Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-08-22 / 17-18. szám

I

I

BENNÜNKET, HANEM AM! ÖSSZEKÖT

szekcióban számol be munkájáról, s tűzi ki újabb feladatait. Sikeres kezdeményezése az a magyarországi tanfolyam, amelyen kinti magyar tánccsoportok vezetői vagy leendő vezetői kapnak a legjobb hazai szakemberektől segítséget, munkájuk jobb végzéséhez. Ide tartozik annak megemlítése is, hogy kétévenként összejönnek nálunk a világon szerteszét működő tánccsoportok, hogy bemutassák tudásukat, megismerkedjenek egymással és Magyarországggal. A résztvevők száma, a jelentkező csoportok száma alkalomról alkalomra növekszik, s akik részt vettek egyegy ilyen bemutatón, tanúsíthatják, milyen maradandó élmény ez nézőnek és szereplőnek egyaránt.

A táncosok egy része már nem tud magyarul, a tánc köti a csoporthoz s hozzánk, s talán ez segíti ahhoz is, hogy még közelebb kerüljön nyelvünkhöz, kultúránkhoz. Vannak köztük nem magyar származásúak is, de a csoport vonzáskörébe kerülve, a magyar nyelv s általában Magyarország iránt is feltámad bennük az érdeklődés.

Az anyanyelvi konferencia folyóirata, a „Nyelvünk és Kultúránk” a mostani áttekintésben több szót is érdemel, mert önmagában is igen jól érzékelteti az elmúlt tíz évben mutatkozó változást, fejlődést.

Szerény külsővel, 22 lapnyi terjedelemmel indultunk, a 22. számtól kezdve 90 lapnyi terjedelmű a folyóiratunk. Kezdetben csak a kapcsolattartás, egymás informálása eszközének szántuk ezt a „tájékoztatót”. Ma az anyanyelvi mozgalom sokirányú munkáját tükröző, azt elvi, módszertani cikkekkel támogató, szakmai, módszertani folyóirat, amely — meg vagyok győződve — nemcsak ma hasznos segédeszköz, hanem egykor majd értékes forrásmunka is lesz a mai kor, közös törekvéseinek kutatója számára.

Utazásaink, látogatásaink, megbeszéléseink, tapasztalatcseréink során szerzett felismerés indította el a kétnyelvűség kérdéséről való eszmecseréket, a kétnyelvűség álllapotában való nyelvmegőrzés, kultúraápolás feladatainak kitűzését, módszerének kidolgozását, ez a felismerés adta a jelen és a közeljövő legfontosabb feladatait: olyan hatékony, vonzó magyar nyelvkönyvek összeállítását, amelyek azoknak a magyar — vagy akár nem magyar — származású fiataloknak a magyar tanulását elősegíthetik, akik magyarul már semmit sem tudnak. Ez a cél persze újszerű — elméleti és gyakorlati — feladatok sorozata elé állít bennünket, de bízunk benne, hogy megtaláljuk a munka elvégzéséhez idehaza is. odakint is a megfelelő partnereket, munkatársakat.

Az elmúlt évek mérlegéhez szorosan hozzátartozik kapcsolataink bővülése, hazai és kinti viszonylatban, személyi, intézményi és állami szinten is.

Kölcsönös bizalom és megértés jellemzi kapcsolatunkat nyugati szomszédunkkal, Ausztriával, illetőleg Burgenlandnak azokkal az intézményeivel, hatóságaival, amelyek az anyanyelvi konferencia tevékenységével, ausztriai fogadtatásával kapcsolatos döntésekre jogosultak.

Az osztrák törvényhozás a nemzetiségi lakosság számára biztosítja a kétnyelvű oktatás lehetőségét. Az erre vonatkozó paragrafus szerint:

„A kétnyelvű oktatásnak az a feladata, hogy a tanulókat a német és a magyar nyelvben kiképezze, és megismertesse velük mind a többségi nép, mind a kisebbség kulturális értékeit, hogy a tanulók alkalmasak legyenek, sajátosságaik tekintetbevételével az ausztriai gazdasági és kulturális életben való részvételre. Az egyetemes oktatási és nevelési munkának, az államnyelv és a magyar nyelv megbecsülésének kölcsönös megértéshez kell vezetnie, a belső béke megtartására és az emberi kapcsolatok további kibontakoztatására a szűkebb hazában és a széles világon.”

Valamelyest más jellegű, de jó és intenzív a kapcsolatunk Svédországgal, ahol ugyancsak törvény biztosítja a nemzetiségek (vendégmunkások, emigránsok) anyanyelvi oktatását. A Svédországi magyartanításban szépszámú magyar pedagógus is részt vesz, s ezek egy részével állandó s erősödő kapcsolatunk van.

1977 őszén a Louisiana állambeli Albany nevű faluban, amelyet magyar származású, a század elején odaköltözött lakói Árpádhonnak is neveznek, az elemi iskola néhány osztályában állami segítséggel megkezdődött a magyar nyelvű oktatás is. A kezdeményezéshez két hazai pedagógust küldtünk ki, akiket azután a következő években más hazai pedagógusok váltottak fel. Ehhez a már-már romantikusnak tűnő vállalkozáshoz — hiszen a tanulók alig-alig tudnak már valamit magyarul — csatlakozott a Délkelet-Louisianai Állami Egyetem kétnyelvű tanszékén a magyar pedagógusképzés; erre a programra szép számú hallgató jelentkezett Albanyból. s a tanfolyam 1978 óta minden nyáron több hetes nyelvi, módszertani és magyarságismereti előadássorozatot hallgat végig a Debreceni Nyári Egyetem és a Tanítóképző Főiskola által szervezett tanfolyamon. A hallgatókat a kétnyelvű tanszék egyik vezető tanára is elkísérte Debrecenbe.

Az elmúlt évben a Magyar Tudományos Akadémia és az Indiana egyetem Bloomingtonban hungarológiai tanszéket létesített, amelyre Ránki György akadémikust nevezték ki. Talán mondanom sem kell, ez a tanszék nem az anyanyelvi konferencia létesítménye, de az is nyilvánvaló, hogy az anyanyelvi konferencia tevékenysége nélkül aligha jött volna létre.

Kapcsolataink bővüléséről szólva örvendetes tényként kell megemlítenem, hogy a szombathelyi konferencián már a környező szocialista országok több képviselője is részt vett. Ez a részvétel egyelőre inkább tájékozódás, tervszerű együttműködés még nem alakult ki. De azt világosan látnunk kell, hogy a környékbeli szocialista államokban egy tömbben élő. bennszülött magyarság helyzete nyelv- és kultúramegőrzés szempontjából nem azonos a nyugati állomokban szétszórtan, izoláltan élő emigrációs magyarságéval. Vannak iskoláik, vannak tankönyveik, államilag, törvényileg biztosított joguk az anyanyelv ápolására, kulturális értékeik védelmére. Tankönyveink tehát legfeljebb ott számíthatnak érdeklődésre, ahol nincs iskolai magyaroktatás a szórványok egy részében.

Megbeszéléseink alaphangját, együttműködéseink, közös munkánk alaptételét már az első konferencián megtaláltuk, s máig megőriztük: nem azt keressük, ami elválaszt bennünket, hanem ami összeköt. Ami azt is jelenti, hogy egymás helyzetét, politikai nézeteit tudomásul véve igyekszünk a közös

ügyet előbbre vinni. Gosztonyi Jánosnak a

III. Anyanyelvi Konferencián elhangzott szavai a már követett gyakorlatot fogalmazták meg, s nyugtázták állami szinten is. A Világszövetség mostani főtitkára, akkor oktatási minisztériumi államtitkárként egyebek között ezt mondta: „... az anyanyelvi mozgalom támogatásával a Magyar Népköztársaságnak nem célja, hogy saját törekvéseit és ideológiáját azokra kényszerítse, akik ebben a mozgalomban részt vesznek. Az anyanyelvi mozgalom nem hazacsalogató intézmény, sőt ellenkezőleg! Mi azt mondjuk a külföldön élőknek, legyenek jó állampolgárai befogadó hazájuknak — legyen szó az Amerikai Egyesült Államokról, Ausztráliáról, Belgiumról, Kanadáról vagy bármelyik más országáról a földnek. Annál is inkább ezt mondjuk, mert jól tudjuk, hogy nemcsak a fát nem lehet ide-oda ültetgetni, hanem az embert sem.

Nekünk tulajdonképpen egy célunk van: a közös tevékenység során, az anyanyelvi mozgalomban a magyar kultúra ápolása útján alakuljon ki tisztességes emberi lojalitás a mai Magyarország, a Magyar Népköztársaság iránt.”

A mögöttünk levő évtizedre visszatekintve csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatunk azokról a barátainkról, akikkel a kezdetektől fogva együtt dolgoztunk, vagy akik később csatlakoztak mozgalmunkhoz, hogy javaslataikkal, munkájukkal, bátor és egyértelmű kiállásukkal segítsék az anyanyelvi konferencia céljainak megvalósítását.

Távol áll tőlem, hogy ezzel kisebbítsem azok munkájának, fáradozásainak értékét, akik idehaza dolgoztak a közös ügyért, de az bizonyos, hogy a magyar nyelv, a magyar kultúra szolgálatáért való törekvésünk idehaza nemhogy akadályokba nem ütközött, hanem azt az egész magyar társadalom legőszintébb rokonszenve kísérte, megvalósítását intézményeink legmesszebbmenő szakmai, anyagi és erkölcsi támogatása segítette.

Akik itthon az anyanyelvi konferencia érdemi munkáját végzik, nem valami új reszortfeladatot vállaltak tíz évvel ezelőtt: azt vállalták, amire őket eddigi munkájuk, életművük predesztinálta. De ami fontosabb, az, hogy ez a tevékenység nem néhány személy, vagy egy szűk réteg egyéni vállalkozása, kedvtelése, nem megtűrt különlegesség: kulturális életünk szerves része.

Beszámolómban főként az eredményekről beszéltem. Viszonylag kevés szó esett a gondokról, a lemaradásokról. Pedig természetesen ilyenek is vannak. Az irodalmi antológiával csak késtünk, de tervezett történelmi, néprajzi kiadványainkból szinte semmit sem valósítottunk meg.

Ami a jövőt illeti, vitathatatlan, hogy első találkozásunk idején kedvezőbb nemzetközi légkör volt, mint napjainkban. De az anyanyelvi konferencia s az a munka, amelyet ez a név jelöl, nem az enyhülési politika következménye, szüleménye, meg vagyok róla győződve hát, hogy ennek rövidebb vagy hoszszabb időre szóló megtorpanása sem hoz, nem hozhat lényeges változást a mi munkánkban, nem készteti, kényszeríti visszahúzódásra, meghátrálásra azokat, akik az anyanyelvi konferencia céljainak helyességében hisznek, megvalósítására vállalkoztak. Ezzel a gondolattal kívánok a konferenciának sikeres, jó tanácskozást.

5