Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-06-13 / 12. szám
solyodott, amikor a hajnal gyűlöletesen szürke ködében látta közeledni. — Van-e szoba, kisasszony? — Az asszonyságnak mindig van — felelte Lujza, s előre sietve, szokott kézmozdulat után átnyújtotta az egyik földszinti szoba kulcsát. Pontosan ott volt a kezében a szobabér is, meg a húsz krajcár is, az óriás termetű cigány pedig ezalatt szinte üzletszerű nyugalommal szívta a britanikát, amit a „sörbefúlt légy”-ben (reggel háromig nyitva) vett neki a virágárusnő. Eltűntek a föld dohától édes szagú földszinti szobában, és én arra kérlek benneteket, hogy ne gáncsoljátok a szép virágárusnőt, és ne vessetek követ reá. Húsz éve volt a felesége Dreyfusnak, az öreg rikkancsnak, akit azért hívtak a társai így, mert egy lába sem volt neki. Néha éppen azért Háromlábkapitánynak is csúfolták, hanem azért nagyon haragudott, mert indulatos ember volt. Dreyfus, a rikkancs, amikor reggelenként felkelt, először a magánügyeit intézte el. S ilyenkor gőgös nagyúr volt: gyalog járt. Megmutatta a világnak, hogy ő menni, helyesebben továbbülni is tud. A medencecsontjánál levágott két lábát ilyenkor pompásan helyettesítette az a két fapatkány, amit a kezében hordott, és az a jó erős, bőrdarab, amivel a nadrágja hosszúsághiányát kopásbírásban helyettesítette. Magánügyei a Tompa utcai és Viola utcai pálinkamérések voltak. Mindet szorgalmasan végig inspiciálta, és a tót napszámosok tisztelettel nyitottak neki utat, amikor meghallották a hátgerince végére alkalmazott bőrdarab surrogását a padlón. Ebédre hazatért, és szigorú férj volt. Két-három légynél többet nem tűrt meg a levesben, és ha a felesége, a szép virágárusnő bóbiskolni akart, keményen rendreutasította. Délutánra azonban megszelídült. Mert délutánra a feleségétől kellett elvárnia, hogy beleültesse a kis kocsiba, és kihúzza rajta egész a Dob utca sarkáig, ahol az újságot szokta árulni. Az asszony mindig engedelmesen vette a nyakába a rúd mellett levő hevedert, és húzta a kis kocsit a Dob utcáig, onnan pedig visszagyalogolt a Ferencvárosba, és összeszedve virágait, elment a kocsmákba, kávéházakba és csapszékekbe. Ne vessetek követ reá ... 3. Délután volt, verőfényes, aszfaltolvasztó nyári délután. Talán mindenki aludt a senkik szigetén, csak Lujza, a kívánatos testű és örökké fürge lány mosott valamit a vízvezetéki csap előtt. Öt nem tikkasztotta a meleg, és nem vette a hideg. Télen a havat hajnalban ugyanabban a ruhában söpörte, amiben július hevét semmibe véve, délután két órakor piszmogott a seprővel vagy a teknővel. Júliusban és augusztusban a Ferencvárosnak ezek az utcái kora délután csaknem halottak. Ez a vidék úgy nyaral, hogy a lakói ilyenkor behúzódnak a szobáikba, és átaluszszák a délutánt. Ezért még a hidegvérű és mindig dolgára gondoló Lujzát is meglepte, hogy az utca felől lárma hangzik fel, mint tűzkor, mint mikor a dohánygyár égett. Gyereksivítás, felnőttek izgatott kiabálása és valami csodálatosan rekedt hang, amit keréknyikorgás tett még jobban fülbénítóvá. Lujza seprűt fogott — az óvatosság mindig jó —, és kiment a kapu elé. A Bakács tér felől különös automobil közeledett; nem benzin tolta, hanem utcagyerekek húzták. Benne pedig ott ült a Háromláb-kapitány. Örült hallihó, hujákolás zengett a kocsi mellett — ami gyerek csak találkozott vele az utcán, az mind utána szaladt. Valóságos deputáció volt az már, ami lesegítette az öreg rikkancsot kicsiny kocsijáról. És amikor a kezében fogott fapatkányaira támaszkodva gyors ülőmozdulatokkal bement az udvarra, egész had akart utána tódulni. De Lujza — milyen jó volt, hogy a kezébe vette a söprűt! — hamar túladott raj- . tűk, és becsukta az orruk előtt a kaput. Azután odafordult a lábatlan jövevényhez, és mivel udvarias természetű volt, azt kérdezte tőle: — No, mi kell? — A feleségem kell! — bőgte Háromláb, és a leheletén Lujza, a tapasztalt, megérezte, hogy a borovicskát Honignál, a szilvóriumot ellenben Rosenfeldnél itta. — A feleségem kell! Itt van azzal a ragyaverte, pomádészagú cigánnyal! Lujza először csudálkozva nézett az emberroncsra, aztán hirtelen azt kérdezte tőle: — Honnan tudja? — Akárhonnan! — dühöngött a vakarcs. — Még azt is tudom, hogy abban a szobában vannak, ott, ni! Azzal kip-kop, pattogtak a fapatkányok, és a lábatlan ember lent volt a lépcsőn, a belső udvarban, szemben azzal a szobával, amelyben akkor a hódító külsejű cigány talán éppen az omega pásztorórát húzta fel. — Gyere ki, te céda! Gyere ki, te cafat, mert megöllek! — ordította lent a földön, szemben az ajtóval a féltestű ember. — Hozd ki magaddal a szeretődet is, mert az is meggebed ma. Ettől a kezemtől, ni! Megöllek benneteket! A házban olyan zsibongás kezdett kerekedni, mint a méhköpű zúgása. Mindenki kidugta a fejét, az asszonynép kíváncsian szaladt ki a folyosóra, még a Nap is lejjebb hajolt, és forróbban sütött, hogy jobban lásson. — Gyere ki, kutya! — üvöltött lent ülve a földön a tökéletlen —, gyere ki, mert betöröm a fejedet! Ekkor halk, szinte nyöszörgő hang hallat, szott ki az inkriminált szobából: — János, ne haragudjál! — Az asszony volt. — Gyere ki, te bitang, és lódulj haza, azzal a ripacsos pofájú cigánnyal majd végzek! — János, ne haragudjál! — Haza mész-e? — Haza, János, csak ne haragudjál. — Hát nyisd ki az ajtót. Halk, heves és ijedt beszélgetés hallatszott ki ekkor a szobából. A cigány, az öles termetű, méteres vállú asszonybálvány ijedten kezdte kérni az öreg virágárusasszonyt, hogy ne nyissa ki az ajtót, mert a Háromláb mind a kettőjüket elevenen megeszi. — Gyere ki, bestia, itt nem bántalak, de otthon megöllek! — zúgott az udvarról. Az asszony ekkorra felöltözködött, és kilépett az udvarra. A cigány rémülten csapta be utána az ajtót, és fogvacogva fordította el a kulcsot kétszer is. — Ne haragudjál, János — hajolt oda a kövér öregasszony a nyomorék fölé, és amint megcsókolta a homlokát a sáfránnyal festett haja végigsimította a félember arcát, úgyhogy az már csak morogni tudott, mint a haragból lecsillapuló kutya. — Krr ... vrr .. . megöllek! — Gyere, János, nézd, elkésünk az esti laptól. A fapatkányok kattogva mentek ki az udvaron, az asszony utánuk kullogott, és amikor kiértek az utcára, felsegítette urát a kis kocsira. Aztán alázatosan öltve vállára a kocsihúzó hevedert, azt kérdezte: — Hová húzzalak, János? A Dob utcáig? — Oda — felelte Háromláb —, mert az Olajos megígérte, hogy utánam hozza a lapot. És az asszony elindult a kocsival. 19 i
