vízi király, és csak azért nem fúlt a vízbe, mert ő is halhatatlan volt, mint mindenki Tündérországban. A sarokban álló óra megszólalt: nyolcat vert. A királynőnek most már fel kellett kel­nie; miközben megfürdött, haját rendbe szed­te, felöltözött, változatlanul a fián járt az esze. Talán valóban azért ilyen fura, mert nincs édesapja. Minden tündérgyereknek van apja is, anyja is, csak ez növekszik úgy, hogy egyetlen szülő neveli, méghozzá ilyen elfog­lalt szülő, mint a tündérkirálynő. írisz, míg a reggelijét fogyasztotta, minden bánata elle­nére elmosolyodott, mert eszébe jutott az a nap, amelyen a csodafügefa királynővé koro­názta, s ő, ahogy a szokás előírta, a koroná­zás éjjelén pontban éjfélkor, odament a füge­fa alá, hogy átvegye, amit a csoda neki szán koronázási ajándékul. Mióta Tündérország állt, mindig a csodafa jelölte ki, ki legyen az uralkodó, s az volt a királyválasztás legizgal­masabb pillanata, mikor a király vagy a ki­rálynő a csodafügefához járult, hogy leszakít­sa a csodafügét, amely neki termett (annyira egyedül csak neki, hogy más tündér nem is tudta leszakítani, csak az, aki éppen uralko­dóvá lett!), felvágta holdfény bicskájával, s megnézte, mit kapott a fügefától ajándékul, írisz elődje, Topáz a varázsfület találta a ma­ga fügéjében, amelyet csak rá kellett illesz­tenie a saját fülére, s menten meghallotta, mit beszél az, akire gondol, bármilyen messzi élt is tőle az illető; Topáz elődje a szemírt, amely­­lyel ha valaki megkente a szemét, átlátott a legvastagabb sziklafalon is; Topáz elődjének elődje meg a mindig szóló muzsikát, ami nagy ajándék volt, mert a tündérek szerették a ze­nét. írisz szíve úgy vert, hogy azt hitte, meg­hallja a mellette álló Aterpater is, mikor le­tépte a maga fügéjét, s nekiállt felvágni a holdfény bicskával, és ugyancsak nagyot né­zett, mikor a csodafügében Lalát találta, az icike-picike, alvó Lalát, aki akkor riadt fel szendergéséből, mikor arcocskája megérezte írisz pillantását, s mindjárt anyjára is neve­tett nagy kék szemével. Mindenki tapsolt, új­­jongott, mert ilyen csodálatos koronázási ajándéka még sose volt királynőnek; írisz meg úgy érezte, ha egyszerre lett volna a fügéjé­ben a csodamuzsika, a varázsfül meg a szem­ír, nem volna olyan boldog, mint így, hogy hazaviheti és felnevelheti a csepp tündérba­bát, mint az igazi édesanyák. Mindenki bol­dog volt azon az éjszakán; a kirándulók, akik kinn a tengeren a tündérek öble előtt halad­tak el csónakukon, sokáig beszéltek arról a különös zenéről, ami a sziklavonulat mögött hallatszott akkor éjjel. Csak Aterpater rázta a fejét, azt mondta, szabálytalan dolog tör­tént, a királynőnek nagyobb szerencséje lett volna, ha valami értelmes ajándékot ad neki a csodafügefa, mint egy nyivákoló tündér­kisbabát, de aztán elhallgatott, mert a csodafa ránézett hosszúkás, zöldesbarna szemével, s a csodafa olyan különleges fügefa volt, hogy az­zal még Aterpater se mert kikötni. (Részlet) 50

Next

/
Thumbnails
Contents