Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-07-11 / 14. szám
A ismerjék a gyárat, aztán majd választhatok, hol van kedvem dolgozni. Első állomásnak a bádogosműhelyt jelölték ki a számomra. Eltelt egy hónap, aztán kettő, három s én még mindig a bádogosműhelyben voltam. Mint később megtudtam, bizony rászedtek, előre tudták, hogy ott fognak felejteni, mert a bádogosok között volt létszámhiány. Én azonban nem tiltakoztam, mert jól éreztem magam. Akkori csoportvezetőm azóta is jó barátom. Egy napon megkeresett a főművezető: maga mától kezdve az ajtóműhely normatechnológusa lesz. öt évig voltam „irodista”, s bár szerettem a munkámat, mégis visszamentem lakatosnak. Egy külső cég brigádja is dolgozott akkoriban a gyárban, közöttük a sógorom. Hozzájuk álltam be, vagy ezer forinttal több fizetésért. Akkoriban házasodtunk össze ugyanis, s a tervezett emeletráépítéshez össze kellett gyűjtenünk vagy 60— 70 ezer forintot. Aztán, hogy az emeletráépítés nem sikerült, és Újpalotára költöztünk még gyerekek nélkül, könnyelműbbek lettünk: utaztunk, szórakoztunk. Persze, amikor megérkeztek a gyerekek, újra spórolós időszak következett, én meg elszegődtem a TEFU fuvarozási vállalathoz gépkocsivezetőnek, még több pénzért. Bútort vettünk, aztán tévét, mosógépet, s a gyereknevelés is pénzbe kerül. Minden fillért megfogtunk, miközben rengeteget túlóráztam. — A legtöbbet a kosztpénzből lehetett lecsípni — szól közbe Magdi. — Banánt azért továbbra is vettünk a gyerekeknek, de csak nekik! Aztán kevesebbet költöttünk ruházkodásra, s persze szórakozni se jártunk. — Szépen kerestem — folytatja Sándor —, ám a sok pénznek bizony „ára” volt... Nem tett jót a napi két doboz cigaretta, s ami a legfájóbb volt számomra, nem jutott időm a gyerekekre. Állást változtattam hát újra. így kerültem mostani munkahelyemre. Újra irodista lettem, az ország mezőgazdasági gépalkatrész igényét mértük fel a kollégáimmal, mégpedig nyolctól négyig, rendes munkaidőben! Nem aludtam már végig a vasárnapokat, jártam a családdal kirándulni, bábszínházba, moziba. Ám eltelt néhány év, s én újra levetettem a fehér köpenyt, s felhúztam a kék overált. Pótkocsis traktorra ültem, alkatrészeket szállítok, rakodok, olykor mázsás FOTO: GESZTI ANNA darabokat. Persze jóval több pénzért. Megkaptuk ugyanis a lakáskiutalást, s mi újra leültünk számolni. Együtt volt ugyan a harmincezres „beugró” összeg a szövetkezeti lakáshoz, ám jól tudtuk, hogy részletet is kell majd fizetnünk, a rezsi is több lesz — fűtés és egyebek, s még néhány háztartási gép is hiányzott. Kosztra úgy havi kétezer nyolcszázat költünk, óvodára, iskolára, a kislány balettóráira nyolcszázat. — Közösen osztjuk be a pénzt — mondja Magdi —, amelynek lényegesen nagyobb hányadát Sándor hozza haza. Amióta azonban traktorra ült, itthon kevesebb házimunkát végez, nekem több a mosnivalóm, s a gyerekeket is én kísérem óvodába, iskolába, balettre. így azt hiszem, jogosan érezhetem, hogy a nagyobb jövedelemhez én is hozzájárulok. — így igaz — bólint rá Sándor, s még megjegyzi: — Kérdezték már tőlem, nem zavar-e, hogy érettségizett emberként vontatón ülök. Hát egyelőre nem. Élvezem amit csinálok, talán mert új számomra a traktorvezetés. Kellemesebb gondok — Szeretjük a társaságot. Nagy nálunk a vendégjárás, és minket is sokfelé hívnak. Kitűnő barátságok szövődtek Újpalotán — meséli Magdi —, sok kismamával ismerkedtem meg a játszótéren, aztán a férjeket is összehoztuk. öttől van együtt a család. S ez az idő — este nyolcig — bizony igencsak rövid, alig fér bele egy jóízű játszás, beszélgetés a gyerekekkel. Mindezt a hétvégeken igyekszünk kipótolni. Eljárunk a hegyekbe, vagy a Dunához kavicsot dobálni. — Egy ideje új passziónk van a gyerekekkel: bélyeget gyűjtünk — emel le a polcról Sándor három vaskos albumot. — Enyém a kék, Zolié a piros, Ildié a zöld album. Minden hónap elején bélyegre fordítunk egy bizonyos összeget. — Olykor bizony ha rossz napunk van, idegesek vagyunk a gyerekekkel, amit utólag mindig megbánunk. Hogy mitől van rossz napunk? — ismétli kérdésemet Magdi. — Például, ha nem jön a busz, ha a közértben alig vásárolok valamit és mégis sokba kerül, ha összevitatkozok valamin az ügyfeleimmel az irodában. — Engem az anyagi gondok idegesítenek a legjobban — mondja kertelés nélkül Sándor. — Volt egy időszak, amikor havi négyezer forintot fizettünk be a takarékpénztárba. — De ennek most már vége! — jelenti ki Magdi. — Elhatároztuk, hogy most legalább egy fél évig nem spórolunk semmire, csak élünk! Aztán persze kell még néhány szebb szőnyeg, csempéztetni is akarunk, ha ez is meglesz, utazásra gyűjtünk. * Hát ennyi volna dióhéjban Györgyék története. Megbeszéltük, hogy úgy egy esztendő múlva újr^ leülünk beszélgetni. Jó és rossz napokról, életükről. BALÁZS ISTVÁN 13
