Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-05-02 / 9. szám
VONZÁSOK ÉS VÁLASZTÁSOK Egy tonna acél előállításához a Siemens—Martin-féle eljárással másfél millió kilokalória energiamennyiség kell. Konverteres eljárással az energiaszükséglet 0,1 millió kilokalóriára csökken. Ugyanakkon jelentősen csökken a csapolások közötti idő és a munkaerőszükséglet is. Növekszik viszont az acél tisztasága. A konverteres acélmű a hozzá tartozó üstmetallurgiai csarnokkal Diósgyőrött 1980-ban elkészült. Amikor fényképfelvételeink készültek, éppen a próbaüzemelési időszak végén jártak. A csarnok egyik oldala azonban befejezetlen: ott építik tovább az elektrokemencét, amely a tervek szerint évi háromszázezer tonna elektroacélt képes majd előállítani. Az acél minőségének ellenőrzését ma is számítógépekkel egybeépített vizsgáló automaták végzik. A számítógépes vezérlést 1982-ig alakítják ki teljesen. Két, egymással együtt dolgozó számítógép-rendszert helyeznek működésbe. A „business”-rendszer felveszi és nyilvántartja a rendelévoli országokból, hogy a diósgyőri példát tanulmányozzák. Felvetődik természetesen az egyáltalán nem költői kérdés: megéri-e Magyarországnak most, az általános pangás idején ekkora beruházást végrehajtania? A választ a kohászok és közgazdászok egyértelműen adják meg: inén. Piaci lanyhulás idején úgy lehet versenyben maradni, hogy a technika segítségével a legmodernebb, legjobb minőségű árut dobják a piacra. Ehhez járul egy sajátosan magyar szempont: a belső ellátás. Az export—import mérleg egyensúlyáért harcoló gazdaság számára kedvezőtlen, ha a nemesacélt — tehát a piacon kapható legdrágábbat — külföldről kénytelen megvenni. Sokkal előnyösebb pozíciókat jelent, ha éppen ezeket a viszonylag magasabb árú cikkeket képes itthon előállítani. Ennek haszna kettős: egyrészt a magyar szerszámgépipart elláthatja a megfelelő minőségű alapanyaggal, s így a késztermékek minősége is javul. Másrészt mindazt a mennyiséget, amit a hazai ipar nem használ fel, jobb áron lehet exportálni, mint a hagyományos tömegacélt. S a diósgyőri acélmű felkészült a későbbi idők nagyobb mennyiségi igényeire is: a beruházás teljes elkészülte után több mint egymillió tonna minőségi acélt képesek szállítani. A diósgyőri acélmű a közepes nagyságú üzemek közé tartozik a világon. Elég nagy ahhoz, hogy Tóth Lajos beruházási igazgató seket, az alapanyag-szükségletet. Az igényeket közli a technológiai vezérlő rendszerrel. Ez utóbbi racionalizálja a gyártó berendezések működését, a felhasználandó nyersvas, hulladékfém és ötvözök keverési arányait, sorrendjét. A kohászok munkája megváltozik: az izzasztó kézi munka helyett a gépek, daruk, üstök vezérlése és az állandó ellenőrzés a dolguk. Diósgyőrött NSZK-beli kohászati gépek dolgoznak már jelenleg is. Ha már az összes gépet felszerelték, japán, Hitachi márkájú számítógép-rendszerek vezérlik a munkájukat. Ez az összetétel szinte egyedülálló a világon: szakemberek tucatjai jönnek táilyen nagyságrendű modernizálást hajtson végre — ám elég kicsi, hogy rugalmasan alkalmazkodjék a felvevő piac sokirányú, állandóan változó igényeihez. A diósgyőriek az 1980-as évet tartották a legkritikusabbnak. Mélyponton az árak, csúcsponton a beruházási költségek és a modern technológiájú termelés csak az év végén indult meg. Mégis, még ebben az évben is tudtak nyereségrészesedést osztani a munkásoknak. A piac vonzásai tehát választásokra kényszerítik a mérnököket, közgazdászokat egyaránt. SÓS PÉTER JANOS EGY POHÁR VÍZ Ha megszomjazunk, a világ legtermészetesebb dolga, hogy kinyitjuk a csapot és odatartjuk a poharat a vízsugár alá. Közben nem is gondolunk arra: most drága nedűt kortyolunk. Miért is jutna eszünkbe, hiszen a vizet ingyen kapjuk... De valóban ingyen van? Magyarországon jelentős szervezet munkálkodik újabb ivóvízkészletek felkutatásán, az erre a célra fordított őszszegeket forintmilliárdokban számolják. S még ez a pénz is kevés. A nagyvárosok, az ipari üzemek kielégíthetetlenek. Tudomásul kell vennünk: a tiszta víz legértékesebb természeti kincseink egyike, amely iránt egyre nagyobb az igény. * Az ivóvíz Miskolcon is ingyen van — ha van. Mert a csupán szörcsögő, de vizet nem adó csap második legnagyobb városunkban megszokott jelenség, jóllehet már a környék minden vizet adó forrását felhasználják. A lillafüredi vízesés medre az év nagy részében száraz. Vize a miskolci vízhálózatba kerül. S gyakran a tapolcai fürdőket ellátó forrásvizet is Miskolcra vezetik. Mégis „hiánycikk” az ivóvíz a városban. — Régi igazság, hogy csak azt lehet elosztani, ami van — mondta Horváth László, az Országos Vizügyi Hivatal ipari osztályvezető-helyettese. — Vízből pedig Borsodban kevés van, iható vízből még kevesebb. Tehát a meglevővel kell okosan gazdálkodniuk a borsodiaknak. 10 Mr
