Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-13 / 12. szám

yal Philharmonie Orchestra „conductor laureate”-ja, sok értékes emléket őriz Bartókról.

Svájci otthonából telefonon keresztül ezeket mondta:

— Bartók neve már kisgyerek koromban állandóan ott keringett körülöttem a szülői házban. Hatéves koromban a Mikrokozmosz jó néhány darabját zongoráztam már. Egy csöppet se éreztem félelmetesnek őket, rögtön sok örömet szereztek nekem. Később, amikor az Operaház korrepetitora lettem, Radnai Miklós igazgató fölkért, játsszam el Bartókkal két zongorán A csodálatos mandarint. Egy úgynevezett szakértő bizottsággal akarta a művet megismertetni, hogy engedélyezzék előadását. A Mandarin színpadi bemutatása, tudvalévőén, az akkori kor prüdériája miatt mindenütt akadályokba ütközött. Bartókkal két vagy három napig együtt gyakoroltunk. A zongorahangzást sikerült oly módon forrósítanunk, hogy a mű előadása zenekar nélkül is hatalmába kerítette a bizottságot, de a bemutatást „morális” okokból mégsem engedélyezték.

— Bartókkal való kapcsolatom, voltaképpen Amerikában fonódott szorosabbá. Én úgy éreztem magamat mellette, mintha kezdő kisfiú volnék, ő a keresztnevemen szólított, én meg tanár uraztam mindvégig. Bartókkal utolsó születésnapján New Yorkban találkoztam utoljára, ajándékul néhány könyvet vittem neki. Bejárati ajtaja nyitva volt, hálószobájából szólt ki, üljek le és várjak. Egyedül volt odahaza, felesége épp elment hazulról. A szobában nagy meglepetésemre Grieg zongorakoncertjének vékony zsebpartitúráját pillantottam meg. A születésnapján épp ezt tanulmányozza? Amikor bejött, ezt mondta: „Grieg zongorakoncertje igen népszerű mű, és én sosem játszottam, sosem hallottam, így

hát elhatároztam, hogy végigolvasom. Most megtudtam, hogy a maga módján kiváló, igen szakszerű, világos kompozíció és Grieg egyike volt az elsőknek, akik a maguk hazájában a népzenébe merültek és levetkőzték a német igát.

Gertler Endre, a hírneves hegedűművész és pedagógus, ötvenhárom év óta él Belgiumban, világszerte koncertezik, több országban vezet mesterkurzust, és a brüsszeli Királyi Zeneakadémia meg a hannoveri Musikhochschule professzora. Csaknem növendékkora óta Bartók szonátapartnere volt, és szoros barátság fűzte hozzá ...

— Tizenhét-tizennyolc éves voltam — mondja telefonon —, amikor Bartók zongorára komponált Szonatináját átírtam hegedűre és zongorára. Fölkerestem a Zeneakadémián, kértem, nézze át, egyetért-e vele. Másnap felhívott, hogy játsszuk el együtt. Később, 1931-ben Szonatináját átírta kamarazenekarra, mutatta nekem a kéziratát és elmondta, hogy megőrizte benne az én átírásomban levő változtatásokat. Az 1960-as években a New York-i Bartók archívumban fölfedeztem a magam Szonatina-átiratának a fotókópiáját. Bartók magával vitte Amerikába, és ez azért is nagy megtiszteltetés számomra, mert sok fiatalkori művét odahaza hagyta.

— Életem nagy ajándéka, hogy igen sokszor együtt muzsikálhattam vele. Legutoljára 1938-ban játszottunk együtt Antwerpenben és Brüsszelben. Műsorunkon Bartók I. Rapszódiája és a II. Hegedű-zongora szonáta, majd Bartók Népdalainak egy csokra hangzott el Ország Tivadar átírásában. Sajnos, ekkor találkoztunk utoljára.

— A Bartók-játék továbbfejlesztésének az útja, véleményem szerint az, hogy a műveiben rejlő valamennyi lehetőséget kibontakoztassuk. Ezen munkálkodom magam is. Nemcsak koncertjeimen, tanításomban, hanem a Belga—Magyar Társaság elnökeként is ...

Ma is sokan emlékszünk még Szalay Karolára, Operaházunk egykori prímabalerinájára, személyiségének ellenállhatatlan varázsára. Csillogott, ragyogott, de elképesztett humorával és drámai erejével, sőt arra is futotta erejéből meg tehetségéből, hogy amúgy mellékesen művészettörténetből doktoráljon. Néhány évtized óta Olaszországban él, a Milánói Scala balettmestereként aratott sikereket és tánctörténeti könyvei jelentek meg olaszul.

Levelében arról ír, milyen emlékek kötik A csodálatos mandarinhoz, hiszen annak idején ő volt az első, aki a Lány bonyolult szerepének a megformálására vállalkozott.

Ezeket írja:

— A Mandarinnal való találkozás számomra azért is bizonyult rendkívüli eseménynek, mert igen nagy hatással volt asszonyi fejlődésemre. De előbb szeretném egy régebbi szerepemet is megemlíteni. Amikor Rimszkij- Korszakov Seherezádéját táncoltam, a szerelemért való feláldozás érzése oly mértékben kavart föl, hogy engem, az akkor tizenhat éves lányt nővé érlelt. A csodálatos mandarin ezt a fölismerést annak a megértésével tetőzte, hogy a háromszori halállal és a háromszori föltámadással megbirkózó, mindent elsöprő érzéki és érzelmi erő megtisztulhat és feloldódhat egy asszony szeretetében, odaadásában.

— Én magam, a Mandarin Lány szerepét háromszor vagy négyszer tanultam be. Az 1931. március 25-re kitűzött premiert Bartók ötvenedik születésnapja ünneplésére szánták.

A bemutatóra egy hónapig készültünk. A Mandarin szerepét Harangozó Gyulára osztották. A koreográfus Brada Rezső, a rendező Márkus László volt. Bizony, meg kellett küzdenünk az akkor még számunkra nagyon is újnak ható zene szellemi befogadásával és y technikai megértésével. Mégis úgy emlékszem, a zene megdöbbentő drámai hangulatát ezek a próbák is érzékeltették, ha nem is közelítették meg igazi lényegét.

— Az egyik utolsó jelmezes próbán Bartók is megjelent. Végignézte, s ahogy akkor nekem elmondták, kijelentette: nem vállal felelősséget azért, ami a színpadon zajlik, mert a szöveg és a zene szerint a történetnek egy nyomorúságos szobában kell játszódnia, de fölháborította az is, hogy még a zenéjét sem ismerik azok, akik a Mandarin színpadi megvalósítására törekedtek.

— így hát, az előadást a meghirdetett premier előtt váratlanul elhalasztották, illetve levették a műsorról azzal az ürüggyel, hogy én, a Lány szereplője, súlyosan megbetegedtem. Az est homályában Tüdős Klára, aki a ruhámat tervezte, taxin vitt föl az akkori sváb-hegyi szanatóriumba, hogy néhány hétig „pihenjek”. Az újságírók több ízben telefonáltak és faggattak, de nekem ragaszkodnom kellett az előre megbeszélt tüdőgyulladáshoz, az igazságot nem mondhattam el.

Szalay Karola csak 1946. október 15-én került össze valóságos operaházi előadáson a Mandarin Lány szerepével. Ezután Budapesten még két évig óriási sikerrel táncolta-játszotta-élte a balettirodalomnak ezt a legöszszetettebb, legizgalmasabb figuráját.

Engel Ivánnak, a nagynevű zongoraművésznek tavaly ünnepeltük nyolcvanéves születésnapját. Feleségével, a svájci születésű Kühner Ilsével, a kiváló szobrászművésszel több évtized óta Baselben él. Mindkettőjüket a legbensőségesebb barátság fűzte Bartók Bélához. Levélben és telefonon kértem, mondják el emlékezéseiket Bartók Béláról.

Elsőnek Engel Iván szólal meg:

— Bartók zenéjéhez pályám kezdete óta szorosan kapcsolódtam. Hangversenyeimet — kivéve Beethoven-estjeimet —, szünet után jóformán mindig Bartóknak szenteltem. Ma talán furcsán hangzik, de a húszas években bizony megesett, hogy a szünetben jó néhányan elhagyták a Zeneakadémia nagytermét, csak hogy ne kelljen meghallgatniuk ezt a számukra merőben idegen zenét.

— Ügy tudjuk, amikor két évig a kairói Zeneakadémia professzora volt, ott is sok Bartók-művet mutatott be ...

— Egyiptomban és Alexandriában, már 1924 tájt játszottam Bartókot. Ez abban az időben meglehetősen szokatlan volt, kivált Egyiptomban. S ennek megfelelően is fogadták. De ez más országra is vonatkozott. A Négy sirató éneket és az Improvizációkat Londonban mutattam be. Az akkori magyar nagykövet négyszemközt azt kérdezte, igazán szeretem-e Bartókot? Ha nem szeretném, nem játszanám — feleltem. — II. Zongoraversenyét Bartók maga mutatta be Bécsben, Klemperer vezényletével. A próbák a pesti Vígadóban hangzottak el, azokon én is részt vettem. Érdekes megfigyelés volt számomra, hogy ez a kétféle temperamentumú ember, az izgatott, nyugtalan Klemperer és a nyugodt, türelmes Bartók, milyen remekül megértette egymást.

Engel Iván meghatottan mondja:

— Az, hogy Bartókot, az embert, a zsenit közvetlen közelségből ismerhettem, maradandó, felejthetetlen élmény számomra.

— Bartók Bélával legelőször Békéscsabán, férjem szülővárosában találkoztam — mondja Kühner Ilse — koncertje után, a fehérre meszelt művészszobában. Odamentem hozzá, és azt mondtam neki, büszke vagyok arra, hogy épp Baselben, az én szülővárosomban olyan sok az igaz tisztelője és jóbarátja. Bartók rögtön felvidult, és azt felelte, Baselben ő mindig boldognak érzi magát.

— Bartókékkal kapcsolatos élményeink sokaságát csaknem lehetetlen fölidézni. Éltünket felejthetetlenül gazdagították. Baráti kötelékeink révén, nemcsak Bartókkal, a zsenivel ismerkedtünk meg, hanem a lélek és a szellem fölülmúlhatatlan arisztokratájával is.

GACH MARIANNE

7