Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-08-22 / 17-18. szám
Az utóbbi időben a magyarságtudat forrásai bővebben buzogtak mind határainkon belül, mind határainkon túl. Ezek a források egyre inkább a teljes magyar műveltség talajából fakadnak, s feloldják a nyelvmegőrzés és a kultúraápolás elválasztó határait. Ha mégis külön foglalkozunk a magyar nyelvi műveltség megőrzésének programjával, annak oka az, hogy édes anyanyelvűnk változatlanul a legerősebb kapocs közöttünk. Kapocs nemcsak azért, mert a kölcsönös értés — sőt megértés puszta eszköze, hanem mintegy szimbolikus jelensége összetartozásunknak, közvetítője, sőt hordozója szellemiségünk, kultúránk, civilizációnk, közösségünk értékeinek, egyben pedig egyéni életünk, gondolkodás- és érzésvilágunk, azaz lelki világunk árnyalatos kifejező lehetősége mérhetetlen gazdagságával, sajátosan egyedi szerkezetével, fordulataival. A nyelviség mint hidat építő tényező, erőteljesen járult hozzá a szomszéd országok magyarságával kialakított kapcsolat felvételéhez, mégpedig — igen üdvös módon — a kormányzatok hozzájárulásával. Más országok pedig állami támogatást nyújtanak a magyarnak mint anyanyelvnek az intézményes érvényű oktatásához, annak az elgondolásnak a jegyében, amely egy etnikai csoport sajátos kultúráját — benne nyelviséget is — országot gazdagító tényezőnek fogja föl. Az iskolarendszer korszerűsítésének gondja az egész világot foglalkoztatja napjainkban. Ismeretes, hogy Magyarországon folyamatban van az új tantervek bevezetése. Az anyanyelvi oktatás megújítása igen fontos tényezővé vált mind a nyelvtudomány, mind a pedagógiai szemlélet jóvoltából. Minden iskolafokon előtérbe kerül az anyanyelvnek személyiségformáló tényezőként történő kezelése, s ezzel minden egyéb műve- 1 dési ág ismereteinek aktív elsajátításában megkapta alapozó jelentőségének elismerését: „...az anyanyelvi nevelés nemcsak a magyar nyelv és a magyar irodalom órák, hanem valamennyi tantárgy feladata” — erősíti meg a gimnázium új nevelési és oktatási tanterve. Maga az anyanyelvi tantárgy pedig abban az elvi megfontolásban újul meg, hogy a nyelvi műveltség elsajátításával a tanulók szilárd alapot kapnak az ismeretszerzéshez, a nemzeti műveltség anyanyelvben rögzült értékeinek megbecsüléséhez, más népek anyanyelvének tiszteletére, az önművelés-önkifejtés képességének fejlesztéséhez, a személyiségük érzelmi tartalmának, képzeletvilágának gazdagításához. Ennék a feladatrendszernek a jegyében várjuk az anyanyelvi oktatásnak anyanyelvi neveléssé fejlődését. A pedagógiai munkabizottság szinte már az anyanyelvi mozgalom kezdetétől fogva összekapcsolta a nyelvmegőrzés programját a kultúramegtartás programjával. Megkíséreltük egy olyan, sajátosan a balatoni oktatásra szabott sorozat szerkesztését, amely mindössze körülbelül 300 szó megtanulását veszi célba minimális nyelvtani ismerettel párosítva. Jelentősnek tartjuk a Balatonparti tanfolyam hasznosítását a debreceni továbbképzésben azzal, hogy bemutatót szervezünk a gyerekekkel. Néhány esetben pedig előfordult, hogy a tanfolyami korosztályból „kiöregedett” gyerekek Sárospatakon folytatták magyarságismereti képzésüket. De az is megtörtént, hogy Sárospatakon végzett tanítványunk már mint tanár tűnt fel a debreceni továbbképzésen. A tanári továbbképzésnek említett formáján kívül néhány esetben jó kezdeményként néhány országban összevont továbbképzési napokat rendeztek hazai előadók közreműködésével (így Burgenlandban, Svédországban, Angliában), s igen biztatóak a külföldi tanári társulások az anyanyelvi konferenciák programjával egyetértésben, tanáregyesület szervezésével és működésével (mint például Amerikában, Svédországban). Kiemelkedő eseménye az elmúlt időszaknak az USA-beli Louisianai program lebonyolításában való részvételünk. Eddigi eredményeink megszilárdítására és a folyamatos fejlesztésre törekedve, elveink és gyakorlatunk egységében gondolkodva a kulturális és nyelvi közösségfenntartás és gondozás jegyében kell folytatni pedagógiai munkánkat. Feladataink teljesítésében nagy segítségünkre lehet azoknak a tudományos eredményeknek megismerésére és — pedagógiailag átértékelt — alkalmazása, amelyek egyrészt publikációkban látnak napvilágot, másrészt kutatóintézetekben. munkabizottságokon érlelődnek. Hazai és külföldi fel-EGY EMBER - KÉT NYELV Pedagógiai munkabizottság, második nyelvi munkacsoport A nyelv legelső feladata, hogy kapcsolatot teremtsen az emberek között. E feladata révén az azonos nyelven beszélőket összeköti, ugyanakkor a más nyelvű emberektől, közösségektől elválasztja. A kapcsolatteremtés általában egyidejű, de ma már nem kötődik szükségszerűen ahhoz, hogy a beszélők egy helyen is legyenek: gondoljunk csak a technika olyan eszközeire, mint a távbeszélő, a televízió, amelyek egymástól távol élő embereket is összekapcsolhatnak. De van mód arra is — igaz, csak egy irányban —, hogy átlépjük az idő korlátáit. Vannak eszközeink a hang rögzítésére későbbi korok számára, s évezredek óta ismerjük az írást mint nyelvet tükröző jelrendszert, amely letűnt korok embereitől hoz híreket, s biztosítja az emberi társadalom, tudat, tudomány fejlődését, átadja a mai embernek az elődök ismereteit. Ezeket a feladatokat elsődlegesen s a legtökéletesebben az anyanyelv látja el. Mi az anyanyelv? „Az a nyelv, amelyet az ember legjobban és legszívesebben beszél, s rendszerint az, amelyet gyermekkorában, főként anyjától tanult” — mondja a Magyar Értelmező Kéziszótár. A meghatározás kétoldalú: egyrészt az ismeret és használat szintjéről, másrészt az elsajátítás módja felől világítja meg a címszót. Az első része szerint elképzelhető, hogy valaki anyanyelvet cseréljen, a másik rész ezt kizárja. Ezért is emlegetik a mégoly jól elsajátított új nyelvet legfeljebb „második anyanyelv”nek. Az ősök később megtanult nyeVe lehet a legjobban és a legszívesebben beszélt nyelv, de soha nem lehet anyanyelv, hanem a világ megismerésével együtt, annak hanggal kifejezett vetületeként tanulta meg a kisgyermek. Lehet-e valakinek két anyanyelve? Elvileg talán igen, hiszen elgondolható, hogy az egyik szülő az egyik, a másik a másik nyelven beszél gyermekével. De lehetetlen olyan környezetet teremteni, ahol a két nyelv így egyensúlyban marad, tehát gyakorlatilag szükségszerű, hogy valamelyik túlsúlyba kerüljön. S mi a második nyelv? A „nem-. anyanyelv”, amelyet az anyanyelv meghatározásából kiindulva magunknak kell definiálnunk. A kétoldalú meghatározás első része könnyen megfordítható: a második nyelvet kevésbé jól. kevésbé könnyedén beszéli az ember, mint az anyanyelvét. A másik elem megfordítása pedig azt jelenti, hogy egy kultúrát, művelődési kört valamilyen szinten már ismerve sajátítja el az ember az új nyelvet. Lehet, hogy valaki a második nyelvet egyre többször használva végül jobban és szívesebben beszéli, mint az anyanyelvét; így ez „első nyelvvé”, de nem anyanyelvvé válik. A nyelvváltás — ahogy ezt a cserét nevezhetjük — nem ritka azok körében, akik gyermekkorukban kerülnek ki az anyanyelvi közösségből. Az ő esetükben tehát az anyanyelv második nyelvvé lesz. Hogy a második nyelv ismerete milyen szintű lehet, arról átgondolt elemzéseket kaptunk a III. Anyanyelvi Konferencián Nagy Károlytól és Tasnádi T. Almostól. Vizsgáljuk meg most azt a szintet, amelyen képes betölteni társadalmi szerepét, tehát a kétnyelvűség szintjét! A szerep azonban nem korlátozódhat csupán „emberközi” kapcsolatokra, hanem egy emberközösséghez, társadalomhoz való fűződést is hordozhat, részesedést annak a társadalomnak a kultúrájából, azokból az értékekből, amelyeket évszázadok, évezredek során a közösség teremtett s megőrzött. Mi a kultúra? Ha túllépünk a legáltalánosabb meghatározásokon, rögtön kötetnyi irodalom kell a kérdés megválaszolásához. Nyilvánvalóan ebbe a fogalomkörbe tartozik a művészet valamennyi ága, a tudományok, a közösségi összetartozás szabályai és formái, az ezekben tükröződő életszemlélet, az anyagi javak s az ezek minőségében testet öltött gondolat, látásmód — hogy csak néhány címszót soroljunk fel. S a nemzeti kultúra az egyetemesnek az a része, amely egy nemzethez, egy népi közösséghez köthető, annak sajátja. Ha kétkultúrájúságról, kettős kultúráról beszélünk, természetesen a nemzeti kultúrákra gondolunk: két nemzet kultúrája egy személyben, egy ember tudati és érzelmi életében. Azonos-e s mennyiben a kétnyelvűség és kétkultúrájúság? Nem! A második nyelv nem okvetlenül hordozója a második kultúrának. Lehet, hogy csupán az elsőnek a tükrözője. S vannak a kultúrának nyelvhez nem kötött területei, amelyeket az illető nyelven beszélni nem tudó is megérthet, azonosulhat vele. Ilyen a tánc, a térbeli művészetek, mint a népi díszítőművészet stb. Itt a nyelv és a kultúra elválhat egymástól. De a kultúra nagyobb, az intellektusra ható része mégis csak a nyelven keresztül ragadható meg, hiszen a nemzeti tudományokat, művészeteket (az irodalmat, a népköltészetet, a népdalt) nyelvismeret nélküi nem lehet megérteni. 6
