Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-03-08 / 5. szám
HOGYAN ŐRIZHETJÜK MEG MAGYARSÁGTUDATUNKAT KÜLFÖLDÖN? Az Anyonyelvi Konferencia Védnöksége 1979-ben három kérdést intézett néhány külföldön élő neves magyar értelmiségihez. 1. Hogyan lehetne megőrizni vagy erősíteni a befogadó országokban született, magyar származású fiatalok magyarságtudatát, magyar nyelvtudását? Milyen szerepe van, és lehet ebben a kint élő magyar családoknak és a magyarországi intézményeknek? •• 2. Önnek, személy szerint, mit jelent a magyar kultúra? 3. Hogyan sikerült az idegen környezetben megtartani és ápolni anyanyelvét s a magyar kultúrával való kapcsolatát? A beérkezett levelek egy részét a Nyelvünk és Kultúránk című folyóirat közölte. Ennek nyomán néhány választ mi is közzéteszünk. SZABÓ DÉNES (KANADA): Mit adott nekem a középiskola befejezése után röviddel, 1949-ben külföldre távozó fiatalembernek a magyar kultúra? A válasz egy szóban összefoglalható: mindent. Általános műveltségem egyenrangú volt bárkiével, aki más országban tanult. és csak egy vonatkozásban jelentett hátrányt magyarságom; nem ismertem annak a kultúrának az irodalmát, amelybe 19 évesen csöppentem bele. Feleségem, akivel akkoriban ismertük meg egymást, és aki vallon, tehát francia—belga származású, barbárnak tartott, mert nem voltam ismerős abban a francia irodalmi közegben, amelyben ő felnőtt. Azóta talán sikerült behoznom a hátrányt, és a végeredmény az, hogy nem csupán a francia és a magyar kultúrában vagyok otthonos, hanem megvan bennem a magamétól, a már megismerttől eltérő, az újabb kultúrák megismerésének vágya. Feleségem soha nem hagyta el azt a nyelvi közeget, amelyben született. így alapvetően egykultúrájú ember. Én már legalább kétkultúrájú vagyok. A kisebb emberi kultúrákból való indíttatás az embert a polihisztorság felé orientálja, a szűk mozgástér a nagyobb kifutás iránt ébreszt vágyat. Magyarországi életem során nemzeti keresztény, erősen nacionalista neveltetésben részesültem, és ennek reakciójaként orientálódtam a felszabadulás után a demokratikus pártok felé. Neveltetésem soviniszta volta olyan rugót adott, amely az „extra Hungáriám non est vita” ellentéteként arra ösztönöz, hogy világmércén mérjem saját kultúrámat. 1949 óta Singapore-tól Leningrádig bejártam a világot, húsz éve élek Kanadában. Ha megkérdezik tőlem, azt szoktam válaszolni, hogy francia kulturális neveltetésű, magyar származású kanadai vagyok. Az anyanyelvvel való kapcsolatom — sajnos — szűkös. Míg szüleim éltek, jobb volt a helyzet. Most kevés alkalmam van magyarul beszélni, de igyekszem sokat olvasni ma is. Jó barátaim látnak el magyar könyvekkel, évente 10-12-vel. Legújabb magyar irodalmi élményem Végh Antal. Míg otthon éltem, neveltetésemnél fogva nem volt kapcsolatom a parasztsággal, különösen nem a Debrecen környéki parasztokkal. Mégis, ha Véghet olvasom, az ő szalonnájuk ízét érzem a számban. Ugyanakkor nincs ilyen bensőséges kapcsolatom a kanadai favágókkal, ha róluk olvasok. Nem tudom, honnan ez a lelki közösség. Magyarnak lenni számomra közösséget jelent a világ bármely pontján élő másik magyarral. de külön, kiemelten azokkal, akik a Duna—Tisza közén élnek? Nem tudom! Az én szememben a magyarságtudat néphez és kultúrához, nem földrajzi fogalomhoz való tartozást jelent. Nem hiszem, hogy csaknem harminc év után le tudnék telepedni Magyarországon. Nem hiszem, hogy ott házat vennék, pedig szüléimét ott temettem el. Nem tudnék ott élni, mert az elmúlt harminc év alatt kiestem abból a folyamatból, amely a mai Magyarország szubsztanciáját adja. Nem politikai hozzáállásról van szó! Akkor is így éreznék, ha a mai rendszer helyett polgári demokrácia lenne Magyarországon. Nekem mást jelent a „patyolat” szó, mint annak. aki Magyarországon él: nekem nem a tisztító jut róla eszembe először. Végül is magyarnak lenni számomra egyfelől folyamatosságot, másrészt szakadást jelent. Én a nacionalizmust a XX. század legnagyobb tragédiájának tartom, diákjaim azt mondják rólam: világpolgár vagyok. Én a tudományt építettem fel hazámnak, ezért hoztam létre intézetemet. És az azért tehetett szert rövid idő alatt viszonylag nagy elismerésre, mert úgy tudom szolgálni az intézetemet, a tudományt, mint más a hazáját. SEBESTYÉN ' GYÖRGY (AUSZTRIA): 1. A külföldön született magyar származású fiataloknak három egyenlő értékű lehetőségük van. Beolvadhatnak a befogadó ország népességébe — ez szívük joga, származásra való tekintet nélkül. Laza érzelmi kapcsolatban maradhatnak Magyarországgal, anélkül, hogy ködös és színes illúzióknál többet észlelnének. És végül: megmaradhatnak félig-meddig magyaroknak. A harmadik lehetőség valójában kalandos kivétel, s mint minden kaland: veszélyes és vonzó. A második lehetőség az emberi és az általános. Az első lehetőségről keveset tudunk, lévén az asszimiláció szemérmes folyamat, amely a színjátszásra is hasonlít, hogy a látszatot a valóság fölé emelje, s hogy végül is a látszattal azonosuljon. Mindebből következik, hogy senkinek sincs joga általános, imperativ következtetéseket levonni. Azoknak, akik többé-kevésbé magyarok akarnak maradni, négy fontos lehetőségük van: a beszélgetés, az irodalom, a zene és a hazalátogatás. A család konzervatív egység, tehát nemzeti öntudatot is konzervál. Minél szabadabb, szabadosabb, lazább a család mint egység, an-10 I
