Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-07 / 5. szám

Őszi vasárnap. A reggeli napfény a tornácra tűz. Baracs Imre ott áll ingujjban. A sütkérezés csak vasárnapi gyönyörűsége a parasztembernek. Máskor nincs ideje rá.

De az is lehet, hogy Baracs Imre nem sütkérezés végett állott ki a tornácra. Lehet, hogy a templomba menőket nézi sorra. Lehet, hogy csak azért áll ott, mert az ünneplő ruháját vette fel. Mikor a paraszt új ruhát vesz magára, akkor csak az ebédhez ül le. Az ülésben kopik a ruha.

Barancs Imrén csakugyan vadonatúj kék posztónadrág van. Mellényén ezüstösen tündökölnek a kacskaringóba varrt bádogpitykék. A csizmáját tegnap este sokáig pucoválta a tornácon. A haja is ragyogóra van kenve, és bal oldalán kétfelé választva. A bajuszát hegyezve csavarta fekete viasszal. Vastag, gombos orra alatt úgy feszít most a bajusz, mintha fel volna ragasztva. Hát mondom, áll és sütkérezik. Nézi a templomba menőket. A kutyája is ott ül a kerítésnél. A léc között néz kifelé komoly nyugalommal, mint a gazdája.

Kék ruhás emberek, suhogó szoknyás aszszonyok, pántlikás leányok lépkednek el időnként a ház előtt. Az asszonyok nagy fekete táblás imádságos könyvet visznek a hónuk alatt, s a könyvből olvasó lóg ki. A lányok kicsiny könyvet visznek, s a könyvük csipkés zsebkendőbe van beletakarva.

Elmennek a ház előtt. Némelyik beköszön, másik nem köszön be. De az asszonyok és leányok mind beköszönnek.

Mert nem is lehet olyan ház előtt bepillantás nélkül elmenni, ahol eleven özvegye lakik. Talán az arcát lesik, hogy bús-e? Talán azt várják, hogy egyszer csak ott látják az asszonyt is a tornácon?

Szokatlan valami az a falusi életben, hogy két ember elváljon, ha egyszer a pap összeadta őket. De talán ezt a módit is eltanulják már az uraktól, mint az asszonyok a kávéivást, a lányok meg a cúgos cipőt.

Hát a lányok is beköszönnek. Ügy köszönnek be, mint a legényekre szoktak: tapadó tekintettel. Baracs Imre elvégre is alig több harmincesztendősnél. Aztán a bajuszát hétköznap is hegyesen viseli, amióta elhagyta az asszony. A bajusz azt jelenti, hogy törvényesen is elválik tőle.

Baracs Imre mindezekre a köszöntésekre fejbiccentésekkel válaszol. Az asszonyok köszöntésére komolyabban, mint a lányokéra meg a férfiakéra. Hej, az asszonyok! Mindig licseg-locsog a sok hegyes nyelvű! Mikor az utolsó templomba menő is ellépett a ház előtt, Baracs Imre magára veti a tarisznyáját meg a szűrét. És szól az anyjának a konyhában: — Az ebéddel ne siessen kend!

— Hová mégy?

— Megnézem a Jancsit.

Az öregasszony kihúzza a tésztából a kezét, és a fiára bámul.

— Jancsit?

— Jancsit — feleli komolyan az ember. — Nem tudom felejteni azt a gyereket.

— Hát hozd haza. Békülj össze az asszonynyal, Imre. Mondd neki, hogy én vagyok a hibás.

Baracs a fejét rázza:

— Nem. Én az asszonyért nem megyek. Se vele össze nem békélek többé ebben az életben!

Lekerül a kertek alá, aztán a falu végén fölkanyarodik. Rátér a kocsiútra. A kutya el-Gárdonri Géza

(1803-1922)

Az „egri remete", ahogyan halhatatlan ifjúsági regényünk, az Egri csillagok szerzőjének alakja él a köztudatban - dunántúli számozású volt: Agárdon született, s Gárdonyban anyakönyvezték. Apja, Ziegler Sándor, jómódú géplakatos volt Bécsben, aki a szabadságharc hírére hazajött, s Kossuth szolgálatában kis fegyvergyárat üzemeltetett, majd halálos ítélettel a fején sokáig bújdosott, végül uradalmi gépész lett, s nehéz körülmények közt nevelte öt gyermekét. Géza fia az egri tanítóképző elvégzése után évekig működött kántortanítóként különböző dunántúli községekben, s indulatos szabadságvágya, társadalomszemlélete állandó konfliktusokba sodorta az egyházzal, amelynek csatáit és lelki sérüléseit később A lámpás című regényében ábrázolta. Az egyházi Hatóságok zaklatásai miatt a tanítóságot felcserélte az újságírással, s győri, szegedi, aradi majd pesti újságiróévek után 1697-ben végleg Egerbe költözött. Eredetileg Mikszáth mutatta be a fiatal Írót, de nevét Göre Gábor-sorozata tette ismertté, amelyet később pironkodva megtagadott. Az ország egyik legolvasottabb írójává azonban a magyar parasztot és a falusi életet rousseau-iánus szemlélettel eszményítő rajzai tették; Az én falum című könyve, aztán történelmi regényei: az Egri csillagok, A láthatatlan ember és az Isten rabjai, valamint A bor című színművének a Nemzeti Színházban aratott hatalmas sikere. Ambrus Zoltánnal és Brády Sándorral együtt szerkesztette a lövendöt, amelynek hasábjain sok induló író teret kapott. Az indulása idején negyvennyolcas-ellenzéki, Büchner és Darwin eszméin nevelkedett, materiaiisztikus szemléletű író müveiben és gondolkodásában is egyre nagyobb teret kapott a pszichologizáló-misztikus mondanivaló, a schopenhaueriánus pesszimizmus, és - korai, rosszul sikerült házassága kiheverhetetlen emlékének a hatására - a nőgyűlölet. Korábbi barátaival - Ambrussal és Bródyval - is szakított, s haláláig emberkerülö magányban dolgozott. Az egri várban temették el, akit Kosztolányi úgy jellemzett a Pesti Hírlap Emlékkönyvében, hogy „nagy író volt a kicsinyek között". _. M

A BOR

elmaradozva, illő távolból követi. Tudja a kutya, hogyha meglátják, visszakergetik.

De Baracs Imre nem pillant hátra. Csak ballagdál az akácfák között, a kocsiúton.

A fák már sárgulnak. Az út szélén rozsdásan hervad a lósóská. Itt-ott egy vadrózsabokor pirosítja a gyümölcsét. Az úton ugrál a pityer.

Baracs a dombra érkezett. Onnan megláthatná a szomszéd falu tornyát, a vörös tetejű köpcös tornyot, ha ugyan fölpillantana. De nem pillant föl. Éppen azért nem pillant föl. Vőlegény korában ott mindig dalolásba fogott. Most nincs kedve dalolni.

Idő múltán mégis rápillant a toronyra. Olyan, mint régen! Még csak nem is fakóbb. Ott eskették őket abban a templomban.

A falu határán kökénybokrok jszegik az országutat. Imre letép egy leveles ágat, és bedugja a tarisznyába. A tarisznyában vörös szemű házinyúl üldögél. Mulasson a nyúl, ha éppen éhezik.

A falu mintha fehérebb volna, mint máskor. De nem fehérebb, csak a föld barnább, meg a zsúpos háztetőik barnábbak, mióta az első őszi eső leesett. Által kellene mennie a

falun, mert az asszony az alszegen lakik: szélről a második ház. De nem megyen által: alája kerül a kerteknek, és tapossa a gyepet.

Egyszer, ahogy visszapillant, meglátja a kutyáját.

— Hej, a cudar! No nézd! Nem takarodsz-e

vissza!

A kutya behúzott farkkal inai vissza vagy húsz lépést. De csakhamar meglassúdik. Megfordul, megáll. Arra vár talán, hogy a gazdája mégis meggondolja magát, és azt kiáltja: — No, gyere, kutyám!

Ki tudja, micsoda gondolatok forognak ilyenkor a kutyának a fejében?

Azonban a gazda haragszik, hogy a kutya eljött. A kutyának nem szabad elhagynia a házat, csak szántáskor, vetéskor és egyéb külső munka idején. Olyankor a szűrre, magra, tarisznyára kell vigyáznia a kutyának.

Baracs megint visszafordul. Látja, hogy a kutyája ül. Megrázza feléje a botját. A kutya fölkel és megindul. A testét lomhán lógázza hazafelé.

Baracs Imre tovább ballag a kertek alatt.

Már egy hónapja múlt, hogy elvált a feleségétől, azaz a felesége őtőle. Az anyó volt az oka. Bebagyulálta a kis Jancsinak a nyakát kendővel, hogy a szél meg ne fújja. Hát a szél nem is fújta meg Jancsikát, hanem torokgyulladást, azt kapott. Az asszony panaszolta, hogy a kendő okozta a gyulladást. Az öreganyó felforrant. Micsoda beszéd ez? Szó szóba. A két asszony csípőre tette a kezét: összecsattogtak.

Baracs Imre az új papház áldomásáról érkezett haza. Csak elzöldült a nagy csatára. Nem is kérdezte, hogy mitől ég a tűz, csak mikor látta, hogy a felesége rányelvel az anyjára, őt is elfutotta a méreg, és felkapta a botját. No, bizony, nem valami ritka sor, ha parasztember megveri a feleségét. De ebben a házasságban mégis most történt először. Az asszonyt tenyéren nevelték, mert egyetlen leány volt. Baracs nem is kapta meg másképpen, csak nagy szent fogadásra, hogy nem iszik többé se bort, se pálinkát. Mert az a bolond természete volt Baracsnak, hogyha ivott, mindjárt verekedett. Ütött, mint az istennyila. Azt ütötte, aki éppen eléje akadt. Bolond természet! De vannak ilyenek. Egy pohár bor elég, hogy megváltoztassa őket. Máskülönben bárányok. Hát inkább nem ivott. J5ltek is jámboran, boldog békességben. De már, hogy az új papház-|t feltetőzték, neki is innia kellett a pap egészségére. Nem ivott öt esztendeje. Jól is esett neki.

Az ütésre megbolondult az asszony. Befutott. Nagy sebbel-lánggal felöltözött az ünnepi ruhájába. Megkapta a fia kezét és elrohant. Vissza se nézett.

A faluban aztán nógatták Baracsot, hogy menjen az asszonyért, hogy milyen kár érte, milyen rendes, dolgos teremtés volt. Kár ilyen csekélységért...

— Részeg voltál — mondta a pap is —, bizonyos, hogy te voltál a hibás. Tudja az aszszony, hogy nem szoktál bort inni, de látod, restelli, hogy szégyenszemre visszatérjen hozzád.

— Hát bort nem is iszok én többet; száradjon el a gégém, ha iszok — felelte Imre —, de az is igaz ám, hogy rossz kutya az, amelyik elhagyja a gazdáját.

Vagy két hét múlva kocsi jelent meg Ba-18