Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-07-25 / 15. szám
Történelmünk képekben 39. IMPÓIE0I1 HRnVÉKH Magyarország a francia háborúk korában (1796—1815) Amikor a magyar jakobinus mozgalom vezetőinek feje lehullt a budai Vérmezőn, Európa már évek óta lángokban állt. De a forradalmi Franciaország és az ellene szövetkező európai hatalmak (az úgynevezett koalíció) seregeinek frontvonala ekkor még Magyarországtól messze nyugatra, a Rajna vidékén és Felső-Olaszországban húzódott. Ám mikor 1796- ban Bonaparte tábornok vette át az itáliai francia seregek vezetését, a helyzet megváltozott. Az osztrákokra mért súlyos csapások után 1797-ben a franciák már Stájerországban álltak és az év végén győztesként diktálták a békét a magára maradt Ausztriának. Ettől kezdve a következő 18 év minden kísérletére, amely Ausztriával és Angliával az élen újabb meg újabb franciaellenes háborús koalíciókat igyekezett összehozni, a katonai bukás várt. Ezekhez az évekhez fűződik Napóleon legnagyobb csatáinak emléke, császárrá emelkedése, s ennek válaszaként a Német-Római Birodalom felbomlása és az Ausztriai Császárság megalakítása. Ezek a háborúk már mélyen behatoltak Közép- és Kelet-Európába (Napóleon kétszer is elfoglalta Bécset), s 1805-ben a háború már elérte Magyarország határait is: a békét Pozsonyban írták alá. De maguk a hadicselekmények még ekkor is megkímélték az országot, amelynek területe csak 1809-re — s akkor is csak a Dunántúl egy viszonylag keskeny északnyugati sávjában — vált hadszíntérré, s néhány hónapra francia megszállt területté. Napóleon hanyatlása csak 1812-— 13-ban oroszországi hadjáratának összeomlásával kezdődik meg, s 1814-ben válik teljessé. A francia háborúk e közel két évtizede természetesen nagy hatást gyakorolt a magyarországi politikai magatartásra is. A nemesség egyik — ám csupán kicsiny, elsősorban még a felvilágosodás korából kinőtt, művelt — csoportja, valamint a polgárság és az értelmiség egy része is sokáig rokonszenvvel figyelte Napóleon útját és rokonszenve még akkor is megmaradt, mikor világossá vált: császárként Napóleon a következetesen végigvitt polgári átalakulásnak nem a demokratikus útját járja. A feudális viszonyok iránti ellenszenv azonban e rétegben erőt sebb volt annál a kiábrándulásnál is, melyet Berzsenyi epigrammája fejezett ki: Napóleon a „kor lelkét” a szabadságot ígérte, de nem e^» hozta: bukásával így az „emberiség ügye” van megbosszulva. A nemesség más rétegeiben — kivált még a XVIII. század legvégén — elevenen éltek az igények a nemesi-nemzeti önállóság lehető tágítására: ezek kezdetben nagy reményeket fűztek a Habsburgoknak a háborúktól várható meggyengüléséhez. Álláspontjuk azonban nem maradt tartós: miközben magánbeszélgetésekben vagy megyegyűléseken buzgón és őszintén szidták és támadták az udvar politikáját, előbb-utóbb rájöttek érdekeiknek ezzel közös voltára is. Mint ahogy a nemesség legnagyobb tömegei és az arisztokrácia túlnyomó többsége is — Napóleon győzelmeiben már kezdettől fogva helyesen érezték meg az alapvetően a feudális rendet és benne kiváltságaikat fenyegető veszélyeket. A paraszti tömegek reagálását pontosan nem lehet lemérni, de kétségtelen, hogy az olvasó parasztság létszámának József nádor által már a század végen oly nagy (s talán túlzott) aggodalommal emlegetett növekedése, s a katonáskodásból végleg vagy szabadságra hazatértek elbeszélése révén már hozzájuk is eljutottak bizonyos információk a világ dolgairól — egyelőre azonban következmények nélkül. A politikai magatartás ilyen alakulása révén válik érthetővé, hogy 1809-ben Napóleonnak a magyarokhoz intézett kiáltványa, melyben felajánlja nekik az Ausztriától való elszakadás lehetőségét, már nemcsak hogy jóformán semmi visszhangra nem talált, de a francia háborúk egész tartama alatt az országgyűlések készségesen teljesítik az udvar kívánságait: akár a háború viseléséhez szükséges pénz és termény, akár újonclétszám megajánlásáról van is szó. Sőt a nemesség vállalja a személyes katonáskodást is: pontosabban részint a személyes önköltséges felkelést lovon vagy gyalog, részint (a leggazdagabbak) birtokaik arányában még katonák kiállítását és felszerelését is, részint (a legszegényebbek nagy tömegei) azt, hogy a megyei pénztárakból a nem nemesekre kirótt hozzájárulások által összegyűlt pénzből felszerelve katonáskodjanak. Az 1797-ben, 1800-ban, 1805- ben és 1809-ben megszervezett (összesen körülbelül 135 ezer embert mozgósító) nemesi felkelések, az inszurrekciók közül azonban csak az utolsó, az 1809. évi került bevetésre, a győri csatában, ahol az Itáliából benyomuló francia seregek súlyos vereséget mértek a felerészben insurgensekből álló, szinte hagyományosan tehetségtelenül vezetett császári hadseregre. (A csata fontosságát mutatja, 12
