Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-06-27 / 13. szám
képtelen léptéket váltani. Próbálok elvegyülni ebben a számomra országnyi méretű városban, de csak sodródom, szeretnék beszélgetni, de csak beszélek — amire néha válaszolnak. Nyelvemet zsibbasztja az idegen nyelv logikája, agyam előbbre száguld, mint amit kimondok, utcai ismerőseim számára Magyarország holdbéli táj. Kétségbesésemben (?) mindent igyekszem valamihez hasonlítani, mindenre magyarázatot keresni, de mindig csak európaiságom mércéibe botiok, feleslegesnek tűnő kérdéseimre csak egyetlen okot találok: magyar vagyok. Pedig az elmúlt napok beszélgetéseiből tudhatom, ez egymaga lehetne asszimilációra törekvésem oka, kényszere, lehetősége és akadálya, ki-ki sorsával bizonyította. De beleélve magam a helyzet bugyraiba, azt is tudom, én magam sosem lehetnék más, mint legjobb esetben magyaramerikai. Mint ahogyan Dos Passos Manhattan Transfer-jének „hősei” fokhagymaszagú olasz-amerikaiak, káromkodó francia-amerikaiak, satöbbi-amerikaiak. Mint ahogyan Amerika lakóinak nagyobb része valamilyenamerikai. De akkor miért érzem magam idegennek az idegenek hazájában? Mert nem lelem, hogy mihez, kihez kéne hasonlítanom? Mert itt nem az öltözék, nem a kocsi, nem a többé-kevésbé jól beszélt nyelv különböztet meg, hanem a gondolkodás és a mentalitás? Talán mert nem irigylem azokat, akik végigélték a beilleszkedni akarás éveit, a léptékváltás hétköznapjait? Megértem én őket, meg azokat is, akik minden „befogadói” vállveregetésre büszkék, akik egymást dicsérve igyekszenek fejjel kimagasodni az áradatból, akiknek lefelé tekintgetni kedvesebb, hiszen az gyógyír, az önigazolás. Hiszen én is jól tudom, az embernek egy élete van, nem mindegy hogyan él. Csakhogy éppen ez az, amire lucskos zokniban és elázott kabátban jeges whiskyt szürcsölve rájöttem: az én generációm számára, a valóban nemcsak önmagukért tenni akaróknak — bármennyit is pörlekedünk idehaza — az „idegen lét” nem alternatíva. A kísérlet mégis eredményes volt. Rövid huszonnégy óra katharzisában megértettem azokat, akik hosszú évek fogcsikorgató, családromboló küzdelmei után egyszer csak előállnak a nagyvilág forgatagából és azt mondják: én mégiscsak magyar vagyok. Kezet fogunk New Yorkban, kezet rázunk Sydneyben és Budapesten vagy a világ bármely pontján. Ha szándékotok mélyen érlelt és tisztességes, én nem kérdezek semmit. LINTNER SÁNDOR többet érne, mint egy pásztoróra. Ehelyett odébbáll. Zavaromban én is elfordulok, végre valaki elneveti magát a szerencsétlen jelenetén, felém hajolva hadar valamit, de mire megérteném, dübörögve befut a szerelvény. A bedunsztolt, gyűrött ruhák meglódulnak kifelé, alig ocsúdva félreugrok. Mire én is beszállok eltűnik a barátságos arc. A zajjal keveredő mondatfoszlányokból szavakat bogozok ki, egyre jobban szorítom a táskámat, önuralmat parancsolva magamra meglazítom a térdem, mert úgy érzem pattog a padlón. Ellököm magam a kapaszkodórúdtól, amelyen ott marad szorításom párás lenyomata. A Rockefeller Center lábainál állok, lesújtva monumentalitásától. Ügy érzem, olyan apró vagyok, hogy elborít az utca szemete. Az égig érő acél-üveg szuperpiramisok csúcsait puha szivacsfelhők mossák. Kicsit szégyellem, hogy tegnap (talán nem az voltam aki ma?) egy társaságban azt bizonygattam, hogy Amerika csak felszippantotta a világ kultúráját, de aligha teremtett újat... Az úgynevezett élet éjszaka is szűnni nem akaró folyamban hömpölyög, már úgy érzem, napok óta az utcán vagyok, de még mindig A SZERZŐ FELVÉTELEI ZZ
