Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)

1980-11-29 / 24. szám

asárnap délelőttönként beülök a jegyző bácsi irodájába, s meghúzódván egy sarokban, hallgatom az ügyes-bajos székelyek tekervényes előadásait. Néha egy egész élet történetével ismerkedem meg apró, jelentéktelen esetek ötletéből, s példának okáért abból, hogy György Mózes hogy s mint ütötte le a Máté András disznaját, egész novella kerekedik ki, melyből még a lakodalom sem hiányzik. Kétoldalt a hoszszú pádon szorosan ülnek férfiak és asszonyok, amazok forgatván kezükben a kalapot, emezek szorongatván a fehér babos „küs ruhát”, amely a mi nyelvünkön zsebkendő, s ha egy közülük mondja a maga dolgát, tízen is bele-beleszólnak, nehogy az igazságon rövidség essék. Hanem múlt vasárnap csuda esett: senki sem kotyogott bele, amint Takó Ábel felállott a pádról, s megpróbálta nagy igyekezettel, hogy igazságra fordítsa a hamisságát. Mert Takó Ábelt a nyomorúság nagy hamisságra vitte, amint az lassankint kitetszik.

Kezdette a jegyző bácsi:

— Ugyan, Ábel, hogy tudta elkövetni ezt a hamisságot? Hol volt az esze? Hallottak maguk ehhez hasonlatost? — fordult a többiekhez. — Bejelenti hat héttel ezelőtt, hogy fia született, én be is írtam. . .

Takó Ábel közbevágott:

— Hallgasson meg, jegyző úr. Nem tiszta csupa hamisság az én cselekedetem. Éppen aratás után volt, s mondja a feleségem: Ábel, menjen a temesi szorosba, ott most sok szép pénzt szereznek mások favágással, szerezzen kend is, mert három gyermek . . . s a negyedik jövőben. .. ezeket én énekszóval ki nem telelem.

— Igazad van Ráki, mondom a feleségemnek, azzal feltarisznyáit egy hétre való eleséggel, s én egy hét múlva haza is jövék húsz pengő forinttal. Kérdem az asszonyt: Mi újság Ráki? — Itt bizony nem sok, de nekünk elég szomorú, mert kendet behívták a honvédekhez négyheti egzecírozásra, s holnapután már el is indulhat. Hej, édes Jézusom, megkeseredik erre a hírhallásra az én szívem a gyökeréig! De hogyne keseredett volna meg, mikor négy hét alatt sok drága jó pénzt kereshettem volna. Egyszer csak, egy kevés idő múlva megszólal a feleségem, s mondja: Ó, hallá-e, egyet se búsuljon, menjen el a jegyző úrhoz, s írasson vele instanciát az óbesterhez : eressze haza kendet. — Ügy biz a’ vetem vissza a szót, mert az éppen úgy van, mint ahogy te gondolod: Hát mit írassak az instanciába? — Mit? Hát írassa belé ,hogy három apró gyermekünk van, s a negyedik is éppen most született, ki ad enni nekik, ha kendet egzecéroztatják? — Asszony, asszony — mondtam én —, ez hamisság volna. — Hamisság ide, hamisság oda, csavarta tovább az asszony, nem telik belé egy hét, ebből a hamisságból igazság lesz. Ne féljen a császár, nem maradok a gyermekkel adósa! — Bizony, ha úgy. legyen úgy, mondom én, s eljöttem ide a jegyző úrhoz. Igaz-e jegyző úr?

— Igaz Ábel, igaz, itt voltál.

— Bárcsak az Isten azon a napon elvette volna a szemem világát! De azt nem vette el, hanem elvette az eszemet.

— Az már igaz, Ábel.

— Hát ahogy van, úgy van, én nem tagadom, bejelentettem, hogy gyermekem született. Azt sem tagadom, a jegyző úr mindjárt

Benedek Elek (1859—1920)

A magyar gyermekirodalom egyik megteremtője, akinek a nevével a Magyar mese és mondavilág című ötkötetes gyűjteménye forrott össze, az Udvarhely megyei Kisbaconban született. Középiskoláit a székelyudvarhelyi kollégiumban végezte, majd a budapesti egyetem bölcsészkarának lett a hallgatója. Diákkorában ment először néprajzi gyüjtöútra, s székelyföldi népköltési gyűjtését még egyetemi évei alatt kiadta. A Budapesti Hírlap belső munkatársaként kezdte pályáját 1881-ben, később az Ország-Világ című képes hetilapnak lett a szerkesztője; 1892-ben képviselőnek is megválasztották. Pósa Lajossal együtt az első, irodalmi igényű gyermeklap, Az Én Újságom alapítója volt, és Sebők Zsigmonddal közösen szerkesztette a Jó Pajtást. Az ifjúság számára meseátdoigozásokat, verseket, színdarabokat, leányregényeket, történelmi és irodalomtörténeti műveket irt, tárcáiban és novelláiban pedig szülőföldjének embereit: a székelységet ábrázolta igényes természetességgel. Egész életén és írói pályáján végigkísérte szülőföldjének és népének a szeretete, ezért települt vissza 1921-ben Kisbaconba, s megalapította az erdélyi magyar anyanyelvű gyerekek kedvenc olvasmányául szolgáló Cimbora című újságot. Kisbaconban, íróasztala mellett halt meg, s utolsó mondatával azt üzente írótársainak, akik segítették a Cimbora fönnmaradásáért vívott küzdelmeiben: „fő, hogy dolgozzanak”.

D. M.

a

kérdezte: — Fiú-e vagy leány. Egy kicsit megütődtem. vajon mit mondjak. Gondoltam magamban — három leányom van, a jó Isten csak reám tekint, s fiút ad. — Fiú — mondtam én. — Mi lesz a neve, kérdezte a jegyző úr — Ábel lesz az övé is, felelem én. No jól van, a jegyző úr bevezeté abba a nagy könyvbe, s megírá az instanciát is, s én azzal hazamentem. Mondtam Rákinak: Hallod-e, Ráki, én bediktálám a fiút, a nevét is megadtam. aztán a többi a te gondod legyen. Mire visszakerülök: kerítsd igazságra a hamisságot. Meg sem vártam a napját, indultam Csíkszeredába, jelentkezem az ezredes úrnál, kezébe adom az instanciát, szóval is elmondom, hogy a feleségem betegágyban, a gyermekeimnek nincs kenyérkeresője, de én beszélhettem, azt mondta az ezredes úr: Sajnálom a dolgodat, fiam, nem segíthetek rajtad, elkéstél az instanciáddal. Egy fél óra sem telt belé, fejembe nyomták a csákót, s négy hétig úgy egzecéroztattak, hogy a föld is sírt a talpam alatt. Hej, sokat tűnődtem, búslakodtam — vajon a feleségem él-e, hal-e, van-e gyermek, s vajon fiú-e, leány-e?

No, eltelik a négy hét nagy keservesen, hazamegyek sötét este, megállók az ablak alatt, hallgatódzom: vajon sír-e a gyermek. Olyan csendesség van a házban, mint a temetőben. Bemegyek s köszönök: Jó estét, feleség, alszol-e? — Jaj édes Istenem, hát kend hazajött? — Haza hát, kitelt a négy hét. Van-e gyermek ?

— Jaj, siránkozott a feleségem, ne kérdezze, megöl a búbánat. — Talán leány született?! — kiáltottam ijedtemben. Lelkemre mondom, jegyző úr s jelenlevő becsületes atyafiak, úgy megijedtem, hogy a lábam vékonya elkezdett reszketni. — Sem fiú, sem leány, mondta Ráki. Erre egy kicsit magamhoz tértem, de bizony mondom, megvakartam a fejemet. No, Ábel, mondtam magamnak, te jókor bejelentéd a fiadat. Mi lesz ebből? Egész éjjel nem hunytam le a szememet, s reggel kérdem az asszonyt: Ráki, van-e kenyér a háznál?'— Van egy fél. — No, az maradjon nektek, én megyek a temesi szorosba fát vágni, s egy hét múlva kenyér is, szalonna is, pénz is, de azt mondom neked: legyen fiú is, mert különben bút lát a te fejed is, az enyém is. Sírt a feleségem, de nekem is megmozdult a szívem, mert haj, szegény embernek szegény a szerencséje, s mintha valaki mind azt sugdosta volna a fülembe: Ábel, Ábel, szomorúságra térsz te vissza.

Akárki súgta, akármi súgta: igazat súgott. Visszajövök egy hét múlva, de bezzeg most nem volt sötétség a házban, égett a lámpa az asztal közepén, hallottam a gyermeksírást: No, Ábel, van gyermek, csak most aztán fiú legyen. Futok be a házba, nem is köszönök, csak kérdem: Fiú-e? Mondja a bábaasszony: Nem bizony, mert ez leány! — Ne tréfáljon, nénémasszony!

— Én nem tréfálok, nézze kend: már fel is fülbevalóztam. — Hej, aki áldója van! Felfülbevalóz engem a törvény! Most mit csináljak? — Kend bizony azt csinálja, mondta a bábaasszony, hogy szaladjon a jegyző úrhoz, s csavarintsa helyre valahogy az igazságot, különben tömlöcbe kerül!

— Ez így volt, jegyző úr, s most megiiistálom, csavarintsuk helyre.

— Nem lehet, Ábel.

— Lehet az, jegyző úr. Húzza ki, amit jelentettem, s írja be az igaz valóságot.

— Nem lehet, Ábel, ez nagy hamisság volna: tömlöcbe kerülnék én is.

Mondta erre Takó Ábel, s mondásában benne volt egy szegény, sokat sanyargatott napszámos ember egész életének a keserűsége.

— Hej, jegyző úr, hiszen ha az Igazságot s a Hamisságot mérőre tennék, a Hamisság úgy elhajítaná az Igazságot, hogy többet az Isten se találná meg! Én már tudom, én láttam, próbáltam eleget.

— Igazad van, Ábel, több a hamisság a világon, mint az igazság, sajnállak is erősen, de a te hamisságodról nekem jelentést kell tennem.

Takó Ábel lesütötte a szemét, egy kicsit elgondolkodott. Aztán hirtelen felkapta a fejét, s szinte kihívóan mondta: de nem akasztanak fel, ugye?

— Nem, Ábel, nem.

— No, ha nem, az Isten áldja meg, jegyző úr. Megyek vissza a temesi szorosba...

13