Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-08-08 / 16. szám
országon még szokatlan eset. A felújítás egyrészt lehetővé tette, hogy tovább növeljük termelékenységünket (a fürdőszoba berendezéseket gyártó részlegünkben például évi hatezer tonnáról nyolcezer tonnára nőtt az előállított áruk mennyisége), másrészt azt, hogy minőségileg is az élvonalban maradjunk. Hollandiába küldött exporttermékeinken ott szerepel az „Alföldi KIWA” jelzés, ami azt jelenti, megfelelnek az ottani legmagasabb minőségi előírásoknak. Mégis, úgy tartják Önöket számon, mint kommersz tömegárut gyártó vállalatot. — Mert azt is gyártunk. Szaknyelven — kommersz porcelánt. Ezzel a céllal hozták létre a gyárat, nem pedig azért, hogy a hollóházi vagy a herendi porcelánnal versenyezzünk. A hatvanas években a lakásépítés fellendülése szükségessé tette a kiszolgáló ipar fejlesztését. Ezért a minisztérium pályázatot írt ki egy porcelán tömegárut előállító gyár létrehozására. Ez végül is itt, Hódmezővásárhelyen épült fel. Ebben sok ok játszott közre, talán még az is, hogy errefelé hagyománya van a fazekasságnak. Bár az ilyen szalagszerű, teljesen gépesített termelés esetén ennek alig van szerepe. Fontosabb szempont, hogy a közelben található az algyői olaj- és földgázmező. A kerámiaipar — az égetőkemencék miatt — energiaigényes. És még egy fontos szempont: ezen a környéken volt a munkaerő-tartalék. A kezdeti háromszázról háromezerre emelkedett a dolgozók létszáma, de munkaerő gondjaink sohasem voltak. A gyárral Kelemen Péter műszaki titkár ismertetett meg. Amíg bejártuk a hatalmas, százötvenszer kétszáz méteres csarnokokat, a nagyüzemi procelángyártás titkaival is megismerkedtünk. A fürdőszoba-felszereléseket gyártó üzemrészben megtudtuk, hogy az alapanyag, a barnás színű „iszap”, mikor válik „bőrkeménnyé”. Ekkor vehető ki ugyanis a gipszformából, mert még „megtartja önmagát”. S ezt többször égetik, az első a „zsengélés” ekkor lesz — nevezzük így — az agyagból cserép, amely a második, harmadik égetésnél „üvegesedik” porcelánná. Megcsodáltuk a mágneses lyukkártyával vezérelt mikroprocesszoros festékfújó robotot. A lyukkártyára az egyik legjobb munkás mozdulatait vezették rá, ezt utánozta az automata festékszóró látványos ügyességgel. S mindenütt gépek, ezek végzik a szállítást, formálást, festést. Az emberek pedig csak kiszolgálják őket vagy felügyelnek rájuk. Tiszteletet parancsoló látvány, ahogy a hatalmas csarnokokban látszólag önmagától mozdul, dolgozik minden, mégis meghatározott rendben, célszerűen. Hogy a gyárkapun tízpercenként kifordulhasson egy teherautó, megrakodva az egykoron királyok kincsének számító, manapság tömegáruvá vált porcelántárgyakkal. (pokorny) FOTÓ: NOVOTTA FERENC 1600 olajbányász Jura to vies Aladár ma a Nagyalföldi Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalat algyői üzemének igazgatója. Az egykori próbafúrások helyén kutak, csövek, tárolók állnak. Az üzem több mint másfél millió tonna kőolajat és hárommilliárd köbméter földgázt termel egy évben. És 1600 embert foglalkoztat. Az olajbányászat nem kisasszony-foglalkozás. Esőben, hóban, hőségben és fagyban kell dolgozni kint a mezőn. A kutató-fúró mesterséget felváltotta a folyamatos termelés, az előőrsöket már letelepedő bányászemberek követték. A hagyományos mezőgazdasági területen a nehézipar egyik legnehezebb ága honosodott meg. Mit könnyíthet a vállalat a kemény munkakörülményeken? — erre a kérdésre próbáltunk választ keresni. Az ezerhatszáz olajbányász egy része az ország más vidékéről érkezett. Többségük azonban alföldi, helyi ember, aki régi munkáját, életformáját cserélte fel az újabbal és jövedelmezőbbel. Mert az olajbányászat jól fizet. Az olajfúrók keresete az egyik legmagasabb szakmunkáskereset az or-1966-ban néhány társával együtt egy fiatal olajmérnök, megállt a nagy alföldi síkság közepén, Algyö mellett, és leszúrta az első irányjelzö karót. A mérnököt Juratovics Aladárnak hívták — s a karók Magyarország akkor új olajfúrásait jelölték ki. Juratovics Aladár igazgató FOTÓ: GABOR VIKTOR szágban, s a folyamatos munkarendben dolgozó bányászok jövedelme sem marad sokkal mögötte. Mindenesetre a megyei ipari üzemek ‘között itt a legnagyobb az átlagos jövedelem. Szeged városa és az olajbányász vállalat a kezdetektől fogva együttműködött a jobb életkörülmények megteremtésében. A városban ezer lakás épült a bányászok és családjuk számára. Természetesen a lakásokhoz orvosi rendelő, iskola, óvoda, boltok, utak, garázsok is kellenek. Az ezer lakás többsége új lakótelepen van, de épültek „olajos” házak a belváros közepén is. A vállalat — túl azon, hogy részt vállalt a lakótelep építésének költségeiből — csupán munkásszállításra 12 millió forintot költ évente. Természetesen, egy ilyen nagy üzem számára a konyha, az öltözők, és más jóléti intézmények egyszerű üzemeltetési költséget jelentenek. Az ott dolgozó emberek számára viszont azt, hogy munkájuk körülményei — nincs rá jobb szó —: emberiek S az emberhez méltó munkakörülmények, tudjuk jól, munka után is kulturáltabb, nívósabb életmódot hoznak magukkal. S. P. J. 21
