Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-06-27 / 13. szám
Költőtől búcsúzunk, barátaim. Az abszolút költőtől, azt hiszem. Sehogy sem tudom elképzelni azt az időt, amikor még nem tudott verset írni — vagy éppen rossz verseket irt. Az első írás, amit az ismeretlen költőtől olvashattam, a Nap és út viszonya a térben, Kassák Lajos dicső emlékezetű lapjában, a Dokumentumban, már kész, formás szürrealista költemény volt — prózában. Az eltökélt szürrealizmussal hamar felhagyott, de költészetében mindig maradt valamilyen, eredetien szürrealista elem, valóságon felüli lebegés, amit annál könnyebben megengedhetett magának, mert képzelete, akármilyen messze rugaszkodott is néha, közben jó erősen kapaszkodott a valóságba — mert vérbelien realista költő volt. „Én daloló költőnek tartom magamat”, mondta néhány éve, már abban az utolsó korszakában, amikor szinte csupa szabadverset írt. Milyen igaza volt! Ő a szabadverseiben is dalolt, már ifjúkorunkban is, amikor a rím és mérték hiányát a modernség kötelező egyenruhájának véltük. Mi, amikor fellázadtunk e kötelező modernség ellen, dacosan és látványosan fordítottunk hátat a szabadversnek — ő természetesen, szinte észrevétlenül váltott át a kötött formába. Persze, az ő kötött formája sem volt egészen kötött, mint ahogy korábbi szabadversei sem voltak egészen szabadok. Nem, mert azokban is benne bujkált — úgy kellene mondanom, hogy muzsikált — a dal szelleme. És az ő kötött formáját nem kötötte meg semmi, mert az is mindig dal volt —, még az olyan hosszú és minden mértékkel nagy versében is, amilyen a Sirály —, márpedig a dal nem tűri a feszességet. Azt mondtam, hogy abszolút költő volt. Azért élt, hogy verset írjon. Művészete olyan volt, mint a jó gyümölcscsavaró, amely a gyümölcs minden csöppjét belesajtolja a pohárba. így sajtolódott a költészetébe Érmihályfalva és Miskolc, Szatmár és Nagybánya, Zugló és az őrmezei lakótelep, így a nyomor — mert senki közülünk úgy nem ismerte a nyomort, mint ő —, és így a munkaszolgálat, a megaláztatás meg a gyász. És költő volt, abszolút költő, méghozzá elegáns költő, Ukrajnában és a börtönben, a bénító betegségben és a hosszú haldoklásban — még az utolsó napok látomásos félrebeszéléseiben is. Kell-e mondanom, hogy voltak hibái, hiúságai, gyarlóságai? Levezekelte mindet: senki sincs, akinek ilyen keményen kellett fizetnie a legkisebb mulasztásért is. És mégis boldog élete volt, mert azzal áldatott meg, amit legjobban kívánt: magától értetődő nagy költészettel. Utolsó évében, a fájdalomtól és csilapítóktól kábultan, szinte csupa remekművet bocsátott ki a kezéből. Nem esett nehezére: Isten maga súgott neki. Azt mondtam az imént, hogy az ő művészete olyan tökéletes gyümölcscsavaró volt, amely a gyümölcs utolsó cseppjét is belesajtolja a versek poharaiba. Nem volt jó hasonlat: jutott abból a gyümölcsből az élet-VAS ISTVÁN Az abszolút költő re is, a mindennapos érintkezésre. Költői volt Zelk az élet minden helyzetében: kiránduláson és bohóckodás közben, lóversenyen és halálos ágyon. Hétköznapi lényéből is áradt a szeretet, amely verseit csordultig telítette. Nemcsak a magam nevében mondom hát: fáj, nagyon fáj, hogy meg kellett halnod, Zoltán. Fáj, hogy nem olvasod be többé új versedet a telefonba. Hogy nem hallom a nevetésedet, a panaszodat. Hogy nem kérdezhetem a véleményedet valamely frissen megjelent versről — mert nagy versértő is voltál: biztos ítéletű és elfogulatlan. Mindnyájunk nevében mondom: ég veled, Zoltán! És én még hozzáteszem, külön, a magam nevében: ég veled, ifjúkorom, közös ifjúkorunk, amely tetemeddel a föld alá tűnik. De a verseid nem tűnnek el, és ne is tűnjenek el soha: szükségünk van rájuk, és szükségük lesz rájuk az utánunk jövőknek is, nemcsak érted, a személyedért, amely ezentúl csak bennük fog élni, és nemcsak az egész világodért, amelyik letűnt vagy letűnőben, hanem azért is, ami túl van a személyiségen és a korokon — és amit még csak te tudtál ránk hagyni. Halálos ágyadon, utoljára, többek között arról beszéltél, hogy Istennek vannak kedves gyermekei, és versengtünk a szerénységben és az egymásra tessékelésben. Erre gondolva mondom: ég veled, te Isten kedvesebbik gyermeke, Zoltán! Részlet a gyászbeszédből ZELK ZOLTÁN Mert így igaz Barátaim azt hiszik, hogy fekszem, nem tudják, már járni tanulok megadóan, Isten oldalán. Tűzből mentett hegedű Tűzből kimentett hegedűddel mihez kezdesz, szegény cigány? csiholsz-e még nótát belőle, vagy vályogot vetsz ezután? Kezedben régi kincsed roncsa, a fája üszkös, húrja lóg, de próbáld csak, tán fölzeng rajta, a keserűt, a ríkatót. Madzaggal kötve-toldva húrja? akkor is! hátha szólna még: ha mást nem, azt a percet sírja, mikor a rongyos putri ég. mikor veszett csiviteléssel a tébolyodott fecskepár pucér fiókáit hogy mentse, a lángoló ereszre száll, mikor ebeddel vonítottad a pusztulást, hogy az egen együtt csikai-jon cigánysorsod s az ősi csikasz-félelem! Ezt húzd, ha mást nem, ezt a percet, aztán aludj, amíg az éh aludni hágy, míg jő a vénség, a térdig sár, a trágyalé s a vályoggödörben merenghetsz: hogyan cifráztad egykoron ... s hull rád az emlék, mint a pernye s beszállja szíved a korom ... Három perc Három perc kivált a csapatból, beröpültek ablakomon, nyolc éve itt köröznek bútoraim fölött: azóta rövidebbek künn az esték azóta kurtábbak az évek — azért haldoklóm oly sokáig! 1981. február 26. Zelk Zoltán utolsó, már kórházban írt verse.
