Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-08-22 / 17-18. szám
SZABÓ MAGDA T ündér Lala Egy jogar meg egy királyfi tündérkirálynő rosszul aludt mostanában. Ez nem volt jellemző a tündérekre: Tündérország lakói jó alvók voltak, s írisz királynő se különbözött népétől, csak az utóbbi időben voltak nyugtalanabbak az éjszakái, amióta a fiával annyi baj volt. Lala, a királyfi, minél inkább nőtt, annál több gondot okozott anyjának és nevelőjének. Nem mintha a királyfi valami különösen gonosz kisfiú lett volna, ezt még Aterpater, a varázsló se merte állítani — pedig Aterpater, ha tehette szívesen talált hibát másokban —, csak hát Lala olyan nem szabályos tündérgyerek volt, mindig mást akart csinálni, mint ami egy tündérhez illik. Nem szeretett rubintáncot táncolni, szappanbuborékban utazni, az alapfokú varázslást gyakorolni, amit a tündériskola alsó osztályaiban tanultak, vagy éppenséggel semmit se tenni, csak üldögélni, és beszélgetni a virágok között, ami minden tündér kedves szórakozása volt. Lala mindig matatott valamit, bontott, szerelt, kalapált; a Tárgyak, amelyek éppen olyan halhatatlanok voltak Tündérországban, mint maguk a tündérek, már voltak is panaszt tenni a királynőnél, hogy Lala, ha nem tud mást kitalálni, kicsavarja a palotában a székek lábát, és megpróbál újat faragni, vagy másképpen visszatenni őket, ami igazán ellenkezik az örök békével, amelyet a tündérek és a Tárgyak egymással kötöttek. ,.Mit szólnál hozzá, királynő — kérdezte egyszer felháborodottan a gyémántasztal, aki olyan öreg volt már, hogy szakálla fürtjei, mint valami terítő kristálybojtjai, lógtak le a lapjáról —, ugyan mit szólnál hozzá, írisz, ha a te lábadat csavarná ki valaki, és elkezdené esztergálni? Örülnél? Ugye, nem? Hát akkor légy szíves, és beszélj a királyfival!” írisznek mostanában mindig figyelmeztetnie kellett Lalát valamiért. Míg fia pici volt, csupa öröm volt találkoznia Omikronnal, a tündérek nevelőjével, csak jót hallott a gyerekéről ; ám ahogy Lala nőtt, Omikron arca egyre felhősebb lett, valahányszor a királynőt meglátta. Tanul a fiú — mondta Omikron —, tanul az, de mindig máson töri a fejét, mint amin kellene. Nem vásott, dehogy, nem vét az senkinek, egyszerűen csak más, mint a többi. Soha nem volt ilyen tündérgyerek a keze alatt, amióta a világ világ. Vigyázzon írisz, nagyon vigyázzon! Lehet, az okozza, hogy a kisfiúnak nincsen apja, s a királynőt túlontúl is igénybe veszik az államügyek, nem tud vele eleget foglalkozni, de hát akkor is. Így nem vállal felelősséget Laláért, egyszerűen nem teheti. Ezen a reggelen is korán felverte az aggodalom íriszt. Felkönyökölt az ágyában, nem kelt még fel, mert hiszen csak fél tízkor kezdődött az államtanács ülése, s bőven volt még ideje mindenre; csak bámulta hát a reggeli sugárzást, s töprengett, mit csináljon. Sajnos, Omikron nem tud mindent, Lalával nagyobb a baj, mint a tündérek nevelője gondolja, Lala mostanában olyasmire vetemedett, amire még gondolni sem jó. Ha Aterpater, a varázsló, véletlenül belenézne a Titok Gömbjébe, s ezt a nevet kiáltja: „Lala!” — a Titok Gömbje felszínén azonnal megjelenik a Néma Hal, s közölni fogja: „Lala csent! Ellopta a múltkor az anyja szárnyát.” Ha Aterpaternek eszébe jutna kifaggatni a Néma Halat, tüstént kiderülne, mért érkezett a királynő a múltkoriban szárny nélkül a fogadásra. írisz sóhajtott, amikor eszébe jutott, micsoda rémület fogta el, amikor a minap a nagy fogadás előtt öltözködni ment, kinyitotta a szárnyszekrényét, ám saját királynői szárnya helyett Lala kis rózsaszínű gyerek szárnyát találta benne. Azt hitte, menten elájul. Lala nem volt sehol, ő szárnytalanul ment a fogadásra, s mikor belépett, olyan kínos feltűnést keltett, mintha nem húzott volna cipőt. Szerencsére az egyszemű óriásokat fogadták aznap, így ki tudta magát vágni azzal, hogy rámosolygott Dagira, az egyszeműek királyára, s azt mondta: mivel az egyszemű szövetségesek szárnyatlan lények, ő maga is otthon hagyta a szárnyát, ne különbözzenek egymástól semmiben. Az udvari nép elragadtatva tapsolt, maga Aterpater is, Dagi király meg egyenesen meghatódott, s vacsorakezdet előtt, mikor a fogadás hivatalos részének már vége volt, minden udvari ember és meghívott sietett ruhatárba tenni a maga szárnyát, hogy megmutassa, szívesen vesz példát a királynőről. Rémes este volt — emlékezett írisz —, még szerencse, hogy az egyszeműek a legkevésbé okosak minden szövetséges között; Citót, a gyíkkirályt vagy Minót, a törpék fejedelmét nehezen tudta volna félrevezetni, tüstént rájöttek volna arra, hogy zavarban van, hogy valami bántja. Dagi nem, annak teljesen elég volt, ha időnként azt mondta: igen, időnként meg azt, hogy nem; Dagi figyelmét lekötötte a vacsora. Lala éjfél után került haza aznap, csupa tűz volt lelkesedésében, mikor beszámolt róla, hogy felrepült az égig érő hegyre, megismerkedett Simonnal, a sassal, nála is vacsorázott a sziklavárban, megnézte messziről az üvegcsúcsot, a Végevant, és ne haragudjék írisz, amiért kölcsönvette a szárnyát, de az ő iskolai szárnyacskájával csak tízméternyire lehet emelkedni, s mindenki tudja, hogy a királynő szárnya visz a legmagasabbra Tündérországban. Egy csepp megbánást nem mutatott, korholó szavait láthatólag nem is értette, csodálkozva nézett rá, azt mondta, ő rendkívül kíváncsi, mi lehet az égig érő hegyen, másképp nem tudott volna feljutni oda, muszáj volt hát kikölcsönöznie a szárnyakat. Soha egyetlen tündérnek nem jutott eszébe, hogy ilyen fáradságos és veszélyes vállalkozásba fogjon: a tündérek azt tartották, hogy ha valaki felmegy a hegy csúcsára, nem látja magát a hegyet, így hát nem is érdemes törnie magát senkinek, legjobb lenn táncolni a völgyben. „De engem minden érdekel” — mondta Lala, sokáig beszélt Simonról, a sasról, aki komoly madár volt, de, úgy látszik, a kisfiút megkedvelte, és amikor anyja azt mondta, megbünteti, s ezentúl két hónapig nem kaphatja meg a nylonkopoltyúját és az uszonyát, így aztán nem mehet a vízi emberekhez játszani, Lala szó nélkül beszolgáltatta a hártyatokot, amelyben a tündéreknek járó vízi felszerelés volt, s másnap elment a feneketlen tóhoz, beleugrott a vízbe kopoltyú és uszonyok nélkül, ott vergődött, forgott, éviekéit, kékre-zöldre fagyott. Und húzta ki, a vízi király, és csak azért nem fúlt a vízbe, mert ő is halhatatlan volt, mint mindenki Tündérországban. A sarokban álló óra megszólalt: nyolcat vert. A királynőnek most már fel kellett kelnie; miközben megfürdött, haját rendbe szedte, felöltözött, változatlanul a fián járt az esze. Talán valóban azért ilyen fura, mert nincs édesapja. Minden tündérgyereknek van apja is, anyja is, csak ez növekszik úgy, hogy egyetlen szülő neveli, méghozzá ilyen elfoglalt szülő, mint a tündérkirálynő. írisz, míg a reggelijét fogyasztotta, minden bánata ellenére elmosolyodott, mert eszébe jutott az a nap, amelyen a csodafügefa királynővé koronázta, s ő, ahogy a szokás előírta, a koronázás éjjelén pontban éjfélkor, odament a fügefa alá, hogy átvegye, amit a csoda neki szán koronázási ajándékul. Mióta Tündérország állt, mindig a csodafa jelölte ki, ki legyen az uralkodó, s az volt a királyválasztás legizgalmasabb pillanata, mikor a király vagy a királynő a csodafügefához járult, hogy leszakítsa a csodafügét, amely neki termett (annyira egyedül csak neki, hogy más tündér nem is tudta leszakítani, csak az, aki éppen uralkodóvá lett!), felvágta holdfény bicskájával, s megnézte, mit kapott a fügefától ajándékul, írisz elődje, Topáz a varázsfület találta a maga fügéjében, amelyet csak rá kellett illesztenie a saját fülére, s menten meghallotta, mit beszél az, akire gondol, bármilyen messzi élt is tőle az illető; Topáz elődje a szemírt, amelylyel ha valaki megkente a szemét, átlátott a legvastagabb sziklafalon is; Topáz elődjének elődje meg a mindig szóló muzsikát, ami nagy ajándék volt, mert a tündérek szerették a zenét. írisz szíve úgy vert, hogy azt hitte, meghallja a mellette álló Aterpater is, mikor letépte a maga fügéjét, s nekiállt felvágni a holdfény bicskával, és ugyancsak nagyot nézett, mikor a csodafügében Lalát találta, az icike-picike, alvó Lalát, aki akkor riadt fel szendergéséből, mikor arcocskája megérezte írisz pillantását, s mindjárt anyjára is nevetett nagy kék szemével. Mindenki tapsolt, újjongott, mert ilyen csodálatos koronázási ajándéka még sose volt királynőnek; írisz meg úgy érezte, ha egyszerre lett volna a fügéjében a csodamuzsika, a varázsfül meg a szemír, nem volna olyan boldog, mint így, hogy hazaviheti és felnevelheti a csepp tündérbabát, mint az igazi édesanyák. Mindenki boldog volt azon az éjszakán; a kirándulók, akik kinn a tengeren a tündérek öble előtt haladtak el csónakukon, sokáig beszéltek arról a különös zenéről, ami a sziklavonulat mögött hallatszott akkor éjjel. Csak Aterpater rázta a fejét, azt mondta, szabálytalan dolog történt, a királynőnek nagyobb szerencséje lett volna, ha valami értelmes ajándékot ad neki a csodafügefa, mint egy nyivákoló tündérkisbabát, de aztán elhallgatott, mert a csodafa ránézett hosszúkás, zöldesbarna szemével, s a csodafa olyan különleges fügefa volt, hogy azzal még Aterpater se mert kikötni. (Részlet) 50
