Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-10 / 1. szám

A barikád két

A kis szoba uralkodó bútordarabja: a pokróccal leterített, vetett ágy végében álló karosszék. Mellette kisasztal, temérdek angol és magyar nyelvű könyvvel, folyóirattal, levéllel. A falon fényképek, többnyire katonaruhás férfiak, a régi egyenruhában. Az öblös karosszékben takaróba bugyolált, csont-bőr öregember, csak a szeme eleven.

Dr. Hardy Kálmán tőmondatos életrajza, ahogy ő maga elmondta:

— 1892. május 5-én születtem Pécsett. Apám törvényszéki elnök volt. anyám egy nagy hitbizomány jószágigazgatójának a lánya. Gimnázium a pécsi cisztercitáknál. Érettségi után, 1910-ben: császári és királyi haditengerészet, Pola. Tiszti vizsga 1914-ben. Sorhajóhadnagy lettem. Hadiszolgálat U-Booton is. De apám nem lelkesedett a tengerészeiért. Meg kellett neki ígérnem, hogy elvégzem a jogot is. Az államtudományi doktorátust viselem.

| Ritkaság lehetett a tábornoki karban.

— Talán ma nem volna az?

I

lgaz, hogy ön Horthyval rokonságban volt?

— Nem közvetlenül, hanem a feleségem révén. De 1919-ben még nőtlen voltam. Szegeden a Főparancsnokság katonapolitikai osztályára osztottak be. Aztán Siófok, Budapest, a Gellértszálló... Amikor Horthy később fővezérből kormányzóvá lett, akkor én egyike lettem a négy kormányzói szárnysegédnek. 1928-ig voltam szárnysegéd. Akkor már volt közöttünk családi kapcsolat is, de nem ezen volt a hangsúly, hanem a bizalmon. A kölcsönös bizalmon.

Az ismétléssel azt kívánja a tudtomra adni, hogy ő felesküdött Ferenc József császárra és királyra, majd pedig Horthy kormányzóra, ezzel számára véget ért a jogfolytonosság. Árnyék ■ereszkedik közénk. Másfél-két órával később, amikor már belemelegedtünk 1944-es emlékeinek tárgyalásába, egyszer csak ezt mondta:

— Horthy Miklós súlyosan hibázott, amikor feltétel nélkül megbízott a tisztikarban. Amelynek elrontásában neki is nagy része volt. A szárazföldi hadsereghez nem értett, nem is próbálta pótolni ezt a hiányosságot. Kontaktusa sem volt a hadsereggel, nem járt ki laktanyákba. A parádé — az semmi. Ferenc József tudott kemény lenni, ha a tiszti fegyelmen a legkisebb csorba esett. Horthy viszont két alkalommal mulasztotta el a keménységet. Először 1919-ben a fehérterror (ezt a kifejezést használja!) szétzüllesztette a fegyelmet. Azt a bomlási folyamatot nem lett volna szabad eltűrni. És a meglazult fegyelem helyreállítása is elmaradt. Azután pedig 1937-ben, amikor jó néhány tisztről kiderült, hogy kapcsolatban áll Szálasival, de a Gestapóval is, igen keményen kellett volna rendet csinálni. De mi történt? Tiszti gyűlések, szavak. Szálasi börtönbe került, rövid időre. Néhány tiszt szolgálaton kívüli lett, hogy nyíltan politizálhasson. És rengeteg tiszt lett „titkos” nyilas. Pontosan úgy beszéltek, viselkedtek, mintha nemcsak titokban, hanem nyíltan is a nyilas párt tagjai lettek volna, 1944-ben aztán kiderült. hogy a tisztek között mennyi a testestüllelkestül nyilas.

I Altábornagy úr! ön 1928-ig szárnysegéd és 1936-ban került Berlinbe. Melyik volt a két állomás között a „legizgalmasabb” beosztása?

— Genf. 1932-ben Apponyi Albert, a Népszövetség mellé küldött képviselőnk titkára voltam. A „titkár” — nem egészen pontos. De hát a cím r. lényeg.

Mi volt ebben izgalmas?

— Maga Apponyi. A jelentős egyéniség. Nem is csak politikai értelemben. Emberi értelemben. A saját köreiben, persze. S erre a hatásra szükség is volt, mert 1936-ban berlini követ lett Sztójay Döme tábornok, Gömbös Gyula kebelbarátja, aki a magyar felderítés főnökeként sok jó szolgálatot tett Hitleréknek, még a hatalomra jutásuk előtt.

I Sztójay és az ön kinevezése között volt valamilyen összefüggés?

— Mondhatnám, hogy volt, hogy az ellensúlyozására küldtek. De hát szó sem volt ilyesmiről. Csak később derült ki, hogy ilyesmire egyáltalán szükség lehet. Éppen az 1936 utáni években. A Hitler-féle „sikersorozat”, ugye... És a siker vonzereje. Nálunk: a nyilasok fellendülése. A Volksbund fellendülése... Lehet, hogy manapság otthon Horthyt szélsőjobboldalinak ítélik. De már a hitleri nagy sikerek idején Horthy inkább konzervatív volt a nácikkal szemben. Hitler korábban úgy tisztelte Horthyt, mint az antibolsevizmus nagy személyiségét. Még amikor először találkoztak, Berchtesgadenben, 1936 augusztusában, teljes volt közöttük az egyetértés. Horthy azt fejtegette, hogy ha Hitler úr 'további sikereket akar elérni, akkor támaszkodjék Nagy-Britanniára: semmiképpen ne kerüljön szembe egy olyan koalícióval, amelyiknek Nagy-Britannia is tagja. Akkor még Hitler ezzel egyetértett.

I Altábornagy úr, ismeri azt a levelet, amelyet Horthy írt Hitlernek, 1941-ben, amikor a németek megrohanták a Szovjetuniót? Olyasmiket írt, hogy „mindig erre várt”, hogy „életének ez a legboldogabb napja”.

— Ha ügyvéd volnék, azt mondanám, hogy ennek a bizonyos levélnek a megfogalmazásakor a kormányzó még nem tudhatta: hogyan reagálnak majd a szovjet elleni támadásra az angolok. Hiszen csak néhány héttel később vált egyértelművé, hogy szovjet—angolszász koalíció alakul ki Hitlerék ellen. De aki józanul nézte a világot, tudhatta hamarabb, hogy így lesz. Csakhogy akkor sokan elvesztették a józanságukat. Ez volt az a rövid időszak, 1941 nyarán, amikor nálunk is eluralkodott Hitler legyőzhetetlenségének a hite. Horthy is azt hitte, hogy Hitler meg fogja semmisíteni a Szovjetuniót: a Wehrmacht néhány hét alatt eléri Moszkvát, megszerzi az orosz búzát, nyersolajat, vasat, mindent — és ezzel a kimeríthetetlen tartalékkal a háta mögött Hitler már legyőzhetetlen. A honvédvezérkar akkori főnöke, Werth Henrik is így látta. Követelte, hogy a németeknek ebben a „diadalmenetében” mi is vegyünk részt. Én akkor már hazatértem Berlinből, egy ideig éppen a vezérkari főnök mellé voltam beosztva. És Werth ekkor azt kívánta tőlem, hogy írjak egy elaborátumot a németek győzelmi esélyeiről. Én erre megírtam — nagyon is pontos adatokkal —, hogy nincs győzelmi esélyük. Olyan még nem volt a történelemben, hogy egy tengeri nagyhatalmat leverhettek volna, ha a szárazföldi seregekkel együttműködik. Az akkori körülmények között Anglia volt a tengeri hatalom, a szovjet jelentette az óriási szárazföldi haderőt. No, és Amerika az arzenált, a légifölény biztosításához. És hamarosan ki is derült, hogy a szovjet ellen nem megy a német villámháború. Ezzel pedig a háború eldőlt.

I Altábornagy úrról eléggé köztudott, hogy nem tartozott a nácibarátok közé, hogy Hitler- és nyilasellenes. Ismert volt. Önről az is, hogy a nyilasok halálra ítélték. És mégis, 1945-ben, kiszabadulva a németek fogságából, nem jött haza.

— Vártam ezt a kérdést. Igen: kint maradtam, mint sokan mások. Mint sok olyan magyar

ember, akinek minden oka megvolt a kintmaradásra. Mint például az a katona, aki velem együtt a kormányzó közvetlen környezetébe tartozott, aki Horthytól kapta meg az altábornagyságot, aki aztán Szálasi alatt lett vezérezredes. És tagja volt annak a nyilas hadbíróságnak is, amelyik engem Sopronkőhidán halálra ítélt. Kisbarnaki Farkas Ferenc néhány éve írt *nekem egy hosszú levelet. Magyarázkodott. Nem is válaszoltam neki. Furcsa játéka a történelemnek, hogy az ember olyanokkal kerülhet össze a barikád azonos oldalán, akikre a legszívesebben maga is lőne. Mégsem lőhet rájuk, mert a barikád azonos oldalán áll velük. De ettől még — nem azonos emberek!

*

— 1942-ben lettem altábornagy és a Honvéd Folyami Erők parancsnoka. Az is maradtam — végig. Vagyis, 1944 októberéig, a nyilas-puccsig.

I

És márciusban, a német megszálláskor?

— Akkor éppen a Vöröskereszt kórházban feküdtem, május 5-én hagytam el a kórházat. A kormányzó is, az új vezérkari főnök: Vörös János is kért rá, hogy maradjak meg a folyamőrség élén. Én két kérdést tettem fel Vörösnek. Az első: „Van-e neked elég szabadságod ahhoz, hogy végrehajtsd a Legfelsőbb Hadúr bármelyik parancsát?” Vörös visszakérdezett: „Ki korlátozná az én ilyetén szabadságomat?” Mire én: „A németek. Vagy a nyilas alantasaid.” Erre Vörös János: „Nekem a kormányzó parancsán túl csak az isten parancsa számít.” Na, szép. A második kérdésem: „Ha az ország érdeke úgy kívánja, hajlandó vagy-e harcba vinni a honvédséget a németek ellen is?” Erre a leghatározottabban igennel válaszolt.

| Hitt Vörös Jánosnak?

— Azt hiszem, abban a pillanatban hittem neki. Vörös legalább olyan jól tudta, mint én, hogy mi forog kockán. És legalább annyi információja volt, mint nekem, hogy megítélhesse a katonai helyzetet. Milyen jogon feltételezhettem volna, hogy csak én viselem szívemen a nemzet jövőjét? Azonos mundért viseltünk, ugyanazt az esküt tettük le. Egyébként a Folyami Erők az ország különféle pontjain voltak telepítve, kiképzés miatt nemegyszer víztől távolabb is. Sokat jártam-keltem, ezt ki lehetett használni tájékozódásra. S ezt azért fontos megjegyezni, mert amikor szolgálatba lépés előtt jelentkeztem a kormányzónál, nagyon kifakadt előttem a né metek eljárása miatt. Azt mondta, hogy végül is bele kellett egyeznie az ország megszállásába, ki kellett neveznie a Sztójay-kormányt, de mihelyst erre alkalom nyílik, az önálló politika útjára lép. Mar jócskán nyár volt, az önállóbb politika késett. Lementem Balatonalmádiba, ott húzódott meg akkor Kánya Kálmán, az egykori külügyminiszter. Előzőleg már két öreg vezérezredes járt nála: Nagybaconi Nagy Vilmos meg Rőder Vilmos, akik Balatonfüredről jártak át hozzá. Ök már alaposan megbeszélték a katonai helyzetet. Ezt én most megerősítettem a vezérkartól kapott friss információkkal. Egyetértettünk abban, hogy súlyos kockázatok árán is, de ki kell lépnünk a háborúból. Kánya arra kért: jelentsem a kormányzónak az ő álláspontját és tanácsát. Amikor felkerestem Horthyt, azt mondta, hogy Kánya álláspontját írásban is szeretné megkapni. Nem vettem ezt rossz néven — az óvatosság sosem bűn. Vissza Almádiba! A volt külügyminiszter saját kezűleg, ceruzával írta le az üzenetét, de be is tanultatta velem, hogy a papírt megsemmisíthessem, ha rám törnének a németek. így hangzott: „Elfogulatlan katonák — ez Nagy Vilmosra, Rőderre és reám vonatkozott —, véleménye szerint a németek ezt a háborút elvesztették. Egy felelős nemzeti politika végcélja nem lehet a hősi halál. Ezért Magyarország-14