Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-05-02 / 9. szám
Mária Terézia királynő 1740. október 20-án meghalt III. Károly király, és vele kihalt a Habsburg-család férfiága. A trónt leánya, Mária Terézia foglalta el. A leányági örökösödést — a latinul Pragmatica Sanctiónak nevezett törvényt — a Habsburg-országok már korábban elfogadták, utolsónak Magyarország 1722-ben. Ez a törvény mondotta ki először, hogy a Monarchia országai „szétoszthatatlanul és elválaszthatatlanul” összetartoznak. A Habsburgok rovására terjeszkedni kívánó hatalmak nem ismerték el a Pragmatica Sanctiót, és haddal támadtak a Monarchiára. II. Frigyes porosz király, szövetségben a bajor választóval, északról és nyugatról, a spanyolok és Velence délről támadt. 1741-ben az ellenséges csapatok már osztrák területen jártak, elfoglalták Prágát, s úgy látszott, a Habsburg-birodalmat szétszedik. Mária Terézia — akit 1741 júniusában Pozsonyban Magyarország királyává koronáztak — a nehéz helyzetben a magyar rendekhez fordult. Az országgyűlésre egybesereglett nemesség szeptember 12-én „Vitám et sanguinem pro rege nostro Maria Theresia” (Életünket és vérünket királyunkért, Mária Teréziáért) felkiáltással katonai támogatást szavazott meg. A magyar ezredek megjelenése a hadszíntéren fordulatot jelentett az osztrák örökösödési háború történetében. Az ellenséget kiszorították, és az 1742-ben megkötött békében csupán Szilézia egy része került porosz uralom alá. Szilézia visszaszerzéséért a királynő 1756-ban hadat indított a porosz király ellen. A hétéves háború, amelyben a magyar csapatok ismét kitüntették magukat (Hadik András generális huszáraival Berlint is megsarcolta), nem hozott eredményt: Szilézia továbbra is Frigyes király kezén maradt. Lengyelország első felosztásakor viszont a Monarchia megszerezte Galíciát Krakkó városával, majd a török uralom alatti Bukovinát. A történetírásban többször fölvetették a kérdést: mi magyarázza, hogy a magyar nemesség, amely egy nemzedékkel korábban, Rákóczi vezetésével nyolc éven át harcolt Bécs ellen, most, amikor lehetősége lett volna a függetlenség kivívására, a királynő mellé állt. 1711., a szatmári béke óta nagyot változott a világ. Az udvar nem törekedett többé a nemesi kiváltságok megnyirbálására, a magyar uralkodó osztály szinte korlátlanul élvezte akkor már Európa-szerte anakronisztikus kiváltságait. Jól érezte magát ebben a rendszerben, s érdeke volt annak megvédése. Hogy a nemesség mennyire elégedett volt, bizonyítja a korabeli mondás is: Extra Hungáriám non est vita, azaz Magyarországon kívül nincsen élet. Mária Terézia, akinek legmagasabb címe mindvégig a magyar királyi volt (a császári méltóságot férje, Lotharingiai Ferenc herceg viselte), családja egyik legnagyobb uralkodói egyénisége volt. Elgondolásait finom óvatossággal, női tapintattal valósította meg. A kortársaknak úgy tűnt, hogy Magyarország iránt jóindulat, sőt rokonszenv vezeti. Visszacsatolta a Lengyelországnak elzálogosított szepesi városokat, a fiumei kikötőt, a katonai közigazgatás alatti Bánságot, Bécsben magyar nemesi testőrséget és a magyar nemesek számára iskolát alapított, magyar kitüntetést létesített (Szent István-rend), és több magyar megkapta a Mária Terézia katonai érdemérmet. Mindez azt mutatta, hogy a királynő szakított elődjei magyarellenes politikájával. Mária Terézia törekvése az volt, hogy országait egységbe kovácsolva, dunai monarchiát hozzon létre. Miután Magyarország területileg birodalmának nagyobb fe-1. Mária Terézia királynő (M. van Meytens festménye) 2. Magyar nemesi testőr 3. Kaunitz herceg kancellár (J. Schmutzer rézmetszete, J. Steiner festménye után) 4. Életünket és vérünket (Korabeli festményrészlet) 5. Az Egyetem Bölcsészettudományi Karának pecsétje 6. Az oktatásügyet szabályozó rendelet 7. A királyi palota dunai homlokzata Budán (F. A. Hillebrandt terve, 1767.) Történelmünk képekben 33. ÉIETÜI1KET ÉS UÉRÜI1KET! V
