Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-06-13 / 12. szám
ISKOLÁINKRÓL Ki hitte volna, hogy a magyar iskolákban kisebbfajta bombaként robban az a hír, amely bejelentette, hogy hamarosan hazánkban is 42 órára csökken a heti munkaidő. A tervek szerint 1982 őszétől a szombati napokon nem tanítanak az iskolákban, minden héten szabad szombat lesz az eddigi havi kettő helyett. A legnagyobb meglepetésre sok pedagógus elutasítással fogadta az elképzelést, ellenérvek és aggályok egész sorát vonultatta fel abban a vitában, amelyet az ötnapos munkarendről indított a Művelődési Minisztérium. öt nap alatt nem végezhetővel az, ami hat nap alatt, márpedig a tananyagot nem szabad csökkenteni — mondják a pedagógusok —, mert a tantervben foglalt ismeretekre a tanulóknak szükségük van. De a napi óraszámot sem szabad növelni, mert az a gyerekek számára már túl nagy megterhelést jelent. Aztán helyet is nehéz keríteni a délutáni plusz órák számára, mert főként a nagyobb városokban kevés a tanterem. Délelőtt az alsó tagozat, délután a felsősök használják ugyanazokat a helyiségeket, hetenként cserélve. És bár sok új iskola épül, még jó pár évig, amíg az 1975-ben kezdődött nagy demográfiai hullám le nem vonul, nem lehet áttérni — ahogy az kívánatos volna —, a csak délelőtti oktatásra. A tanterveket védve a tanárok annak az egész iskolarendszerünkre kiterjedő reformnak a tananyagát féltik, amely az utóbbi években indult, és lépcsőzetes bevezetése következtében még el sem érte a felsőbb osztályokat. Ez a reform nagy változásokkal jár. Módosult a tananyag, újak a tankönyvek, ami bizony próbára teszi a tanítókat, a tanárokat, gyakorta szokatlan, még be nem idegződött feladatok elé állítja őket. Évtizedek óta túl sok a változás. Az iskolának nagyobb stabilitásra volna szüksége — mondják a pedagógusok. S ez így igaz. Mint mindenütt a világon, Magyarországon is azzal küszködik az oktatás, hogy a megtanított anyagot közelebb vigye az élet, a gazdaság, a társadalom követelményeihez. Az újabb és újabb reformok, újítások főként ezzel vannak összefüggésben. Az 1946-ban létrehozott nyolcosztályos általános iskola után középfokon jelenleg három iskolatípusban tanulhatnak tovább a gyerekek: gimnáziumban, szakközépiskolában és szakmunkásképző intézetben. Az utóbbi kettő esetenként túlzottan szakmai képzést ad, és idő előtt késztet pályaválasztásra. Olyan meggondolásokkal hozták létre ezeket az iskolákat — más országok példáját is figyelembe véve —, hogy a 18 évesek már „kész” emberként lépjenek ki az életbe, könnyen, azonnal kapcsolódhassanak be a termelésbe, a munkába. Kiderült azonban, hogy nem helyes „kész” embert várni az iskoláktól. Az elaprózott szakismeretek helyett fontosabb a szilárd alapműveltség, a sok irányba továbbfejleszthető tudás, amelynek birtokában rövid idő alatt, akár a munkahelyeken képezhetők szakemberré a fiatalok. * A 3—5 évesek óvodába járnak, jelenleg 385 ezer 500 gyerek, a korosztály 87,6 százaléka. Hely hiányában tavaly mintegy tízezer felvételi kérelmet el kellett utasítani. Pedig az utolsó öt évben 90 ezerrel bővült az óvodai helyek száma, zömében újonnan épült, remek óvodákban, de még ez sem elég. Az egyelőre kirekesztettek általában a hároméves gyermekgondozási segéllyel otthon levő anyák gyermekei. Hatéves koruk előtt egy évig valamennyien iskolaelőkészítő foglalkozásokon vesznek részt, ha addig sem jutnak be az óvodába. A tankötelezettség hatéves korban kezdődik. A 6—13 éveseknek 98,8 százaléka beiratkozik az általános iskolába. A hiányzó 1,2 százalék szülői felelőtlenség miatt marad távol, a hatóságok minden erőfeszítése ellenére. Az általános iskolások 38,2 százaléka napköziotthonos ellátásban részesül, vagyis uzsonnát, ebédet és tanítás után tanári segítséget kap az iskolában a házi feladat elkészítéséhez, alkalmat játékra, pihenésre, sportra. Arányuk csaknem tíz százalékkal növekedett az utóbbi ötéves terv alatt, és továbbra is emelkedni fog. A nyolcadik osztályt elvégző 14—18 évesek negyven százaléka középiskolában — gimnáziumban vagy szakmai ismereteket is nyújtó szakközépiskolában — tanul tovább. Ugyancsak negyven százalékuk szakmunkásképző intézetben szerez bizonyítványt. A 18— 22 évesek 9,2 százaléka főiskolák és egyetemek nappali tagozataira jár, a felsőfokú esti és levelező tagozatokon hozzávetőleg ugyanennyien tanulnak. A középiskolások 24 százaléka diákotthonban, a felsőfokú oktatásban részt vevők 47 százaléka kollégiumban kap ellátást tanév közben. 1976—1980 között a középiskolák nappali tagozatain 227 ezren, az esti és levelezőn 155 ezren érettségiztek, diplomát nappali tagozaton 74 ezren szereztek; munka melletti tanulással, felnőtt életkorban 52 ezer 200-an. Ugyanekkor 247 ezer fiatal szakmunkásvizsgát tett. * Hazánk oktatásügyéről a külföldiek általában jó véleménnyel vannak. Személyes élményeim: öt évvel ezelőtt, harminc évnyi távoliét után hazalátogatott egy Ausztráliában élő barátunk. Friss szemmel körülnézve lelkesen dicsérte a magyar műszaki oktatást. Odakint szerzett — hazai érettségi után — gépészmérnöki diplomát, saját tapasztalatait hasonlította össze az itthoni mérnökhallgató unokaöccseitől kapott tájékoztatással. Bőven a mi javunkra billent a mérleg — szerinte. Pár hónapja több nyelven beszélő bolgár professzorral jártam néhány vidéki és fővárosi iskolában. Az egyik szegedi gimnáziumban ezt írta búcsúzóul a vendégkönyvbe: „Szeretnék 18 évesen magyar iskolában a látott módszer szerint nyelvet tanulni...” Mi pedig itthon csak sírunk, mérgelődünk az ország nyelvtudása miatt, az ifjú mérnökök hozzáértését pedig — hogy a példáknál maradjunk —, igencsak keveslik olykor az üzemek. Az ifjú mérnökök viszont ugyanakkor azt sérelmezik — többnyire joggal —, hogy évekig technikusi feladatokat látnak el (technikusok híján), s hogy ezért kár volt egyetemet végezni. A kifogások sokszínű palettáján évtizedek óta erőteljes szín a szakmai és társadalmi vita a diákok túlterheltségéről. Némelyek a terhek csökkentéséért hadakoznak, mások azt állítják, hogy ellenkezőleg: nem tanulnak eleget a fiataljaink. A tantervek ugyan sokat követelnek, a vizsgák azonban nem mindenütt. A szakemberek vitatják a humán- és a természettudományos ismeretek szükséges arányát az általános műveltségben. Igenis elengedhetetlen — mondják a természettudományok apostolai —, hogy tudják a gyerekek az atom kvantumszámait (tananyag a gimnáziumban), ám szisszennek, amikor tévévetélkedőkön kiderül: a „Hős vértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek ...” nincs a fiatalok fejében, sőt a Zalán futásának kezdő sorait sem fújják. * A jelzésszerű példákból kitűnhet, ma Magyarországon — csakúgy, mint bárhol a világon — az iskola sokat küszködik azzal a nehéz kérdéssel, hogy mit is tanítson, hogyan készíthetné föl legjobban diákjait az életre. Mi a nélkülözhető, mi az elengedhetetlen, mi az alapműveltség tartalma, mennyire kell „kész” szakembereket képezni, mikor lehet — kell pályát választani? Valamint arról is sok szó esik: „szorosabb gyeplőre” fogjuk-e a fiatalokat, egyáltalán kell-e, lehet-e „gyeplőre fogni” őket? A pedagógiai optimum és a valóság kínálta lehetőségek nem egészen felelnek meg egymásnak. Az iskolának elvben szilárd a rangja, a gyakorlatban néha nem. Már csak azért sem, mert az általános iskola kötelező és ingyenes, a középfokú oktatás is nyitva mindenki előtt, aki valóban tanulni akar. Tandíj ott sincs, sőt a rászoruló pénzbeli segítséget is kaphat a tanuláshoz. Sajnálatos emberi gyöngeség, hogy amihez könnyű hozzájutni, sőt propagált, ajánlott dolog, az kevésbé vonzó némelyek szemében, nem látszik kívánatos értéknek, ha százszorosán az is. Móra Ferenc Szeptemberi emlék című novellájának szomorú kis hősét, aki reménytelenül esengett a tanulásért, hiába keresnénk a mai Magyarországon. * A ma iskoláiban a XXI. század felnőttjei koptatják a padokat. Az oktatás távlatait és minőségét kutatva ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Két dolog bizonyosan következik ebből. Olyan embereket kell nevelni, akik eléggé képzettek lesznek ahhoz, hogy a fejlődő technikát értsék, de megtanulják azt is, hogyan, miképpen kell valóban emberi célok szolgálatába állítani, megelőzendő a világ elpusztítását. A jelenlegi magyar oktatáspolitikai elképzelésekből a következő kép körvonalazódik: mélyebb alapozó tudást nyújtson az általános iskola, egységes legyen a tanítás 16—17 éves korig. A középfokú képzés lássa el könnyen továbbfejleszthető, biztos ismeretekkel, elfogadható általános műveltséggel a fiatalokat, mielőtt pályát választanának, specializálódnának. Utóbbira a serdülőkor után kerüljön sor, főleg a felsőoktatásban és a szakmunkásképzésben. Ez egyszerű, okos és logikus elképzelés. CSONTOS MAGDA 20
