Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-08-22 / 17-18. szám

SUMONYI ZOLTÁN FÉMMEL- HALOM Szeptember 14-én pénteken a Nap 5 óra 19 perckor kel, de a panelház la­kói még soha nem győződtek meg az 1979-es zsebnaptár ezen állításának hitelességéről. Nem mintha mindenki aludna még ilyenkor. Sőt 5 óra 19 percig tizenegy lakó lép ki a ház kapuján; kilencen azért, hogy elinduljanak munkahelyük felé, ketten meg azért, hogy kutyájukat sétáltassák a ház kö­rüli parkban. Ök pedig már huszonöt-harminc perce felébredtek, de sem az álmosság, sem a reggeli kapkodás, készülődés, sem pedig a munkába való sietség nem alkalmas az efféle előrejelzések ellenőrzésére. Űgyhogy valószí­nűleg észre sem vennék a napfelkeltét. 4 óra 50 perckor, amikor az IE-s trabantos lakásában, a hetedik emeleten felcsörög az éb­resztőóra, a ház előtti parkolóból már kihúz egy fehér Zsiguli, s a kapun kilép egy kiska­­tona. A Zsigulinak, amint kifordul jobbra a Váci út felé, felgyulladnak tompított reflek­torai, az Árpád-híd Étterem előtt csak lelas­sít, és mivel alig van most forgalom, meg sem áll, kettesben hagyva a sebességváltót, nagy ívben balra fordul, s elhajt Üjpest irányába. A kiskatona — nyári kimenő-egyenruhában, fején tányérsapkával — fázósan indul át a parkon, de mielőtt kiérne a Váci útra, egy al­kalmi gyalogösvényen felszalad a hídra, át­bújik a korláton és így épp akkorra ér a meg­állóba, amikor a 84-es busz az Árpád-hidra kanyarodik. Az IE-s trabantos lenyomja az óra csörgő­gombját, hadd aludjon még a felesége, és át­megy a nagyszobába. Ott már szinte világos van, minthogy a sötétítő függönyöket nem szokták összehúzni, kinyitja és kifordítja a középső ablakot, s lenéz a parkolóba. Ösztö­nös mozdulat ez is, pontosan úgy, mint a csör­gőóra elhallgattatása, hiszen még nem ébredt föl teljesen, annyira azonban mégis ébren van. hogy elégedetten tudomásul vegye: kocsija ott áll sértetlenül az ablak alatt, ahol délután leállt vele. Az IE-s trabantosnak agyonápolt világoskék Zsigulija van! Nem új, de újszerű állapotban vette a megkímélt kocsit hosszas keresgélés és alkudozás után, s óriási szeren­cséjére alig három hónapja, vagyis nem sok­kal a gépkocsiárak általános emelése előtt. S még hatvanötezerért! A panelház lakóit persze — akik tizenegy év után is legtöbben csak az autók rendszá­máról és márkájáról ismerik és különböztetik meg egymást — nem nagyon zavarja ez a vál­tozás. ők évekkel ezelőtt IE-s trabantosként ismerték meg a hetedik emeleten lakó fiatal­embert, így beszéltek róla, és valószínűleg még nagyon sokáig csak így fogják emlegetni. Igazuk is van! Ha megkísérelnék követni az autók változásait, lehetetlenné válna közöttük mindenféle társalgás. Mintha valaki mindig új nevet venne föl! S ez bizony, bábeli za­vart, teljes bizonytalanságot okozna: sosem tudhatnák pontosan, hogy ki kiről beszél. Ép­pen elég nehézkes személyleírásokkal megkü­lönböztetni azokat, akiknek még nincs kocsi­juk ! Mert a ház előtti parkolóban most, 4 óra 52 perckor ötvenöt gépkocsi áll, vagyis a száz­harminckét családnak több mint a felét név­ről vagy legalább foglalkozásról kellene is­merni. Igaz ugyan, hogy azokról nincs is na­gyon mit beszélni. Legalábbis itt, a ház előtti parkolóban. Persze ezt a parkolót már így is kinőtte a ház. Kétoldalt szorosan egymás mellett állnak benn a kocsik, s aki délután 5 óra után érke­zik haza, az már nem is tud hova beállni. Hát csak megáll valahol. Este 9 és hajnali 5 kö­zött a parkot szegélyező járdákon is egymást érik az autók, megbiccenve állnak egy-egy első és hátsó kerekükkel a járdán, a másik kettővel lent az úttesten. De még ott sem jut hely mindenkinek, úgyhogy mindennap négy­öt kocsi gazdája vállalja a följelentés vagy a helyszíni bírságolás kockázatát, és felhajt a park gyepére. Mégsem állhatnak meg az út­test közepén! Ma már nehéz lenne kideríteni, hogy tizen­egy évvel ezelőtt takarékossági okból-e, vagy pedig azért nem terveztek nagyobb parkoló teret a tízemeletes Larsen—Nielsen típusú há­zak elé, mert senki sem számíthatott a ma­gángépkocsik ilyen ütemű szaporodására? De való igaz, hogy itt akkor még túlzásnak is tűnt ez az óriási aszfaltozott térség, amelyen nyolc-tíz Trabant álldogált, s egy-egy öreg Moszkvics, Volkswagen, Fiat. Aztán négy-öt év múlva hirtelen szaporodni kezdtek a ház előtt a Trabantok, az öreg kocsik kicserélőd­tek új Skodákra, Zsigulikra — és újabb két­­három év elteltével megindult a Trabantok rohamos metamorfózisa is. Előbb használt Zsi­gulikra, Skodákra, Wartburgokra cserélték őket, azután a használtakat újakra. Hiába na, ez a fejlődés! De a panelház autós közösségé­nek tudatában — ha csak valami rendkívüli nem történik, mint például nyáron is, hogy valakinek az ötödik emeletről hat és fél éves Wartburgja helyén egyszer csak egy vadonat­új metállkék Ford Capri áll, amit már a rá­­tartibb autósok is körbejárnak — tehát, ha valami ilyesmi nem történik, akkor mindenki az első kocsijával írja be magát a köztudat­ba. Ahogy az IE-s trabantos is a hetedikről, aki miközben másodszor pillant le a Zsiguli­jára, észreveszi az újságkihordót; pontosan 4 óra 55 perckor jön végig a ház előtti járdán, s nagy zöld vászontarisznyájával befordul a kapun. Az IE-s egy pillanatig arra gondol, hogy itt várja meg az újságost, s még borot­válkozás előtt a nagyszobában futja át a sport­oldalt és a főbb címeket, kényelmesen bele­süppedve a bukléhuzatú, szivacsos ülőgarni­túrába, de aztán észbe kap, hogy hiszen az a világ már elmúlt, amikor a postás vagy az új­ságos feljött a lakásokig. Nem is való már másra az ajtókon levő levélszekrénynyílás, mint hogy lecsapódó alumínium tetejével be­zörögjenek, ha valami miatt a ház lakói mégis beszólnak egymáshoz. Aki a csengőt nyomja meg, arról biztosan tudni lehet, hogy nem eb­ben a házban lakik. A reggeli lapokat is tehát csak a félemeleti levélszekrénybe dugják be, így az IE-s fiatal­embernek le kell mondania a korai olvasásról. Na majd a gyárban! Addig is bekapcsolja a táskarádiót, és bevonul vele a fürdőszobába. A rádióban valami agyöblögető zene szól, hí­reket majd néhány perc múlva, az 5 órai Reg­geli Magazinban mondanak, addig megmosak­szik. Kinyitja a vízcsapot, s még csak a meleg vizet engedi, hogy kifolyjon a csövekből az ál­lott langyos víz, hiszen csak ezután tudja a keverőcsappal beállítani a megfelelő hőmér­sékletet — tehát még mindig ezzel bíbelődik, amikor elhallgat a zene, és megszólal a rádió­bemondó. „Kossuth Rádió Budapest, a pon­tos idő 5 óra.” öt sípszó hallatszik, majd a Reggeli Magazin szignálja. Utána egy kelle­metlen hangú nő kezd el hadarni, illetve nem is hadar, csak valami furcsa, rosszul hangsú­lyozó pattogással igyekszik ellensúlyozni gyengécske és kellemetlen tónusú hangját. Jó reggelt kíván, úgy is, mint a Reggeli Magazin szerkesztő-műsorvezetője, és közli, hogy ma 1979. szeptember 14-e, péntek van. A nap 5 óra 19 perckor fog kelni, kellemes enyhe az idő. Budapest fölött az égbolt derült, a hőmér­séklet 15 Celsius-fok. — Az IE-s, aki már be­állította a keverőcsapot, de még nem döntöt­te el, hogy átkapcsolja-e zuhanyra, vagy csak mosakodjon, az egész szövegből csupán a nap­­fölkeltére kapja fel a fejét. Honnan tudja ez, hogy pont 19 perc múlva fog fölkelni a nap? És különben is, már teljesen világos van, ak­kor meg mi a fene világít? *F él hat után megélénkül a forgalom a ház előtt. A gyárakban dolgozó mun­kások, mérnökök, egyéb hivatalnokok hatra járnak, így attól függően, hogy kinek van közelebb, kinek távolabb a mun­kahelye — a Váci úton, a Lehel úton, Üjpes­­ten vagy Budám —, kis időkülönbségekkel ugyan, de mégis mostanában fél hat és há­romnegyed hat között indulnak el hazulról. Az, hogy saját kocsijukon, vagy pedig busszal, villamossal mennek-e munkahelyükre, csak kényelemben jelenthet különbséget, de idő­ben — a reggeli csúcsforgalom miatt — sem­miképp. Még a kényelem is bizonytalan dolog, mert az autósoknak nem kell ugyan a zsúfolt járműveken tolonganiuk, bosszankodni a meg­állóban, ha nem férnek fel a buszra, vagy ha a zsúfoltság miatt az már meg sem áll, s ha nincs leszálló, biztos, hogy nem áll meg — de egyéb okok miatt legalább annyit idegesked­nek és dühöngenek az autósok is. Tehetetlen­ségre kárhoztatva, a forgalmi dugók rabja­ként. Acsarkodnak az elbambulókra, a mam­lasz mazsolákra, a lassúbb és gyengébb kocsik tulajdonosaira, s acsarkodnak a türelmetle­nekre, az ügyeskedőkre, az erőszakoskodó elő­zőkre. A reggeli és délutáni csúcsforgalom idején egész Budapest autós közönsége dü­höng és acsarkodik; üvöltözéssel, dudálással, egyezményes kézjelekkel, fenyegetésekkel. Autóba ülve mindenki erősnek és bátornak érzi magát, s minél erősebb, nagyobb, drágább autóban ül, annál erősebbnek és bátrabbnak. — Egyszóval ilyen szép, nyárias reggelen sok­kal kellemesebb villamoson utazni. Fél hat után néhány perccel jön ki a kapun a „bolond moszkvicsos”. Gyalog indul a meg­állók felé, s nemcsak ma, mindig, esőben-hó­­ban egyaránt. Isten tudja, mikor megy el mégis az öreg 407-es Moszkviccsal, mert dél­utáni rendes programja, hogy megérkezik, óvatosan betolat a parkolóba és hosszadalma­­san beáll mindig ugyanarra a helyre: ponto­san hetedik emeleti lakásának ablakai alá. S ebben a körülményes műveletben egész csa­ládja segédkezik. Most, ahogy a ház előtti járdán elindul az Árpád-híd felé, s a közönséges olajfestékkel pirosra és feketére kent Moszkviccsal egy vo­nalba ér, megtorpan, és szögletes félfordulat­tal megáll, szemben a kocsival. Egy darabig a tetejét vizsgálgatja, majd mindkét térdét beroggyantva s hunyorítva hozzá, átnéz az első és hátsó szélvédő üvegen. Ezután legug­gol, de annyira, hogy feje a térde közé kerül, s elnéz a kocsi alatt. Itt valami nem tetszik neki, mert guggolva jobbra is, balra is tesz néhány lépést, és hosszan vizsgálgatja, hogy az első kerekek pontosan egy vonalban van­nak-e a hátsókkal. Aztán megnézi még, hogy mindkét oldalról egyenlő távolságra áll-e a 36

Next

/
Thumbnails
Contents