Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-07-11 / 14. szám
ké. Tudtuk akkor, hogy aranykorban élünk?! Amikor a Magyar Hírek meghirdette az írja meg! című pályázatát, Zsolt is elolvasta a hirdetményt. Nem törődött vele. Nem érdekelte. Azután, szinte napokkal a végső határidő előtt, mégiscsak leült az írógép elé. S három nap alatt leírta hányattatásait. Ez a kézirat került a kezembe, s ezért sikerült találkoznunk. Először Budapesten, azután Koppenhágában. Úgy olvastam, mint egy jajkiáltást. A történetet a fiúról, aki engedelmeskedik a titokzatos, hívó szónak, a hippiélet varázsának. És már csak kint ébred rá, hogy nincsen hívó szó, nincsen varázs. Csak illúziók, álmok vannak. S ő makacsul tovább építette életével a nemlétező álmokat. Kinek van igaza? Aki fiatal évei elmúltával megteremti békés, polgári életét? Vagy aki örök bohémként billeg át városokon, határokon ■— a saját életén? Nem tudok megnyugtató választ — feleljen, aki jobban ismeri az életet. Vagy mégis Cseh Tamást hívjuk bírónak? Zsolt, aki körbejárta a fél világot, „megáldva, leköpve”, Villon szavaival, most itt ül koppenhágai szobájában. Amit miniatűr Budapestnek rendezett be. Magyar képek, könyvek, plakátok, lemezek. Tíz év óta állandó barátnője tíz év óta egyfolytában dührohamokat kap. ha csak beleszagol is ebbe a „magyar-mániába”. S mégis Zsolt mellett marad. És Zsolt ott ül a lemezjátszó előtt, távoli elérhetetlen üzenetnek hallja a dalokat. Azok már nosztalgiát, egy eltűnt aranykort jelentenek a számára. De ide sem tartozik, a dánok közé, ahol él, s ahol tulajdonképpen senkinek sem fontos igazán az ő élete. Egy megkésett hippi, virágok, szíj^s tollak nélkül. 'Jr És — jól tudom — r a ő az egyedüli. Nagyon soka.i vannak hozzá hasonlók, szerte a világban. Ki segít nekik? Csak most már azt értem, mennyire' mást jelenthet számára a dal kezdő kérdésére a folytatás: „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk? Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk? Itt van a Város, vagyunk lakói. Maradunk itt. Neve is van: Budapest.” SÓS PÉTER JÁNOS FOTO: GÁBOR VIKTOR A Second Avenue sugárútnyi magyar sziget a nemzetiségek New York-i tengerében. Mindazzal, amivel nekünk magyaroknak magyar lehet. De nem elsősorban az üzletek feliratai és az általuk kínált ízek miatt, hanem sokkal inkább az utcán beszélt magyar nyelv okán. Nyelvünkből mindenki azt a szlenget beszéli, uram bocsá’ azt a divatos káromkodást (mert van ilyen!) vágja oda, amely pontosan jelzi, mikor hagyta el az országot. A rendszeres hazalátogatók persze már maibbakat is tudnak indulataik kifejezésére, de az érzékeny fül hamar észreveszi mikor használják rosszul, mivel az igazi töltést megadó mögöttes okokat, a káromkodás nyelvfejlődését nem ismerik, pusztán csak a „készterméket”. De nem is erről akarok írni, ezt csak jellemzésül mondom, bár ez a következőkre vonatkozóan sem mellékes: minden szabály alól van kivétel. Ebben a nyelvi közegben él egy magyar költő a Second sarkán, Baránszky László. És ha a sugárút egy sziget, akkor annak legmagasabb pontja ez a lakás, ahol beszélgettünk, tág szellemi panorámával. Az asztalon kaliforniai vörösbor (mert ez hasonlít legjobban a Tihanyi Medocra), sajt, kenyér és egy feketébe öltöztetett verseskötet. Címe: Két világ között. — Igaz a kötet címe? — Igaz. De már nem állapot, hanem szándék. Csak egy szót a szándékról: híd. Összekapcsolni a két világot szellemi és lelki kapcsokkal, így lehet életem két fele ismét egy egész. A kötetem alcímei is ezt tükrözik: Tihany, Óbuda, New York, Kalifornia, Két világ között. Ez dióhéjban az életem is, de a közelmúlt egyik eseménye kimaradt belőle. Súlyos beteg voltam, paraszthajszálon múlott az életem. Szinte pillanatok alatt sokminden átértékelődött bennem. Negyedszázad elmúltával idén voltam otthon először, és elhatároztam, hogy rendbehozatom a tihanyi házat, ahol gyerekkorom legszebb éveit éltem. Tudom, mit akarsz kérdezni, igen. lehet, hogy a következő ciklus címében ismét szerepel Tihany... Erre iszunk, Amíg újratölt, idemásolom a könyv fülszövegéről a legfontosabb tudnivalókat a szerzőről. ,,1930-ban született Budapesten. Egyetemi tanulmányait az Eötvösön és a New York Universityn végezte, ahol művészettörténetet tanult. Élt Tihanyban, Budapesten, Berkeley-ben, Firenzében és Santa Barbarában. Jelenleg a New School of Social Research elnevezésű főiskolán művészettörténetet tanít. Első kötete 1979-ben jelent meg a Magyar Műhely kiadásában, Párizsban. Mestereinek Kassák Lajost és Weöres Sándort tartja.” — Elsősorban költő vagy, vagy művészettörténész? — Fontos lehet ez? Két esztendőt Bemard Berenson ösztöndíjjal Firenzében töltöttem, a XIV. századi firenzei művészetet tanulmányoztam, az Élet fája témájának fejlődését kutattam. Tanítottam és azóta is tanítok művészettörténetet különböző amerikai felsőoktatási intézményekben. Most épp egy könyvön dolgozom, a címe: The book of the Cross, a kereszt ikonográfiája a perzsa időktől napjainkig. Ezzel a verskötettel a kezemben azonban sokkal inkább magyar költőnek érzem magam, mint amerikai művészettörténésznek. Tizenhat éves korom óta írok verseket, ez az ami azóta is mindig megtartott magyarnak. Naponta fél órát. egy órát „meditálok”, szinte elmerülök a magyar nyelvben. Ez fárasztó, de szükségszerű koncentráció idegen nyelvi környezetben. Persze otthoni barátaim ragaszkodása, biztatása is segített. Az otthoni barátok egészségére ismét iszunk egy kortyot, miközben előkerülnek az Élet és Irodalom egyes számai, az egyikben Garai Gábor verse olvasható A hazalátogatókhoz, amely Baránszkynak íródott, másikban Baránszky László New Yorkban keltezett költeményei. — Milyen érzésekkel szálltál föl a budapesti gépre? — Nem reszketett a térdem, és könnycsepp sem csücsült a szemem sarkában, ha erre gondoltál. Az azonban igaz, hogy az értelmiségiekben vagy legalábbis a jobbérzésűekben mindig is volt némi lelkiismeretfurdalás, hogy igencsak kátyúban volt az ország, amikor elhagytuk. Ezt az érzést csak az kompenzálhatja, hogy a semmiből kellett újra felépítenünk magunkat, és talán ez is valami. Most próbálunk szellemi hidat ácsolni, Bartók, Szent-Györgyi, Wigner és más nagy magyarok nyomdokaiba lépve, adni valamit a magyarságból a világnak és a hazának. Jó magyar szokás szerint búcsúzkodtunk. Fenékig ittuk a poharat, aztán kísérgettük egymást saroktól sarokig és vissza, akár Budapesten lennénk. Abban állapodtunk meg, hogy ezt a beszélgetést folytatjuk a „másik” világban, lehetőség szerint Tihanyban, mindaddig, amíg úgy nem érezzük, számunkra nincsen két világ. Csak egy. LINTNER SÁNDOR A SZERZŐ FELVÉTELE 15
