Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-05-16 / 10. szám
Itt állok Kovács Imre ajtajában, a New York-i Rego Park egyik lakóházában, nem pedig Pesten vagy Békéscsabán, Kecskeméten, Szolnokon, Debrecenben, Gyomán, Dunán innen vagy Tiszán túl. A vendéglátó neve számomra, az ötvenes értelmiségiek számára, különös hangzású. Még akkor is, ha több ezren viselik ugyanezt a nevet, s magam is személyesen ismerek legalább .. . igen, pontosan hét Kovács Imrét. De ez a Kovács Imre egyike volt annak idején a kevés „útjelző”nek. Egyedül az ablakbéli látvány utal Amerikára. Meg a házigazda nadrágon kívül viselt, kockás flanellinge. Egyébként a falakon és asztalokon alföldi köcsögök, erdélyi mázas és mázatlan csuprok, tálak, magyar háncskosárkákban az ital mellé való magok, sok a magyar vonatkozású rajz, fényképnagyítás. Miről beszéljünk majd a filmkamera előtt? Lehetne ugye, a harmincas évekbeli világválságból kikecmergő Magyarországról, amikor egy bizonyos Kovács Imre — akkor még semmiben sem kül jnböző a sok ezer Kovács Imrétől —, 1932-ben érettségi vizsgát tesz a budai Toldy gimnáziumban. Lehetne a református diákszervezeteken belül kiformálódó, progresszív tendenciákról és csoportokról, vagy a Teleki Pál által létrehozott egyetemi — és egyetemen kívüli — tudományos intézetek erjesztő szerepéről. Még inkább a népi írók mozgalmáról, a falukutatók munkájáról, a Cserépfalvi könyvkiadóról, a szociográfiai irodalom kibontakozásáról — ami több volt tudománynál is, irodalomnál is: politika volt, több-kevesebb következetességgel forradalmi politika. Aztán beszélhetnénk persze, a Márciusi Frontról. Szárszóról. A „Szabad Szó”ról. Sok mindenről kellene beszélni, bizony filmkamera előtt, hogy megmaradjon. De hát az idő! — Azon a vasárnapon reggel fél hét körül vert fel a telefon — kezdi Kovács Imre. — Ismeretlen hang csak annyit mondott: a belügyminiszter megbízásából közli, hogy Magyarországot megszállták a németek. Arra sem jutott idő, hogy megkérdezzem, kivel beszélek, és hogy miért közli ezt éppen énvelem, és mi most a tennivaló? már le is tették a kagyló;. Kn:t laktunk akkor az Ulászló utcában, amelyik a Horthy Miklós út, vagyis a mai Bartók Béla út felől fut a Sas-hegy felé. Felöltöztem hát, és gyalogszerrel elindultam, hogy megnézzem: milyen a megszállás? Átmentem a Ferenc József-hídon, a mai Szabadság-hídon, föl a Lánchíd felé, aztán viszsza a Kiskörúton az Astoriáig, ott már láttam, amint SS-ek civil foglyokat terelnek be a szállodába. Láttam homokszínű autókat is, a Rommel-féle Afrika-hadsereg maradványautóit, amelyekre csak úgy, krétával írták a rendszámot. A házunk közelébe érve is láttam egy ilyen sárga autót, emlékszem: „POL 27” volt rákrétázva. Sejtettem, hogy a „POL” csak Polizeit jelenthet, tovább sétáltam, a szomszéd utcából hazatelefonáltam. Bandi öcsém tartalékos tiszti tanfolyamon volt a Mária Terézia-laktanyában, akkor éppen otthon aludt, mondom neki: „Én vagyok, az Imre, de te nem velem beszélsz, hanem egy barátjával.” Erre azt felelte: „Sajnos, nincs itthon, kérem, elképzelésem sincs, hogy hová mehetett.” Na, világos: várnak rám a lakásban, el kell tűnnöm. De hová? Elhatároztam: Gyomára megyek a nagybátyámhoz, egy húszholdas paraszthoz. Róla tudtam, hogy befogad akkor is, ha veszélyes emberré lettem. A Magyar Nemzet munkatársaként gyorsvonat első osztályú szabadjegyem volt, el is jutottam Gyomára. Maradtam jó két hétig, de nem bírtam tovább, meg kezdett veszélyessé válni, visszamentem Budapestre. Nem mondom el részletesen, hol mindenfelé laktam, hányán segítettek pénzzel, ezzel-azzal. Április derekára már sokan felocsúdtak március 19. dermedt rémületéből, már látták, hogy talán tenni is lehet valamit. Kezdtem keresgélni azokat, akikkel együtt dolgoztunk különböző csoportosulásokban, a Márciusi Frontban, a Történelmi Emlékbizottságban meg a Szabad Szó szerkesztőségében. Az első kapcsolódásom — már ami a lényeges találkozásokat ilEGY ÉV KOVÁCS ÉLETÉBŐL New York-i beszélgetés 1944-ről leti —, Donáth Ferenccel történt. A Városligetnél, ahol a Thököly út egyik mellékutcája kifut a Ligethez. Én Donáth Ferit jól ismertem. Tudtam róla, hogy kommunista, sejtettem azt is, hogy vezető szerepe van a kommunistáknál, meg azt is, hogy ő olyan kommunista koncepciót képvisel, amelyik népinemzeti összefogást sürget, mert akkor nyilvánvalóan erre volt szükség. Ezt kellene megcsinálnunk, ez lesz a mi vizsgánk! És Donáth akkor mindjárt elmondta, hogy már öszszeállóban van a Magyar Front: abba a békepártiak, vagyis a kommunisták, a szocdeme.-c, a kisgazdák mellett be kellene kapcsolódnia a parasztpártnak is. Én, talán kicsit naivul, azt ajánlgattam, hogy közös pártot kellene létrehozni: munkások, parasztok és értelmiségiek pártját. Donáth azt válaszolta, hogy a kisgazdáknak is, a szocdemeknek is, kommunistáknak is, a parasztpártiaknak is megvan a maguk ideológiája, most viszont ideológiájától függetlenül minden olyan csoportot be kell kapcsolni a Magyar Frontba, amelyik szemben áll a megszállással, a németekkel. + Nem tudtam, hogy halálos kór dolgozik már benne. De ő tudta. Feltételezem, hogy az orvosok közölték is vele. Amerikában így szokás. De mindenképpen érezhette, mert ahányszor megpihentünk felvétel közben, újrakezdéskor a múltra összpontosítva fogott beszédbe, hogy aztán öt-hat perc után. arcán már a fáradás jeleivel, tekintetében némi elrévedéssel a jövendőre kezdjen figyelni. Léptennyomon hangoztatta a Magyarországgal, kiváltképp Budapesttel kapcsolatos időszerű ismereteit; mintha a saját nekrológja számára fogalmazta volna a mondatot: „Emigrációba kényszerülve is a hazájához kötődött, odakötötte minden érzése és gondolata.” Egyébként ahányszor a Magyar Frontot említi, mindannyiszor utal rá, hogy ő a parasztpárt képviselője volt a Front vezetésében. Tehát, hogy is állunk a parasztpárttal, 1944-ben? Vajon formát öltött szervezet volt már akkor is? — Az volt. A parasztpárt tulajdonképpen a Márciusi Frontból, illetve a népi írók mozgalmából nőtt ki. A harmincas évek legeslegvégén elég sokat vitatkoztunk, hogy maradjunk-e tisztán „szellemi mozgalom”, vagy pedig alakuljonk-e párttá? Akadtak széplelkek, akik inkább az intellektuális mozgalomhoz vonzódtak volna. Ami engem illet: valósággal a zsigereimben éreztem, hogy rohamlépésben közeledik a változások ideje, olyan idő, amikor a parasztságnak, pontosabban a szegényparasztságnak szüksége lesz majd az önálló képviseletre. Végül is megalakítottuk a pártot, amely, persze, nem lett egycsapásra tömegpárt. Inkább a Szabad Szó című hetilap köré csoportosult emberek alkották. Tájékoztattak bennünket a vidék, a falu hangulatáról, de szét is vitték a mi ideáinkat. Á Szabad Szó volt a parasztpárt „nukleusza”, a háborús időkben egyre fokozódó nyomás nehezedett ránk, és mi egyre inkább erre az atommag szerepre voltunk korlátozva. Amikor a németek megszállták az országot, véget ért ez a fejezet: a Szabad Szót betiltották. Á parasztpárt — vagyis a lap emberei —, illegalitásba mentek, ntár akiknek sikerült. így egyikünk-másikunk még közelebb került á kommunistákhoz. Mert a Szabad Szónál már jó néhány kommunista dolgozott: Donáth Ferenc, Darvas József, Fehér Lajos, Kállai Gyula. Tudtam én róluk, hogy kommunisták, csak erről sosem beszéltünk, legalábbis a megszállás előtt nem. Mert illegálisan voltak kommunisták, tehát erről beszélni veszélyes lett volna, amikor már én is illegális ember lettem, nyíltan lehetett beszélni a kommunistaságukról. Ugyanabban a ladikban bukdácsoltunk, ugyanannak a viharos tengernek a hullámain — hogy költőien fejezzem ki magamat. Azt is látni kell, hogy a megszállás utáni Magyar Front — amelyikben a régóta illegális kommunisták mellett ott voltak a hirtelenjében illegálissá lett mindenféle polgári, sőt egyházi körök is — valamelyes tömegkapcsolatokat leginkább a kommunisták, a kommunista párt szervezeteinek révén tudott kialakítani. Egyrészt a Béke-pártnak, ha százszor is lebukott, mindig volt illegális nyomdája: akkor, a megszállás pillanatában is volt. Amellett — és ez lényeges — a kommunisták nem féltek. A parasztság, természeténél fogva, óvatosabb volt, nehezen lehetett belevinni valamilyen akcióba. Nem azért, mert a parasztok féltek volna, de óvatosabban meggondolták: mit kell csinálni? A parasztnak ilyen a természete, legalábbis ilyen volt. — Mi volt a Magyar Front taktikája és stratégiája, ha egyáltalán megfogalmazódott? — Nem volt arra elegendő idő, hogy amúgy istenigazából kialakuljon. Tény, hogy a kommunista nyomda röplapjai, nyomtatott és sokszorosított röpcédulái révén — aztán később hozzánk, parasztpártiakhoz, illetve a kisgazdákhoz közelebb álló ifjúsági, egyetemista szervezetek titkos sokszorosítói útján is — híre terjedt annak, hogy vagyunk. Hogy van egy ellenállási központ. — Az ellenállás szó nem okozhat félreértést? — Legalábbis én azt az álláspontot képviseltem, hogy mi ne törekedjünk valamiféle széles, tömeges, fegyveres ellenállásra, arra az én megítélésem szerint ez az ország geográfiailag alkalmatlan lett volna. Ez volt többünk állásfoglalása. Az enyém is. — Tehát volt másfajta állásfoglalás is? — Volt. Persze. És én nem vitatom, azt hiszem, akkor is alig vitattam, hogy Budapesten, tehát a milliós városban elvileg nem lehet kizárni kisebb csoportok fegyveres akcióinak a lehetőségét. Igen ám, de ha mi akkor fegyveres harcba kezdünk, akkor nem csak a Horthy-Magyarország karhatalmával találjuk magunkat szemben, hanem elsősorban a németekkel. És a megszálló hadsereg letiport, legázolt volna bennünket. — De hát nem elsősorban a német megszállók ellen irányult a Magyar Front szervezkedése? — De, pontosan. — Tehát a németek ellen, csakhogy fegyveres akció nélkül, mert akkor eltipornak. — Állj! Én ezt az álláspontot képviseltem. De úgy láttam, a Magyar Frontnak is — mint szervezetnek —, az volt a felfogása, hogy nekünk Horthyt kell rábírnunk az aktivizálódásra. 6
