Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-03-07 / 5. szám
i 7 s az enyém Mindig biztattál, jó apám: Kövessem mesterségedet, Mondtad, hogy mészáros legyek . . . Fiad azonban író lett. A márciusi ifjak Nemzeti dal Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! — A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak ősapáink, Kik szabadon éltek-haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Te a taglóval ökröt ütsz, Toliammal én embert ütök ... Egyébiránt ez egyre megy, Különböző csak a nevök. Pest, 1845. január Bordal Egyik kezemben a fegyverem, A másikat sem hevertetem, Jobbkezemben tartom kardomat, Balkezembe veszek poharat. Aki mostan nem tart énvelem, Verje meg azt az én istenem, Vigyék el a kormos angyalok . . . A hazáért iszom, igyatok! Igyunk, jóbarátim, mostanság, Bor a megtestesült bátorság, Pedig nekünk ez kell, nem egyéb, öntsük hát magunkba hevenyén. Ki tudja, hogy mit hoz a holnap? Mire virad, tán már dobolnak, Akkor aztán ki a csatára, Édes magyar hazánk javára! Koszorús a haza homloka, Szabadságból fontuk azt oda, Ott is marad örök-mindétig, Azt ugyan le róla nem tépik. Egyszer volt csak rab nép a magyar, Többé lenni nem fog, nem akar, Most már meg van vetve a lába, S az úristen sem hajt igába. Szolgaságunk idejében Minden ember csak beszélt, Mi valánk a legelsők, kik Tenni mertünk a honért! Mi emeltük föl először A cselekvés zászlaját, Mi riasztók föl zajunkkal Nagy álmából a hazát! A földet, mely koporsó volt S benne egy nemzet a halott. Megillettük, és tizennégy Miljom szív földobogott. Egy szóvá s egy érzelemmé Olvadt össze a haza, Az érzelem „lelkesülés”, A szó „szabadság” vala. Oh ez ritkaszép látvány volt, S majd ha vénül a világ, Elmondják az unokáknak Ezt a kort a nagyapák. És mi becsben, hírben álltunk, Míg tartott a küzdelem, De becsünknek, de hírünknek Vége lett nagy hirtelen. Kik nem voltak a csatán, a Diadalhoz jöttének, S elszedék a koszorúkat, Mert a szóhoz értenek. E sereg, mely, míg a harc folyt, El volt bújva vagy aludt, Így zúgott a diadalnál: Mi viseltünk háborút! Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Fényesebb a láncnál a kard, Jobban ékesíti a kart, És mi mégis láncot hord tunk? Ide veled, régi kardunk! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy híréhez; Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Szabadságunk, aki hozzád nyúl, Elbúcsúzhatik a világiul, Szívében vér s élet nem marad, Kiürítjük, mint e poharat! Legyen tehát a tiétek, A dicsőség és a bér, Isten neki ... nem küzdénk mi Sem dicsőség-sem díjért. És ha újra tenni kell majd, Akkor újra ott leszünk, És magunknak bajt s tinektek Koszorúkat szerezünk. Viseljétek a lopott hírt, A lopott babérokat, Nem fogjuk mi fejetekről Leszaggatni azokat. Abban lelünk mi jutalmat, Megnyugoszunk mi azon: Bárkié is a dicsőség, A hazáé a haszon! Pest, 1848. június Pest, 1848. március 13.
