Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-08-08 / 16. szám
Két gondolkodó: BIBÓ ISTVÁN ÉS ERDEI FERENC Lapunk szerkesztősége az elmúlt hetekben néhány olyan levelet kapott, melyekben olvasóink a Bibó Istvánról Magyarországon megjelent, róla írt vagy vele kapcsolatos publikációkról érdeklődnek. Terjedelmi okokból lehetetlen ezeknek részletes ismertetése; csak arra vállalkozhatunk, hogy címszerűen felsorolást adunk. Többször foglalkozott Bibó István különböző tanulmányaival a Kritika, a Valóság, a Tiszatáj, a Filozófiai Szemle, a Vigilia és legutóbb a Confessio. Mi az oka a most feltámadt érdeklődésnek? Erdei Ferenc fájdalmasan korai halála sok embert megszólaltatott, akik társai voltak szerteágazó tevékenysége során, és így került sor — az Erdei-emlékműsor keretében — a Bibó Istvánnal készített interjúra is. Az olvasók és tévénézők viszonylag széles rétegeiben merült fel az igény, hogy „saját jogon” is foglalkozzanak Bibó Istvánnal. Véleményünk szerint ez a közvetlen oka a nagyszámú publikációnak, de hozzá kell tennünk, hogy évek óta egyre növekvő érdeklődés mutatkozik történelmünk közelmúltja iránt, és ebbe a „hullámba” szervesen illeszkedik a Bibó-életmű megismerésének szükségessége is. Bibó Istvánt betegsége és halála akadályozta meg, hogy a magyar közvélemény még életében — saját válogatásában és magyarázataival — széles és hiteles bepillantást nyerjen a Bibó-életműbe. Bibó István a Valóság című folyóiratban megjelent interjúban felelevenítette Erdeivel való megismerkedésük, sok évtizedes barátságuk, közös múltjuk néhány epizódját. Az alábbiakban néhány részletet közlünk ebből az interjúból, igyekszünk kielégíteni olvasóink ilyen irányú igényeit. * Bibó István: Végső kitekintésben mindig politikát szerettem volna én is csinálni, csakúgy, mint Erdei Ferenc. Ezért mentem jogásznak, családom és környezetem csodálkozására, akik várták, sőt elvárták tőlem, hogy bölcsésznek megyek, történettudósnak, vagy valami hasonlónak. Távolról sem volt bennem az a fajta teljes idegenség az úri világgal szemben, ami Erdeiben; az ellenérzés megvolt, de ez nem egy teljes minőségi különbözőségből fakadt. Erdei számára egy, az összes előítéleteivel terhelt, szabályos úriember valami idegen állatfajta volt. Az én számomra egy tökéletesen ismerős közegből való, érthető és nem távoli, bár nem is szimpatikus ember volt: csak egy olyan valaki, akinek a papája elfelejtette megmondani, hogy a magyar parasztot kicsúfolni bűn, és a mamája elfelejtette megmondani, hogy minden nőnek, mielőtt férjhez megy, előbb cselédnek kellene mennie. Azért nekem az a közeg nem volt idegen, ugyanakkor azonban teljes egyetértésre jutottam Erdei Ferenccel abban, hogy ezt a fajta úriemberséget meg kell szüntetni, ennek a hatalmát meg kell törni és nincs addig Magyarországon változás, amig ez meg nem történik. Nemrégiben nagy csodálkozásomra Tettamanti Károly egyetemi tanár, aki annak idején a Márciusi Front egyik tagja volt, és akivel akkor sokat voltunk együtt ezekben az ügyekben, idézte egy akkori kijelentésemet, amely úgy szólt, hogy addig itt nem lesz semmi, amíg ezt az úri osztályt ki nem irtják. Ezt így bizonyosan nem mondtam, mert sem akkori, sem jelenlegi fogalmaim szerint soha senkit nem akartam kiirtani, de ha a kiirtás helyébe a felszámolást helyezzük, akkor teljesen nyugodtan mondhattam ezt, és ez az egész bennem kialakult változás Erdei Ferenccel egy nagy egymásra találást jelentett, és ettől kezdve barátságunk minőségileg is megváltozott. Az az elképzelés, hogy Magyarországon demokratikus forradalom esedékes, de ennek a klasszikus demokratikus forradalom ismeretes előképein nagyon lényegesen túl kell mu-Bibó István Erdei Ferenc tatnia, már a 30-as évek közepétől közös gondolatkincse volt az egész népi vonalnak, s magától értetődően nekünk is. Kialakult már a Márciusi Front... Azt hiszem, ez pontosan megfelelt annak, ahogyan ugyanabban az időben kialakult a különbségtétel demokrácia és népi demokrácia között. Nyilvánvaló volt, hogy Magyarországon egy olyan demokratikus forradalom, amelyik nagybirtokot, tőkés nagygazdaságot meghagy ... sőt, mint a francia forradalomban, újraképzésére lehetőséget ad, értelmetlen és egyszerűen elképzelhetetlen volna. Tisztában voltunk azzal — és ez sose volt kétséges Erdeinél sem —, hogy Magyarországon egy olyan forradalom esedékes, amelyik egy ütemben létrehozza egyrészt a magyar parasztság teljes felszabadulását a feudalizmus nyomásától (s mi Erdeivel egyértelműen azt vallottuk, hogy ennek egyidejűleg kell jelentenie a nagybirtok és az eddigi közigazgatás megszűnését), és ugyanakkor jelenti az emberi méltóságnak és a szabadság intézményeinek azt a fordulatát, amit a francia forradalom klasszikusan jelentett, de ugyanakkor egy olyan népuralmat is, amelynek a gyökerei sokkal lejjebb mennek, mint a nagypolgárság uralmának. Mi ebben a kérdésben nem foglalkoztunk anynyit a taktikai egymásután problémáival: az ipar szocialista átalakulásában az emberhez méltó élet és gondolkodás ugyanolyan következményét láttuk, mint a parasztság felszabadításában. Én 1943. végén, s még inkább a német megszálláskor elkezdtem magamban fogalmazni egy nagy békeajánlatot, amit a magyar munkásság szájába' adva kellett volna intézni a magyar értelmiségi középosztályhoz, amit én nagyon jól ismertem. Célja lett volna ennek mindazoknak a rémületeknek a feloldása, amelyeket ez a középosztály munkásokkal, kommunistákkal, forradalommal szemben kialakított magának, és erre egy nagyon emberséges, humánus, megnyugtató, de azért határozott választ akart volna ez a békeajánlat adni. Ezt eléggé meg is fogalmaztam, és szegény feleségem hetekig fogvacogva hordozgatta a táskájában ezt a fogalmazványt. Mikor Erdei Ferenccel beszéltem róla, ő nagyon jónak találta a gondolatot, de a világon semmi ötletet nem tudott mondani arról, hogy kinek kellene ezt odaadni, hogy ebből röplap legyen ... Én magam sem tudtam. Nem is lett belőle semmi, mert közben akkor elkezdődött az Igazságügyi Minisztériumban a mentesítő bizonyítványok gyártása, amire rákapcsoltam, mint közvetlen aktivitási lehetőségre ; aztán jött a Szálasi-kormány, az én becsukattatásom és Erdei Ferenc Alföldre indulása. * A Valóság szerkesztősége az interjú szövegéhez — többek között — a következő megjegyzést fűzte: Bibó István és Erdei Ferenc útja 1948-at követően elvált: a két gondolkodó a történelmi helyzet megítélésében szembe került egymással. Bibó István emberi nagyságát dokumentálja, hogy Erdei szerepét nem a későbbi, konfrontációs szemszögből ítéli meg. SZ. M. 6
