Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-27 / 13. szám

1981. április 15.

Ma kora reggel megfogadtam a szállodában, hogy ezen a hazautazásom előtti napon a kötelező óvatosságnak fittyet hányva, a bőröndöm legmélyére ásom az útlevelem és a repülőjegyem. Ezzel megszabadulok azoktól a dokumentumoktól, amelyek idegennek minősíthetnének itt Amerikában. Elhatároztam, ma úgy fogok élni, mint egy valódi New York-i, megpróbálok feloldódni a különböző nemzetiségű és arcszinű emberiség e hatalmas olvasztókohójában. Gyér angol tudásom gyarapítására eddig is szorgalmasan jegyeztem az amerikánus kifejezéseket, hogy ezeket az alkalmas pillanatban könnyedén használhassam, és néhány dollárral a zsebemben, széles mosollyal nekivágok a városnak.

Fütyürészve sétálgatok az előkelő Madison Avenue-n, ahol az első, amibe belebotlok, a Vasarely-múzeum. Ez erőt ad, de legalábbis hitet ahhoz, hogy ez a kísérlet nekem is könynyedén sikerülhet. A 80-ik utca táján átvágok a rideg Fifth Avenue-ra, néhány pillantás a dollárarisztokrácia emeleteire, azután irány a Central Park. Ismét megkörnyékezve az ördögöt, az egyik híd tövében tüzet kérek három húszéves forma fiatalembertől, próbára téve merészségemet is, hiszen én most itt vagyok, itt akarok élni, ez elől tehát jobb nem kitérni. De a kezembe adják a gyufát, így a föllobbanó láng fényében nem nézhetek a szemükbe. Azért persze vizslatjuk egymást, öltözetemen nyomban látják, hogy idegen vagyok — nekem akarják adni a gyufát. . . Ügy teszek, mint aki véletlenül megtalálta zsebében az öngyújtóját, felmutatom, aztán elsomfordálok. Az étteremben késsel és villával eszem, a kisasszony csicseregve specialitásokat ajánl — azonnal látja, hogy nem vagyok bennszülött. Persze ő sem az, fekete szemű olasz lány, de hozzám képest mégiscsak amerikai. „Oh, ungherese” sóhajtja, talán egy szíve mélyén rejtező kalandra emlékezve engedett érzelmei számára ennyi időt, mert rohan is tovább. Szimpátiája ezzel kimerült, a borravalót könnyedén kötőjébe gyűri, az iménti elérzékenyülésnek semmi nyoma arcán.

A földalatti pénztáránál válaszra sem méltat a neonfénytől hófehérre meszelt arc, amíg elő nem kotrom a két dollárt. Aztán szó nélkül elémcsörömpöli az érméket. Tekintetét a köztem és a mögöttem álló közé függeszti, úgy tesz, mint aki néz, de nem lát. Pedig rávigyorgok, csigalassúsággal számolom a viszszajáró aprót, ez már-már provokáció, hogy rendre utasítson, mint a chicagói repülőtéren tették; netán megértőén elmosolyodjék: „Jól van emberke, én is voltam kezdő ebben a világban ...”

Ebben a piszkos New York-i vas- és betonalagútban is véletlenül a hatosra várok, vajon hány magyarnak jutott ez már eszébe ugyanitt? A tömegben egymás cipőjébe csöpög a víz az ernyőnkről, ez tehát jó alkalom az ismerkedésre. „Sorry” mondom a mellettem álló esőkabátos lánynak, arcán szétfolyt a zivatartól a szemfesték. Bátorítón rámosolygok. Ha válaszolna, ha elnevetné magát,