Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-06-13 / 12. szám
Kevesen tudják — mert nem bennszülött és nem bennlakó ritkán vetődik el arra a vidékre —, hogy Budapestnek Buda és a Belváros után leginkább városi karakterű része a Ferencváros. Hogy mit értek városi karakter alatt? Legrövidebben úgy mondhatnám meg, hogy a múltat, amely kifejeződik a kövekben, a szokásokban és magában az egész levegőben. Az Andrássy út, a Nagykörút és az Erzsébetváros külső része, mondvacsinált, történettelen; mértani körvonalaik, épületeik hidegek, múlt nélkül valók, parvenük. Ellenben a Ferencvárosnak abban a belső részében, amit egy oldalról a Kálvin tér határol, más oldalról a Köztelek, a dohánygyár meg az Iparművészeti Múzeum fed el a kíváncsi szemek elől, harmadik oldalról pedig a vasúti tárházak végtelen sora szorít viszsza a szabad Dunától, ki egész a Körútig: ott van a város, az igazi, régimódi város. És különös: ez a piciny kis város nem kisváros. Apró, sokszor földszintes házai, gyarló kövezete, sajátos, de minden rétegében szegény népvegyüléke nem a magyar kisváros levegőjét leheli, hanem azt a nagyvárosi szegényszagot, amit Londonban Cheapside, Párizsban Clignancourt, Péterváron pedig a Kamennij Osztrov. Ez a piciny, alacsony és szomorú kis városrész nagyvárosibb, mint a körút mesterségesen támadt téglareneszánsza vagy az Andrássy út kicsinyesen nagy arányai. Vannak itt is bérkaszárnyák, de mások ezek a tömeglakások itt, mint akár a pályaudvarral szemben levő Csikágóban, akár a Kerepesi úton, akár pedig messze künn az Angyalföld felé, ahol a munkásnép lakik. Ennek az egészen sajátos városrésznek a közepén fekszik az a ház, amely Budapesten a senkik szigete. A sziklapart, ahova kivetődnek az élet hajótöröttjei. A ház maga már a külsejével árulkodik mindarra a különösségre, amit a gyomrában rejt. Kifelé, az utcára: földszintes, mindössze három ablakszemet hunyorgató, besüllyedt építmény, bent az udvarban kétemeletes. Ellenben az udvar maga éppen ellenkező tendenciát követ; ahol a ház földszintes, ott egy szintben van az utca magasával, ahol a ház emeletre nyúlik, ott hirtelen besüllyed, úgy hogy az elejéről a végére téglából élére rakott öt lépcsőn kell lemászni. Az emeleteket nyitott folyosók szegik, a földszintről az első emeletre kőlépcső, az elsőről a másodikra nyikorgó falépcső vezet fel. A második emeleten pedig vannak a bádogszobák. Hogy a bádogszoba mivoltát megmagyarázhassam, el kell előbb mondanom, hogy ez az egész ház egyszobás és bútorozott lakásokra van felosztva. És hogy nemcsak hónapokra, hetekre, hanem napokra is lehet benne lakást kapni. Miután a szobák ára napi harminc és ötven krajcár között mozog, és miután napszámost vagy munkásembert a házmesterné nem ereszt be lakónak, csakis „úri formájút”, tehát adva van e két direktívából a ház lakossága mivoltának az eredője. A senkik laknak itt. Csakhogy még a senki is háromféle. Még a senkik között is ott van a nagy, a kiirthatatlan úr: a kaszt. Az egyik senki olyan, hogy sohasem volt valaki és közömbösen veszi a hajótörést, amely kivetette a senkik szigetére, mert ez az eleme, mert soha az élettől 1. Cholnoky Viktor (1808—1912) Irodalmunk története, a közelmúlté is, tele van elfeledett, modern tehetségekkel, „ködlovagokkal", ahogyan Krúdy nevezte a magyar prózának azokat a gyémánttollú mestereit, akiknek az lett a sorsuk, hogy a munkásságukban formát kapott eredetiségnek minden írói törekvés örök fellebbviteli bírósága: az utókor ítélete szolgáltasson igazságot. Közéjük tartozik a jómódú, dunántúli nemesi család sarjaként Veszprémben született Cholnoky Viktor is, aki iskoláit e „furcsa, ódon és romantikus szagú városkában” kezdte, Pápán folytatta, s a győri jogakadémián hagyta abba - az újságírás kedvéért. (Apja Veszprém város korán elhunyt főügyésze volt; legidősebb öccse, Jenő, nevezetes földrajztudós; legfiatalabb testvére, László, szintén „ködlovag” író és pénztelen bohém, aki anyagi gondjai miatt 1929-ben a Dunába ölte magát.) Viktor 1898-ban került föl Budapestre, a Pesti Napló szerkesztőségébe, s mindentudó polihisztorként a publicisztikában is „igazi gyémántot csillogtatott, ahol mások csehüveggel és békasóval is beérik”. (Kosztolányi.) Az Írók írója volt: a Nyugat s főként A Hét munkatársaként, amelynek szerkesztője is volt, vivta ki pályatársai, elsősorban Krúdy és Kosztolányi elismerését. Krúdy csodálatos regényének az Asszonyságok díjának a szinteréül is szolgáló Ferencváros egyik ódon bérházának a harmadik emeletén élt, tisztes nyomorban és templomi szegénységben, s „az örökké zakatoló, belénk gyökerezett agyvelőmunka" neuraszténiájától gyötörve (ahogyan ő maga panaszolta egyik Írásában) alkohollal is gyújtogatta a kerület csapszékeiben „kisértetlátó" képzeletét. Milyen kísérteteket idézett meg Brueghel és Hogarth reprodukcióival díszített Íróasztalán született novelláiban, amelyek a valóságot és a fantasztikumot úgy tudták elegyíteni, hogy Kosztolányi „az ördög trilláit" hallotta ki mondataikból? Azokat, amelyek nem a mennyországban vagy a pokolban, hanem magában az emberben vannak - ahogyan erről A Hét egyik cikkében vallott -, amelyeket „az agyvelő vetít ki, bele a világba, hogy onnan látjuk magunk felé közeledni a magunkból valót”. Vagyis olyanokat, mint Shakespeare világának a kisértetei. A negyvennégy éves korában végkimerülésben meghalt író remekléseiben (szorongató példája ennek A senkik szigete) ezért tudott ilyen erővel és igazsággal helyet adni a legnagyobb fantasztikum világából: a valóság lidércnyomásából elénk kerülő kísérteties lényeknek és teremtményeknek. D. M. A SENKIK SZIGETE mást nem kapott. A másik olyan senki, hogy valaha valaki volt, és abból lett senkivé. Ez a rend a hajótörés után mindig tele van panasszal, de csodálatosképpen leginkább arról panaszkodik, hogy átázott a cipője. A harmadik senki végre az a senki, aki a szigetre való megérkezéséig is mindig senki volt, de egészen bizonyos, hogy lesz belőle valaki. Ez a fajta, ahogy partot ért, lerázza magáról a vizet és — barkarólát kezd énekelni. Neki a hajótörés mulatságos kaland és tanulságos tapasztalatgyűjtés volt. Nem tréfa: országosan ismert neveket, igaz emberi értékeket nevezhetnénk meg nektek, akik innen a senkik szigetéről indultak el pályájukra, ebből a külön világból, amely termékeny, mint a Montmartre, vagy mint Ázsiában a szibériai tundravidék alja, ahol folyton új népek születnek. ... Ügy. A bádogszobákról beszéltem. A bádogszoba a következő intézmény. Megérkezik este az egyik lakó, vagy pedig új kvártélyos jelentkezik. Lujza, a kívánatos testű, de a pofozkodásig érinthetetlen erényű házmesterlány — nem a házmester lánya, hanem a lány, mint házmester — leakasztja a kulcsot a szögről, és kinyújtja a tenyerét. Az új lakó nagyot néz, a régi fölénnyel szívja sportcigarettjét, és ismerve a mozdulat mélyebb értelmét, beleteszi Lujza kezébe a negyven krajcárt. Erre megkapja a kulcsot, mert hitel nincs. A kopott kőlépcsőn és a nyikorgó falépcsőn felmegy a második emeletre, ott szűk folyosóba ér, s kinyitva egy üvegezett, sirtinggel beakasztott ajtót, belép a szobába, amely akkora, de nem egészen olyan kényelmes, mint egy angol bőrszék. Miután szolid ember, és miután nincs gyertyája, tüstént lefekszik, s ágyába érve nagyot dob magán, hogy megtalálja a szalmazsákban a megszokott gödrét. Abban a pillanatban éles hang dördül végig az egész második emeletnek mind az öt szobáján, s visszhangul rá a szomszédból rekedt káromkodás felel. Mert a lefekvő ember a térdével véletlenül n°kirúgott a falnak, s mert a fal, a csinos mázolómunkával befestett fal bádogból van. Igen praktikusan kitalálta a háziúr, hogy az egyetlen nagy szobából állott második emeletet legolcsóbban bádoggal lehet emberboxokra bontani szét. Ez tűzállóbb, mint a rabicfal. A bádogdöngés enyészetesen zeng végig a házon, a káromkodás elnémul, s az éjszaka nyugalma száll alá a senkik alvó szigetére. 9ámd • Lujza, a kívánatos testű, de pofonra kész erényű házmesterlány hajnalban már kint a gyalogjárón sepergette befelé az udvarra a szemetet — miért legyen a szemét az utcán? — amikor egyszerre elmosolyodott. Volt oka elmosolyodni, mert meg kell vallanom, hogy amilyen kívánatos volt a Lujza erős, szép, paraszt leány teste, annyira sóvárgott a lelke az általános értékmérő után. Nagyon szerette, és nagyon gyűjtötte a pénzt, mert ki akart menni Amerikába a kedvese után, akihez olyan hű volt, mint a pióca, s akiért olyan tiszta tudott maradni itt, ebben a különös sárban is, mint a hermelin. Elmosolyodott, mert a virágárusnő jött, mégpedig pürkereci Kolompár Jancsival, az óriás termetű és ellenállhatatlan bajuszú cigányprímással. Ez pedig biztos pénz — nem a prímástól, hanem a virágárusnőtől. A virágárusnő ötvenéves, kövér és kissé rezes orrú volt, és sáfránnyal festette a haját Egész éjjel a kocsmákat, kávéházakat és lebujokat szokta járni, drótszárú szegfűket, elbarnuló szirmú Niel-rózsákat és borzas asztereket árult. Közben nem zárkózott el a borovicska levétől, sőt a szódafröccstől sem, de ha jól ment éjjel az üzlet, reggelre talált magának mindig embert, aki délelőttre csak az ő embere legyen. S mivel bőkezű volt, mivel mindig ő fizette a szobát, külön még húsz krajcár borravalót is adott Lujzának, és mivel még hozzá kisasszonynak is nevezte Lujzát: a kívánatos testű házmesterlány elmo-18
