Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-03-21 / 6. szám
\(Wtt '•» I érettségiző diákok, egyetemi j* hallgatók ültek a kamerák «.előtt és a riporteri kérdezés^ködösre történelmi ismereteikből tettek vizsgát - elégtelenül. Másnap egy országnyi televízióközönség zúdult fel a látottakon, hallottakon. Kiderült ugyanis, hogy jé néhány tízen-huszon éves ifjúnak meglehetősen hiányos a históriai tudása. Azok a gyerekek, akik játszi könnyedséggel dobálóznak a mai felnőttvilág számára idegen matematikai-algebrai fogalmakkal, akik úgy igazodnak el a különböző számrendszerekben, mint eleik a kamaszcsókolózásokra alkalmatos budai utcácskákban, nem tudják, milyen államforma volt hazájukban a két világháború között Fogalmuk sincs arról, kinek az oldalán állt a világroppantó erők harcában Magyarország a második világháború idején. És azt sem nagyon tudják, ki volt Rákosi Mátyás. Távoli és közeli múlt voltaképpen egyaránt érdektelen száiptrkra, nemtudásukat büszkén vállalják, hiszen úgy tartják, természettudományos ismeretviláguk olyasfajta biztonságot jelent, ami a felnőttévek minden gondjában-bajában megóvja és eligazítja majd őket. A bölcs latin közmondást, mely szerint az élet tanítómestere a történelem,* ha ismerik egyáltalán, komolytalannak tekintik. Am csakugyan a képernyőn megjelenő, kedvesen, kócosán ifjonti hévvel magabiztos fiúk, lányok vizsgáztak le történelemből, vagy mások? Nekik szóljon az általános, országos fejcsóválás, vagy azoknak, akik úgy nevelték őket kicsiny koruktól kezdve, hogy a történelmi érdeklődésüket meg sem kísérelték felkelteni; s ha mégis, hát hibás pedagógiai módszerekkel? Mire az az emlékezetes televízióműsor a nagyközönség előtt megjelent, nyolc-tíz éves kisgyermekek iskolatáskáikban már ott lapultak azonban azok a szép, színes olvasókönyvek, új történelmi atlaszok, munkafüzetek és tankönyvek, amelyek a lelkiismeret-furdalásos nemzeti kérdésre: miként is tanítjuk újabb és újabb nemzedékeknek történelmünket, immár megnyugtató választ adnak. A most feleseperedőknek már eszmei és embernevelői rangjához méltó módon tanítják a históriát, a nagyvilágét és hazánkét az általános iskola harmadik-negyedik osztályától kezdve. A betuvetési és -olvasási alapismeretek elsajátításával szinte egy időben ismerkednek meg a gyermekek az ősi mondákkal, az egyszer volt, igaz volt történelmi kalandokkal. Olvasnak Kusidról, aki legelőször szemlélte meg, milyen is a táj, a fű és a víz e földön, és urának készséggel vitte a hírt: itt érdemes megtelepedni. És olvasnak Mátyás királyról, Zrínyi Ilonáról, Bercsényiről, Rákócziról, olvasnak Mikes Kelemen leveleiből. Olvasmányaikat az általános iskola felső tagozatos osztályaiban a szakszerű történelemtanítás rendszerezi, építgeti egységes nemzeti történelemmé, a régmúlttól egészen a tegnapi jelenig: az 1960-as esztendőkig. Mert ha az alapfokú történelemtanítás irányító módszertani elvekre figyel valaki, kitetszik, hogy sokesztendős bizonytalankodás, metodikai próbálkozás után végre alighanem új utakon jár a pedagógia. A tévedéseknek is megvan a maguk története. A megváltozott világban megváltozott tartalmakat kellett tanítani a történelemórákon az iskolában. Az új tartalmakhoz, pontosabban a tények új szemszögéből való megláttatásához új módszereket kerestek és olyan, évszázadok során bevált történelemtanítási metodikát dobtak ki, amit semmiféle új elv, eszme, vagy szempont nem nélkülözhet. Az ötvenes években arról feledkeztek meg a történelemtanítás irányítói, hogy tíz-tizenhárom esztendős gyerekeknek a történettanításon kell, hogy alapuljon a történelem tanítása. Ezt a jószerint már a XIX. század elején ismert módszert felcserélték egy újdonatújra, amely történelmi fogalmakat igyekezett elsajátíttatni a gyerekekkel és a történelemtudomány világába próbálta meg bevezetni őket. A bebiflázható, de el nem sajátítható tudás idegen anyagként hullott ki a kisdiákok fejéből. Hamarosan kiderült, hogy a módszer rossz, s ellenhatás-10
