Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-08-22 / 17-18. szám

mellette levő autóktól — valamiképpen nem kerültek-e hozzá közelebb az éjszaka —, zsebkendőjével megtörölgeti a külső visszapillantó tükröt, s végre elindul a Váci úti villamosmegállók felé.

Amúgy jó megjelenésű, negyvenöt év körüli férfi, a nagyobbik lánya nyáron ment férjhez. A házban mindenki csak a Moszkvicsáról ismeri, semmi többet nem tudnak róla, pedig ő is „őslakó”. Állítólag bérelszámoló valamelyik kispesti gyárban. Hát lehet, hogy nem egészen komplett szegény, de a fizetések kiszámolását biztosan nem szokta elhebehurgyáskodni. Csak győzzék kivárni.

Amikor a „bolond moszkvicsos” után háromnegyed órával az UL-es trabantos siet végig a járdán, rövid ujjú kockás ingben, vállára terített drapp kardigánnal, s aktatáskáját lóbálva futólépésben igyekszik a hídra a 84-es busz megállója felé — azaz egész pontosan 6 óra 16 perckor ragyog fel először a nap. Igaz, magát az égitestet a szemben levő ház még eltakarja, de elég alacsonyan lehet, ha a panelház Váci úti frontjának csak a negyedik emeleti szélső ablakában tükröződik. Onnan ragyog vissza a parkolóra, de egy pillanat alatt felszikráztatja az autók szélvédő üvegeit, a krómozott fémrészeket, s szinte komikus, ahogy világítani kezd tőle a távolodó UL-es kopasz feje búbja.

A Larsen—Nielsen típusú dán panelház tizenegy évvel ezelőtt épült; 1968. október végétől november közepéig költöztek be a lakók. Tízemeletes, emeletenként tizenkét lakással, vagyis tizenegy szintjén összesen százharminckét lakás van. Ha családonként — vagy lakásonként — átlagosan csak négy embert számítunk, akkor is ötszázhuszonnyolcan élnek egy körülbelül hétszázhetven négyzetméternyi földterületen. Majdnem annyian, mint egy kisebb magyar faluban. S mintha egyetlen parasztház udvarán.

Kétféle lakás van a házban; a nagyobbak az úgynevezett egy plusz két félszobásak és a kisebbek a másfél szobásak. A nagy lakások alapterülete ötvenhat négyzetméter, a kicsiké negyvenkilenc. Egyszóval csupa kis lakás.

A házon nincsenek erkélyek; a körülbelül negyvennyolc méter hosszú, tizenhat méter széles és harminc méter magas gyufásdobozt, amely mintha az egyik foszforos oldalán állna, csupán a liftakna és a lépcsőház osztja egy kisebb és egy nagyobb téglatestre. A hatalmas szürke tömböt tizenegy vízszintes fényszalag futja körül, ez az épület egyetlen dísze: a függőleges tengelyük körül kifordítható, egymásba érő ablakok. Végül is nem kellemetlen, nem riasztó vagy barátságtalan látvány ez az épület. Azáltal pedig, hogy a lakók teljesen önkényesen, ki-ki a saját ízlésének, bútoraik huzatának vagy szobáik harmóniájának megfelelően tűzpirostól sötétbarnáig a legkülönbözőbb színekre festették be eredetileg fehér fényvédő függönyeiket, a ház úgy néz ki messziről, mint egy pointillista festmény. Vagyis az ember, sarkallva esztétikai hiányérzetétől, ott változtat, ahol s amit lehet. És ez akaratától függetlenül még városképi léptékben is érvényesül. „Nem tudják, de teszik” — idézhetnénk most az idevonatkozó tételt.

A háznak két bejárata van a liftakna két oldalán, s a lépcsőházból jobbra-balra egy rövidebb és egy hosszabb folyosó nyílik. A rövid folyosón egymással szemben két-két nagy lakás, balra a hosszabb folyosón ugyanígy négynégy kicsi. A szembenéző lakások tükörképei egymásnak, s egyikből a Dunára, másikból a Váci útra látni. S minden emeleten ugyanígy!

A maga nemében a másfél szobás a jobb lakás. Persze, csak a maga nemében! Mert ott a fél szoba legalább szobaméretű, alapterülete négyszer három méter, s valahogy be is lehet rendezni. A fürdőszoba például jóval nagyobb, mint a nagy lakásoké, igaz ugyan, hogy éppen ezért ott van bent a W. C.-kagyló is, és nincs külön éléskamra. És a „gardrób-folyosó” egy méterrel rövidebb. Ezzel az egy méterrel — amely a lakás teljes szélességére értendő —, hosszabbak, illetve nagyobbak az

egy plusz két félszobás lakások. A többi helyiség méretei, a nagy szobáé, a konyháé, az előszobáé azonosak.

A másfélszer másfél méteres előszobából — belépőből! — jobbra nyílik a konyha, szemben a nagy szoba. A konyha kétszer másfél méteres cső, ennek a szélességéből még fél métert levesznek a beépített bútorok: a mosogató, a konyhaszekrény, a gáztűzhely, a frizsider. Marad az egy méter keskeny folyosó. De még ide, az üresen hagyott falra egy lecsapható asztallapot kellett szereltetni — ez nem volt benne a lakás vételárában, átadás után járták végig az asztalosok a családokat, hogy aki kéri, annak néhány száz forintért fölszerelik, s persze mindenki akarta —, mert enni is kellene valahol. És ha magukban vannak, akármilyen zsúfoltan is, de elkínlódnak valahogy az egyméteres csőben a keskeny asztallap körül reggeli, ebéd, vacsora idején, ám ha vendég érkezik, a nagyszobában kellene teríteni. Így aztán az ebéd- vagy^vacsoravendég szinte ismeretlen fogalom ebben a házban.

A nagyszoba, noha a házgyári lakásméretekhez képest igazán tekintélyes, huszonkét négyzetméteres alapterületével nagynak csak a többi helyiség mellett nevezhető. De talán szerencsés arányai teszik kellemesen emberi méretűvé: egyik oldala négy méter hosszú, a másik öt és fél, s a három nagyméretű ablaktábla, amely derékmagasságtól fölfelé teljesen elfoglalja a bejárati ajtóval szemben levő falfelületet, kitágítja és nagyobbnak mutatja a szobát, mint amekkora.

Az összefüggő falfelületek, a két ajtó, s a széles ablaksor elhelyezése persze a szoba berendezését is meghatározza, vagyis variációs lehetőséget nemigen enged. így majdnem minden lakásban ugyanott található a könyvespolc (szekrényfal, üveges vitrin), a heverő (sarok-ülőgarnitúra, dupla sezlon), az íróasztal (ebédlőasztal, komód), a televízió, a rádió. Bármely lakó bármelyik idegen lakásban vakon eligazodhat. S minthogy egy-két kivételtől eltekintve a százharminckét család egyszerre költözött be a házba, s akkor az új lakás miatt meg a méretek miatt is új bútorokat kellett vásárolni — a berendezési tárgyak típusra, minőségre, színre csaknem mindenütt egyformák. Világosak, fényesek, szögletesek.

*

Negyed nyolckor lép ki lakásából a tanár, pontosan negyed nyolckor, mint mindig, ha első órája van. Ezekből a „pontosan negyed nyolckor" es „mint mindig” kifejezésekből akkurátus emberre lehetne következtetni, holott, ha igazán pedáns, jó hivatalnok lenne, legalább hétkor kellene elindulnia. Ahhoz, hogy átérjen Budára a Villányi útra, a félórához mindig kell egy kis szerencse is, és ő ezt be is kalkulálja. Á szerencse-faktort, ahogy mondani szokta. „A szerencse-faktort soha nem lehet számításon kívül hagyni.” És ha meggondolja, minden oka megvan rá, hogy a szerencsét, mint valós kategóriát kezelje, mint a szükségszerű és véletlen kiegészítőjét.

Harmincéves, van egy háromszobás szövetkezeti lakása a hetedik emeleten, s ez még akkor is nagy dolog, ha ez a három szoba csak egy plusz két fél, s a birtokos személyrag — tudniillik, hogy lakása —, csak ötvenéves korában, valamikor az ezredforduló táján lesz pontos kifejezés. Ugyanis akkorra fizeti ki a beköltözésekor, 1972 májusában megállapított kétszáztízezer forintot, amely már most, hét év elteltével is valószínűtlenül csekély összeg egy lakásért. Ebből is kifizetett már havi törlesztésként a hét év alatt körülbelül harminckétezer forintot, harmincezret egy összegben, a beköltözéskor, s ugyanakkor a teljes vételárból — pontosabban: a beugró összegből — hatvanezret elengedtek a vállalt két gyerek miatt. S minthogy ezt félig teljesítették, a kisfiúk már csaknem ötéves, így már csak valami kilencvenezerrel tartozik az államnak, amit húsz évig kell még törlesztenie.

De a kilencvenezer forint és a húsz év pillanatnyilag olyan összeg és olyan sok idő a harmincéves tanár szemében, hogy föl sem tudja fogni. így nem is törődik vele. Csak a havi kiadásokra gondol, a két feladóvevényre, amelyeken a számlatulajdonos neve és címe alatt ez áll: „Országos Takarékpénztár XIII. kerületi fiókja. Szöv. lakás vételár hátr. szia.” Erre háromszázhetven forintot kell fizetni. A másikon pedig: „Üzemeltetés Árpádhídfő 11 Lakszöv. Budapest.” — s ez száztíz forint egy hónapban, összesen négyszáznyolcvan forint. És ennél ma már egy hasonló minőségű tanácsi lakásért is többet kell fizetni.

Tizenegy évvel ezelőtt, amikor fölépült a dán panelház, ennek az egy plusz két félszobás szövetkezeti lakásnak száznegyvenötezer forint volt a teljes vételára, és huszonkétezer forintot kellett beköltözéskor kifizetni. A fönnmaradó százhuszonháromezer forint törlesztésére pedig harmincéves hitelt kaptak a tulajdonosok. Áz, hogy a három-négy év alatt is tetemesen megemelkedett lakásárak ellenére a tanár szinte forintra ugyanannyi törlesztést és közös költséget fizet, mint az őslakók, úgy fordulhat elő, hogy a népszaporulat serkentésére bevezették a születendő gyerekek utáni harmincezer forintos kedvezményt, na meg, hogy ő már induláskor is tizezerrel többet fizetett. Csakhogy mi lett volna akkor, ha véletlenül nem találnak egy ilyen szerencsés cserelehetőséget, vagy ha az eredeti lakók nyerészkedni akartak volna a cserével —, amire igazán lett volna lehetőségük —, s nem a tanács útján intézik el, hivatalos árfolyamon?! Talán még mindig egy szobában laknának!

De nem csak a lakásával szerencsés. Magyar-történelem szakos létére Budapesten kapott állást, gimnáziumban, ahol hét év után — igaz, hogy egy rendkívüli fizetésemeléssel —, már háromezer-kilencszáz Ft a fizetése, s ahonnan, ha csak megint nem segít a szerencse, ma is el fog késni.

Mentségére szolgáljon, hogy ezt a sokat emlegetett szerencsét mindig csak az utolsó pillanatban hívja segítségül, vagyis nem eleve számít rá; mindig úgy tervezi, hogy hétkor elindul. Fél hétkor kel, azzal a meggyőződéssel, hogy fél óra alatt el kell készülnie (egy perc fogmosás, három perc borotválkozás, hat perc fürdés stb.), de valahogy minden tovább tart, s elmegy az idő. Ma is a reggelivel. Mert, ha nem reggelizik, még el tudott volna indulni hétkor. Már a táska is a kezében volt, amikor a konyhából kiszólt a nagyanyja, özvegy Marczali Ferencné.

— Na gyere, gyere, kész a reggeli, ne piszmogj már annyit, mert el fogsz késni!

özvegy Marczali Ferencné már majdnem öt éve él Budapesten, véletlenül pontosan azon a napon költözött fel a szülőfalujából, amikor a dédunokája megszületett. Talán ezért van az, hogy a lánya, unokái és a többi dédunoka közül ez a kisfiú áll hozzá a legközelebb. Most is itt lakik a második kis szobában, vezeti a háztartást, főz, mos, vasal, takarít, s mindent feleannyi idő alatt végez el, mint a húsz-harminc évvel fiatalabbak. Délután leviszi a dédunokát a játszótérre, mindenkit ismer, mindenkivel jóban van, az egész ház dédinek szólítja.

A tanár, aki összesen három-négy családot ismer az emeleten, s még két-három emberrel van köszönő viszonyban a házból, hol boszszankodik emiatt a falusi tempó miatt, hol meg irigységgel vegyes csodálkozással fedezi föl nagyanyjában azt a közösségteremtő erőt, amely szinte a középkor óta hiányzik a városlakók között. Csakhogy amíg a középkori városok „face to face” (egymást arcról ismerő) közösségének a műalkotások micsoda remekei : gótikus katedrálisok és városházak adtak keretet, s így a művészet, de elsősorban az építészet — amely mégiscsak akkor érte el csúcspontját, s nemcsak az egyháznak, de szolgáló leánya volt ennek a közösségteremtő és

37