Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-05-16 / 10. szám
— A németellenes harcra? — Erre nem lehetett számítani. De arra igen, hogy szálljon ki a háborúból, hogy kössön fegyverszünetet: így mentse meg az országot. Mi tehát úgy gondoltuk, az volt a taktikánk, hogy a kommunisták révén elérhetjük a tömegeket, a munkásságot, a mi parasztpárti vonalainkon keresztül pedig a parasztságot. Másrészt viszont el kell érnünk a felsőbb, vezető réteget, hogy az exponenseit meggyőzzük a háborúzás teljes kilátástalanságáról; arról, hogy itt van már a tizenegyedik óra: cselekedni kell! Jó hasznát vettük azoknak az arisztokratáknak, akiket tulajdonképpen reakciós céíok vezettek a riérriétellenességre: feudális kiváltságaikat féltették a hitlerista meg nyilas álforradalmiságtól. De hasznát vettük a ténylegesen demokrata érzésű arisztokratáknak, a tisztesség kedvéért így fogalmaznám: arisztokrata családokból származó, de jó magyar és becsületesen progresszív szellemű barátainknak is. És jó hasznát vettük azoknak a középosztálybelieknek, értelmiségieknek, művészeknek, hivatalnokoknak, akik legalább fél lábbal a hatalomhoz tartoztak, de teli voltak fokozódó aggodalommal. A rendszer miatt is, meg a saját maguk jövője miatt is. Ezek mind vitték tovább, apránként, a mi gondolatainkat a legfelsőbb hatalom, tehát végül is Horthy felé. Aki ugyan tapasztalhatta, hogy mire jut a hezitálással, s akkor már valószínűleg tudta is, hogy nem soká várhat, de még mindig húzta az időt. Én — és többen mások, ha nem is mindenki —, azt tartottuk a legfontosabbnak, hogy Horthyt vegyük rá a cselekvésre, mert úgy véltük, hogy ő jelenti a hadsereget is, a karhatalmat is, a még akkor létező állam erejét. Emellett voltak nagyon aktív, kisebb fegyveres csoportok is. Én helyeseltem, hogy ezek — túlnyomórészt fiatal kommunisták voltak, meg egyes egyetemista csoportok — fölrobbantottak német tankokat, teherautókat; jelezték a németeknek, hogy itt nem egy megjuhászkodott országgal van dolguk, hanem létezik egy elszánt akarás is. * Ebédelünk. Kovács Imre kockás konyharuhát tűr a nadrágövébe, jókora serpenyőben sonkát süt, tojást üt rá, kenyeret szel — kóser pékségből való kenyér, ott kapni a leginkább hazaira emlékeztető kenyereket —, a savanyú uborka sem egészen az „igazi’’, bár elfogadható, csak ecetes paprika nincsen, főleg csípős paprikából való. „Szedjetek, fiúk, ne kéressétek magatokat, végtére is keményebb munka az ilyen filminterjú-forgatás, mint gondolná az ember. És igyunk is hozzá. Egészségünkre. Isten, isten.’’ — Sorsforduló volt számunkra is a román kiugrás. Valljuk be, hogy mi, akik a Magyar Frontban politizáltunk, akik természetesen hallgattuk a londoni rádiót, 'az amerikait, a szovjetet, akikhez kézen-közön eljutottak információk az állami hivatalokból is, katonaságtól is, mégiscsak borzalmasan információszegények voltunk. Nehéz, tulajdonképpen lehetetlen dolog országos politikát csinálni kellő informáltság nélkül, mi pedig erre kényszerültünk. A román fordulat valamennyiünket meglepett. Persze, tudtuk, hogy a magyar kormány részéről is indultak tapogatódzó tárgyalások, nagyjából ugyanazokon a vonalakon, amerre a románok is megindultak. A mieink Isztambul, a románok inkább Kairó felé; itt is, ott is angolok, amerikaiak voltak a partnerek. De úgy látszik, a románok hamarabb megértették, hogy a Szovjetunióhoz kell fordulni. Mikor aztán a Nyugat felé nyíló ablakok becsapódtak, amikor félreérthetetlenül tudtunkra adták, hogy a „kiugrás”, a fegyverszünet ügyében ahhoz a Szovjetunióhoz kell fordulni, amellyel Magyarország ténylegesen hadban áll, ez bizony, alapos zavart keltett a rendszerben, a vezető körökben, Horthyban. Horthynak a múltja bármi mást sokkal indokoltabbá tett volna, mint azt, FOTO: MTI — MOLNÁR MIKLÓS hogy a Szovjetunióhoz forduljon. De nem volt más választása. Ha lett volna, nyilvánvalóan azt a mást választja. Ugyanakkor bennünket is, akik természetesnek tekintettük a Moszkva felé való lépést, bennünket is meglepett: milyen egyszerűen, jól előkészítetten történt ez. — Mármint a románok esetében. — Igen. De akkor miért ne mehetne ugyanilyen simán a mi esetünkben is? Magában Horthyban és a közvetlen környezetében is fel kellett merülnie ennek a gondolatnak. Hiszen kiderült, hogy a szovjet vezetők nem a régi bűnöket hánytorgaiják, hanem egyesegyedül azzal törődnek: mivel lehet megrövidíteni a háborút, csökkenteni a veszteségeket? Jellemző, hogy a megszállástól kezdve mi próbáltunk valahogy befolyást gyakorolni Horthyékra, most viszont az ő részükről kezdődött el a lázas keresgélés-tapogatózás mifelénk. Ügy vélték — és ebben alighanem igazuk is volt —, hogy a Szovjetunió irányában tett kezdeményezéshez szükségük volna valamilyen belső háttérre is. Különböző kapcsolatok jöttek létre, különböző tárgyalások folytak, egy részükről tudtunk, másokról csak utólag, megkésve szereztünk tudomást. Jobb lett volna, ha mi, a baloldalon állók, egymással megbeszélve és egyeztetett módon lépünk fel, de nem így történt, sajnos. Ami engem illet: én az Üjszászy-vonalon át jutottam kapcsolatba Horthyékkal. Mert, amikor Horthy rádöbbent, hogy el kellene jutnia a . . . hogy is határozzam meg... hát a radikális csoportokhoz, sőt, a kommunistákhoz is, akkor Üjszászy tábornokhoz fordult. Ezt persze nem tényszerűen mondom el így, csupán utólag rekonstruáltam, hogy miképpen is történhetett. De nem is történhetett másképpen: Üjszászy István tábornok egy ideig a vezérkari főnökség kettes osztályának volt a főnöke, a kémelhárításé, amely buzgón szedte össze a kommunistákat, ellenállókat, de Nyugat-barátokat is, az angolok embereit is, noha maga Üjszászy inkább volt angolbarát, mint németbarát. Most, 1944 kora őszén nyilván Horthy megkérdezte tőle: tud-e valakiről a régebbi kliensei közül? Hát én. ugye, élvezhettem Üjszászyék vendéglátását a Hadiklaktanyában, meg aztán a Margit körúton. Nem túl sok választott el attól, hogy angol kémként — ami egyáltalán nem voltam — felkössenek. Akkor Üjszászy személyesen, többször is „foglalkozott” velem. Most eszébe jutottam. Ügy talált meg, hogy szerelmes volt Karády Katalinba — a vőlegényeként szerepelt —, Karádynak pedig volt egy elég tág baráti köre, köztük ismert színészek, mint Gobbi Hilda, meg a Székely Lujza, aki Acsay László felesége volt, meg Eszterházy Ilona, satöbbi. Alapvetően rendes emberek. Üjszászy, Karádynak mondta el, hogy szeretné megtalálni azt a Kovács Imre nevű újságírót, Karády pedig azt felelte: hát az igen egyszerű, mert az Imre most éppen Pilismaróton bujkál, az Acsayéknál. így is volt: igen alkalmas búvóhely volt az a nyaraló, szemben Zebegénnyel, akár ladikon is át lehetett volna menekülni a túlpartra, ha kell. Egy napon jön Pestről haza Zizi, az Acsayné, azt mondja: „Imre! Magát keresik!” Mondom: „De mennyire!” Rám szól: „Ne butáskodjon, az István keresi!” Abban a baráti körben Karády vőlegényét, Üjszászy tábornokot nevezték „István”-nak. Szóval, István üzeni: létfontosságú ügyben kell beszélnie, tárgyalnia velem, menjek be sürgősen a Nádor-laktanyába! Tudtam, hogy Üjszászynak legalább annyi oka van félni a németektől, mint nekem, talán még kicsivel több is. Másnap bementem. Akkor derült ki, hogy a várbeli Nádor-laktanyában, ahol egy testőrzászlóalj volt bekvártélyozva, őriztette Horthy a németek által üldözött „saját” embereit. Ott volt Szombathelyi Ferenc, a volt vezérkari főnök, ott volt akkor Kádár Gyula ezredes is, aki ejtőernyős amerikaiakat fogadott 1944 márciusában, ugyancsak emiatt bújt itt Üjszászy is. Ha jól emlékszem, az első emeleten volt a szobája, rideg kaszárnyaszoba, meglehetős zavarban fogadott, azzal az emberrel áll szemben, akivel két éve egészen más körülmények között, egészen más tónusban „beszélgetett”. Néhány szót váltottunk csak: a nemzet jövője, a háború kilátástalansága, meg ilyesmik, akkor belépett egy fiatalember, megismertem: ifjú Horthy Miklós. Rokonszenves megjelenésű ember volt, de amit nekem ott az ország helyzetéről beszélt, abból világossá vált, hogy bár a helyzet súlyosságát felfogták már Horthy ék, a cselekvés sürgősségét is látják, a tennivalókról viszont halvány sejtelmük sincs. Megpróbáltam elmagyarázni, hogy nem a kormányzónak kell „kiugrania” — vagy a kormánynak, vagy a hadseregnek —, az egész országnak kell megmozdulnia! Különben szakadék keletkezik a vezetés és a nép között. Külön< ben a nép nem érti, hogy miért jutottunk idáig, miért kell most fegyverszünetet kérni, éppen azoktól, akik korábban a legfőbb ellenségnek voltak kikiáltva? És akkor kicsúszott a számon: az a benyomásom, hogy a kormányzónak nincs elképzelése a teendőkről. Az ifjú Horthy pedig rábólintott: „Atyám teljesen tanácstalan.” — Mikor történt ez? — Szeptemberben. Gondolom, szeptember elején. Mindenesetre a front már a Kárpátokon belül volt. Elmondtam az ifjú Horthynak, mit tartanék szükségesnek a kiugráshoz, de mert úgy láttam, hogy neki ez mind merőben új és idegen fogalom, úgy hatott, mint az úszni nem tudó az úszómedencében . .. — Véletlenül éppen az úszószövetség elnöke volt. — Az lehet. De hogy a magyar belpolitika vizében úszni nem tudott, az hétszentség. Azt javasoltam, hogy javaslataimat írásba foglalnám. Foglalnánk. — Többes számban? — Persze. Nemcsak a magam nevében jelentem meg ott. Ha személy szerint engem találtak is meg, én azért a Magyar Frontot képviseltem. A barátaimat. Akikkel mindenben együtt voltam. Egyszóval: írást ígértem az ifjú Horthynak, ő ennek igen örült. Akkor összeültem a kommunistákkal, ha jól emlékszem, Donáth Ferenccel, Kállai Gyulával. Megfogalmaztunk valamit. BOKOR PÉTER (Folytatjuk) 7
