Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-05-02 / 9. szám
Friss levegő és fény, mert nem látni. Hangok hallatszanak — mintha a pincéből jönnének a hangok —, valaki beszél, érthetetlen. Aztán nagyon messziről egy másik világból, vékony cérnahang. Az agy működni kezdett lassan. Kibomlott az első világos gondolat a homályból: mozdulni nem szabad. Valami okból nem szabad mozognia, ez mindennél fontosabb. Feküdt és várt. Jeges tömlőt kell a fejre tenni. Vért is kellene csapolni, most azonnal, ott a táskában az injekciós tű. Megpróbálta a karját fölemelni, de nem bírta. Súlyok vannak a testén. Maga a teste is idegen súly, végig a bal oldalon nem érzi, meddig az övé a teste. A jobb kezét bírta mozdítani. Kiáltott volna, azoknak, akik beszélgettek az előbb. Rekedt hang buggyant ki a torkából, idegen hang. Vibráló fejeket látott, ismeretlen, homályos arcokat. Egy aszszony orra tövén fekete szemölcs, fekete szőrök kunkorodtak a szemölcsből, a szája mozgott, de ugyanolyan messziről érkezett a hang: „... Feldagadt a fél arca, istenem... Tudta már, hogy mi van. A szíve az ijedségtől féktelenül kezdett lüktetni, egyre erősebben, semmi más nem volt, csak a lüktetés. Ez nagyon rossz, most ez a legrosszabb, nem volna szabad — mindegy. Meg kellene mondania, mit csináljanak. Vért, vért, a táskában az injekciós tű. És hideg vizet, ha nincs jég, hol lenne itt jég. Tisztán hallotta, a saját hangján: „Hideg vizes ruhát, gyorsan, gyorsan!” De azok nem hallották vagy mást hallhattak, mert egy erős kéz átfogta, és fölemelte a díványról. Kiáltani akart: „Nem szabad!” Amikor újra föleszmélt, párnák közt feküdt már. Szólnia kellene, mit csináljanak, de nem bírt szólni. És elfelejtette, mit kell csinálniuk, pedig tudta az előbb. Idegen a teste. „Most már biztos, már egész biztos — gondolta. — Csak egy kicsit még.” Nem akart sokat, egy órácskát legalább. Mert ezt a dolgot idáig nem gondolta meg, sokszor eszébe jutott pedig, eljátszott a szavakkal, de így, utoljára még nem gondolta végig, és most itt van. Fuldoklott, zihált. Friss levegő kellene, sok. Lehetetlen, hogy így, most rögtön. Föl kellett volna készülnie, rengeteg elintézetlen ügye marad, minden elintézetlen. Megpróbált ellenállni, hihetetlen erőfeszítéssel. A testébe nőtt idegenséggel a percekért. „Jaj istenem hát..'.” — jajdult fel valaki fölötte. Sajnálta, csúnyán hörgött. Valamennyi idő múlva aztán belefáradt a küzdelembe, és ettől, hogy nem bírja tovább, s akkor az egész dolognak vége lesz, megnyugodott. Mindegy, előbb vagy utóbb. Ez megvolt, ez a hatvannyolc esztendő, tovább nincs. Ki lesz szolgáltatva az élőknek, levetkőztetik, undorodva mosdatják a testét, és azt hiszik, hogy ő az. Semmi köze hozzá, idegen anyag. Bomló anyag, szaglik, mint a lemetszett ujj. Amputálás, az egész testé. „És nem marad semmi elintézetlen — gondolta. — Az élők csinálják, amit kell. Én pedig befejeztem, amit kellett csinálnom, és nagyon jó, hogy így. Mert elért volna a tengerparton, is, de ott nem lennék nyugodt, most pedig egészen nyugodt vagyok. Teljesen nyugodt vagyok, de igazán, ez nagyon jó; nem, ezt nem hittem volna, hogy most... így .. Borzalmas súly a fejében, és a testét sehol sem érzi. „Ez az! Ez már az!” — gondolta az eszmélet utolsó rebbenésével, amikor zuhanni kezdett, megnyílt alatta a föld. * Két nap múlva a falusiak eltemették az öreg orvost. Havasfehéren világított a temetőszélen az akácsor. Méhek zsongtak a friss illatban. A kis tanítónő délutános volt, nem mehetett ki a temetésre. A tanítás befejeztével új nyári ruhájába öltözött, s — kerülve a találkozást Piskoltinéval — elment hazulról. Nem volt kint a temetésen a Török lány sem, kora reggeltől a téesz kertgazdaságában dolgozott, ügyesen forgatta a kapát. Haragudott a lányokra, hogy mindig a helytelenségen jár az eszük, és nevetgélnek minden butaságon. Fújt a szél egész nap, zúgatta a fák egészséges-friss lombjait, fölitatta a keréknyomokból a szombati zivatar maradékát. A rákos öregasszony haláltusáját vívta. Lázas önkívületben hánykolódott és félrebeszélt. Estefelé megszelídült a szél; sebes röptű felhőcskék vonultak az ég alján, a rózsaszínű alkony atban. Lehűlt a levegő, meg-megborzongtak a nyírfa levelei. Oda volt támasztva a nyugágy a lugashoz. Mariska egy kisszéken ült és sírt. Nem sokáig ült ott, vitte a nyugágyat fedél alá, és sietett vissza a konyhába, bezöldségelni a levest. A patikusék jönnek majd át, s itt van a pesti örökös a férjével. Jártak-keltek az utcán. Egyedül mentek vízért a lányok az ártézikútra, párosán jöttek visszafelé. Remegő akácillat hullámzott végig a kerten; előtűnt a Sarkcsillag a nyírfa fölött. Valahol a szomszédban veder csörömpölt; a tehenet itatták. Az életnek azokat a moccanásait, amelyek az öreg orvos kezétől indultak el, ekkor már senki sem tartotta számon. Belesimultak észrevétlenül a köznapi estébe, s mozdulnak tovább, az emberi időszámítás végéig. NAPJAINK Szabó Zoltán, szociográfus, falukutató az 1930-as években megállapította: „Miskolcnak nincs magasabb szellemi egysége ... házai felett nem lebegnek a kultúra múzsái és a századok árnyai, de utcáin a civilizáció buzgó ügynökei sürögnek ...” Változott-e a kép? — erről beszélgettünk a megye irodalmi és művelődési folyóiratának, a Napjainknak szerkesztőségében. A humán szellemiség lemaradását, bármilyen ellentmondásnak tűnik is, a természet bőkezűsége okozta, ide mesterek, kereskedők, az anyag tudósai gyűltek össze, míg humán műveltséget ápoló egyetemek más városokban virágoztak. Ez a helyzet 1945 után sem változott, sőt az iparosodás az elmúlt évtizedekben lendült csak fel igazán. És mégis, ez az ipar a teremtője és éltetője a táj új kultúrájának. A Miskolcon és a megyében letelepedők keresni kezdték életük tükrét az irodalomban és művészetekben, hogy segítsék megkapaszkodásukat, s erősítsék utódaik meggyökeresedését e tájon. Nemcsak a sajtóból akartak értesülni az ország más részein lezajló kulturális eseményekről, hanem maguk is részesei kívántak lenni a pezsgő szellemi életnek. Az életforma-változással járó megannyi kín és szenvedés alkotásra késztette azokat, akikben a konfliktusok kifejezésére tehetség rejtőzött: sohasem volt anynyi literátusa a városnak, mint manapság. A régi és közelmúlt tiszavirág életű folyóiratai után a Napjaink 1981-ben már a huszadik évfolyamába lépett, biztosítja a megyében alkotóknak a nyilvánosságot, köztük olyanoknak, mint Barát Lajos, Kalász László, Serfőző Simon költőknek, Munkácsi Miklós prózaírónak, Kabdebó Lóránt kritikusnak, akinek a művei itt jelentek meg először nyomtatásban, s lettek azóta országosan ismertek. A lap főszerkesztője, Papp Lajos maga is jeles költő, és a folyóiratnak nemcsak az irodalmi, hanem a közművelődési és közéleti szerepét is rendkívül fontosnak tartja. — Olvasóink elvárják — hangsúlyozza —, hogy foglalkozzunk a társadalmi jelenségekkel, és foglaljunk is állást. Más megyék irodalmi lapjaival ellentétben, a Napjainkban több a publicisztika, a szociográfia, a kultúra mesgyéit átlépő vita. Lapunk profilja ez a színes tartalom ... Valóban, a Napjaink hasábjain versek, novellák, elbeszélések, esszék, könyvismertetők, színházi jegyzetek, filmkritikák, hangversenykalauz mellett számos vitába is betekintést nyerhetünk. Visszatérően foglalkoztak például a minden kényelemmel felszerelt, távfűtéses és mégis sivár lakótelepekkel: építészek, szociológusok, pszichológusok, írók és lakók cikkeit közölték, és beszámoltak a lap által rendezett többnapos ankét előadásairól, hirdetve a változtatás szükségességét. A Napjaink találkozóhelye a különböző pályán működő értelmiségieknek, alkotóknak, többek közt a képzőművészeknek is. A lap grafikáit a legnevesebbek készítik. Mi köti őket a folyóirathoz? Ezt Feledy Gyula, Kossuth-díjas grafikus, a képzőműszeti rovat szerkesztője mondja el. — Az 1950-es évek elején a fiatal oktatók közül néhányan megváltunk a Képzőművészeti Főiskolától. En hazajöttem, a város műtermet, támogatást adott. Barátaimmal létrehoztuk az ország első grafikai műhelyét, megrendeztük a műfaj legrangosabb bemutatóit, a Miskolci Grafikai Biennálékat. Idén a tizennegyedikre készülünk. Csohány Kálmán, Reich Károly, Würtz Ádám visszatért Budapestre, de változatlanul a lap rendelkezésére állnak. Üjak is csoportosulnak körénk. Például a Bartóknak szentelt márciusi számunkat a házi pályázat legjobbjai, idősek és fiatalok illusztrálták ... A lap közművelődési rovatát Dobrossy István gondozza, munkáját megkönnyíti, hogy mint múzeológus, a Herman Ottó Múzeumban elsőként értesül minden új helytörténeti felfedezésről. — A kultúra tárgyi emlékeiben az egyik leggazdagabb terület a mienk. Feltárások, gyűjtések széles körben folynak. A minap egy családi levéltárban eddig ismeretlen Rákóczi levelekre bukkantunk, egy lakatosműhelyben pedig bőrkötéses könyvecskét találtunk: latinul, görögül, franciául, angolul, németül és magyarul írták tele azok a protestáns prédikátorok, akiket a gályarabságból 1676-ban Ruyter holland tengernagy szabadított ki. Az ilyen felfedezéseket — a kutatók és az olvasók közös örömére — elsőként a lapunkban publikáljuk. A Napjaink a múzeum történelmi kutatásairól is beszámol, s mert a múlt megőrzésének teljességére törekednek, nem állhatnak meg az ország határainál. Az országhatár annak sem lehet akadálya, hogy a Szlovákiában élő magyar és szlovák költők és írók művei is megjelenjenek a lapban. De a lap nemcsak a szlovákiai, hanem a kárpátukrajnai magyar irodalmárok fóruma is. VARAI EMIL 21
