Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-05-02 / 9. szám
SIMON ISTVÁN Igazi kincs ILLUSZTRÁCIÓ: LUX KATA A falu végén laktunk, ahonnan már csak egy ugrás volt a mező, s a fehér bőrű, mindig susogó nyírfaerdő. Apámat, anyámat nagyon ritkán láttam, mert kora reggel vállukra vették a kapát, és elmentek a végtelennek tűnő zöld kukoricaerdőkbe, öcsémmel ketten a nagyanyámra maradtunk, aki az ajtó előtti küszöbön szokott foltozgatni drótkeretes okuláréval a szemén, vagy a nyár végén babot csépelt a kiszáradt öreg bottal, amellyel hajdan nagyapa verekedett még betyár korában. Nagymama nagyon vigyázott ránk, de ha szerit tehettük, elszöktünk a Csapásra, a mi szeretett játszóterünkre, ahol a borzas szederindabokrok között apró kis tavacskák fénylettek már kora tavasztól kezdve. Nagyon kedves volt nekünk ez a hely. Itt éltek a cigányok a füstös kunyhóban, s a kunyhó előtt lobogó tűz melett faragta Vince bácsi a dagasztóteknőket, a főzőkanalakat s néha kocsikerekeket és a kocsirudakat is. Vince bácsinak nágyon sok gyereke volt, s mind az én pajtásaim voltak. Együtt lovagoltuk meg a két nagy fülű csacsit, együtt kuporogtunk a kordéban, ha Miska, a nagyobbik fiú rozséért nyargalt a hatalmas tölgyesekbe, gyertyánosokba. De volt nekünk még egy öreg barátunk. A szegény Kerencs Pista bácsi. Ö is a Csapáson lakott a cigányok szomszédságában, de kőházban és egyedül. Pista bácsi gyönyörűen tudott muzsikálni öreg hegedűjével, amelyen csak két húr volt, de így is elhúzta minden névnapon a család kedves nótáit. Ott sürögtünk-forogtunk a két öreg mellett, Vince bácsi és Pista bácsi körül egész nyáron át. Nagyon szerettük hallgatni őket, ha messzi tájakról, idegen városokról beszélgettek. Egyszer különösen érdekes dologról folyt a szó közöttük. Arról, hogy a mi szép Tátika várunk romjai alatt töméntelen sok arany van, néhány zsákra való. Mindennap láttuk a magasból letekintő falakat, amelyeken egy óriási ablak is volt, de azt sohasem gondoltuk, hogy aranyat is rejtegetnek. Egyszer Pista bácsi igen megörvendeztetett bennünket. — Gyerekek — súgta halkan, hogy csak mi halljuk —, mától kezdve nagyon gazdagok leszünk. Nektek is lesz szép ruhátok, cipőtök, és kis biciklit is vehettek magatoknak. Kiássuk a Tátika aranyát. El is osztott bennünket az öreg. Mindenki megkapta a feladatot. Egyikre csákány, a másikra lapát, a harmadikra fejsze jutott. Nekem zsákot kellett szereznem. Kipirult arccal futottam hazáig. Egyenest nagymama ölébe vetettem magam, és rejtelmesen súgtam neki: — Adjon egy zsákot, soksok aranyat hozok. Gazdagok leszünk. Gyorsan, hamar adjon! Nagyanyám lehúzta a szemüveget egészen az orra végére, és elképedve nézett rám. — Megbolondultál? — szólt tanácstalanul hozzám. — Adjon, nagyon gyorsan adjon zsákot, lehetőleg jó nagyot — rimánkodtam. Nagymama a végén kinevetett, és nem volt hajlandó féltett, jó erős zsákjait csak úgy odaadni. Engem persze már nem lehetett meggyőzni. Besurrantam a kamrába, és egy fenekére állított öreg hordóból kihúztam a nekem legjobban tetsző, sárga s nemzetiszínű csíkkal díszített zsákot. Futottam a Csapásra. Már a többiek vártak rám. Mint egy felszerelt expedíció, úgy indultunk a csillogó jövő felé. Átvágtunk a nyíresen, aztán a bükkösön, egyre nagyobb rengetegbe értünk. A fák lusta fejüket himbálgatták felettünk, nyulak szaladtak a vágásokban, s néha kis őzek is ránk nyitották okos, bájos szemüket. De a legszebbek a szarvasok voltak. Csörtetve szaladtak a tisztáson át, elöl a sokagancsú bika, s vagy tíz kecses szarvasanya rohant utána. Feledhetetlen szép út volt. Kanyargó hegyi ösvényen kapaszkodtunk fel a romokhoz, nagy, mohos, barna sziklák, szomorú, de mérges csalánok között. A falak nagyon viharverten vártak bennünket. Nem volt már rajtuk se mész, se vakolat. Kikezdte az óriási köveket az idő rozsdája, és ette láthatatlan fogaival napról napra. De a kilátás fenséges volt. Messze apró falvacskák húzódtak a fák között, sárga mezők, mérgeszöld erdők feküdtek, ameddig csak a szemünk ellátott. És a másik oldalon a nyugodt, világoskék Balaton. Pista bácsi kijelölte a helyet, ahol megkezdtük az ásást. Felváltva csákányoztuk a hegytetőt, a gazos, fekete földet, a durcás köveket. Ástunk, ástunk, de sziklán, tégladarabon kívül csak néhány rozsdás sarkantyút, gombot és csatot találtunk. Pista bácsi biztatott bennünket, hogy ne csüggedjünk, megéri a sok arany a fáradságot. Sajgott a tenyerünk nyilallott a derekunk, de nem hagytuk abba egy percre sem a csákányozást. Az arany csak nem akart elénk ömleni. Lassan beesteledett. A nap lebújt egy hosszú kék hegy mögé. Pista bácsi nem akarta mutatni, hogy elszámította magát az aranykereséssel. Ütöttükvertük a hegyet, csak úgy visszhangzott a mozdulatlan tájék. — Nincs itt arany, hiába dolgoztunk, nem leljük meg — dörmögtük félve Pista bácsi felé. Az öreg elgondolkozott, leverte kalapját, megsimogatta hosszú, ősz bajszát, és fenséges hangon, mint a kinyilatkoztatást, úgy mondta: — Dolgozzatok, gyerekek, becsületesen, kitartóan, megtaláljátok az aranyat, ha most nem is. Tiétek lesz majd a világ legszebb kincse. Lehajtotta fejét, és hozátette még: — Mindig szorgalmasan és becsületesen... Pista bácsi meghalt. Már nagyon régen. Ott álltam én is egyszerű deszkakoporsója mellett a Csapáson, a többi gyerek között. Sírtam. Sirattam Pista bácsit, aki nem adhatta nekünk az aranyat. Csak feledhetetlen emlékét. Azóta sokszor eszembe jut munka közben, és mindig úgy érzem: igaza volt. A munka értékesebb a ragyogásnál, mert belőle lesz az aranynál drágább kincs: az ember boldogsága. 26 \
