Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)

1980-11-15 / 23. szám

A

Bodzászugban járunk.

Holdbéli táj. Nincs itt bodza, növény, út — csupán sáros, agyagos föld. A töltés hepehupáin bukdácsol jobb sorsra érdemes autónk, azután elfogy alattunk a töltés. Csak mintegy száz méter után folytatódik. Talajmaró tárcsakerekes, markolókanalas gépszörnyek zabálják, tolják a szikkadó sarat.

Itt Stelkovits Károly vezeti az újjáépítést. A védekezést is ő vezette. Öt kérdezzük: — Mi volt a gátszakadás oka?

— Amikor visszament a víz, csak akkor deríthettük föl. A gátszakasz legalsó részén, amely valamikor a húszas évek elején épült vissza az akkori gátszakadás miatt, a földet rözseszőnyeggel fogták meg. A rozsé aljas eszköz. Évtizedekig is eltart, ám közben rothad, bomlik. S egyszer csak megindul a legszilárdabbnak vélt töltés. Ez történt most is. Először tízméteres nyílás keletkezett, azután ez egyre tágult. Olyan erővel jött a víz, hogy csak egy példával tudom elhitetni: a szakadásban elsüllyesztettünk egy mázsás bazaltkövekkel megrakott uszályt, hogy szilárd legyen az aljazat. Később ezeket a köveket százötven méteres körben szétszórva találtuk meg. A víz vitte el.

— Hogyan védekeztek?

FOTO: GABOR VIKTOR

— A szakadás köré kettős szádfalat vertünk le, hat- és tízméteres acéllemezekből. A két réteg egymást támasztotta, közöttük kő és homokzsákok. Mire befejeztük volna, az utolsó tíz méteren úgy megszaladt a víz, ’hogy negyvenméteres darabot sodort el a kész falból. Várni kellett a szint kiegyenlítődésére.

Átmegyünk az árterületre. Molnár Gyula, a megyei tanács építési osztályának „árvízi hajósa” ballag mellettünk. Ö vezette a mentési munkákat, s most az újjáépítéssel foglalkozik. Lábunk alatt minden lépésnél finom roppanás. A füvön, szikkadt sárréteg. Ez roppan a talpunk alatt. A növényzet halott. A búzatáblán száraz, sárszínű szemek peregnek a markunkba.

— Hányán védekeztek?

— A kritikus napokon majdnem tízezren. Voltak, akik félcipőben, nadrágban szaladtak el otthonról, hogy segítsenek. S nem aludtak három-négy napig. A katonaság több, mint két és fél ezer embert adott. A katonák munka közben mesélték, hogy jó néhányuk leszerelés előtt volt: másnap kellett volna hazaindulniuk.

— Bűnözés?

— A karhatalomnak semmi dolga nem akadt. Egyetlen lopás sem fordult elő. Hál’ istennek, baleset sem: haláleset, súlyos sérülés nélkül „úsztuk meg” a vizet.

A töltésoldalon öreg paraszt kaszálja a sárszínű füvet. Vajon mit akar vele?

— Hazaviszem, a birkáknak még jó lesz. Azok megeszik a sarat is, ha fű van benne. Legalább ez ne menjen veszendőbe.

Jobbra-balra a tanyákon megroggyant házak. A téglából épültek még úgy-ahogy állnak, de a vályogházak cserépteteje a fű közül virít.

— Volt olyan ember, aki nem engedte megmenteni a bútorait. Az ő háza kibír bármilyen vizet

— mondta. Ki is bírta, mert a vályog tart a vízben, csak akkor mállik szét, amikor lemegy róla az ár.

Bemegyünk az egyik tanyára. Megroggyant a ház egyik fala, a tető az ágyakon fekszik, a kútkáva a kúttól vagy negyven méterre. Kis mopeden éppen a tulajdonos érkezik. Takács János a neve. (Képünkön.)

— Huszonöt évig laktam itt. A ház nem az enyém, hanem a szövetkezeté: szolgálati lakás. De most már, a fiammal együtt, a városban építünk újat.

— Időben mentették?

— A gátról kiabáltak, hogy tartsak ki, jön a segítség. Jött is, katonai kétéltű jármű. De már térdig ért a víz. Kilenc anyakocám volt, a malacok már megfulladtak, de a kocákat kivittük.

— Csak a kacsákra haragszom

— mondja visszamentünkben Molnár Gyula. — Ezek állítólag tudnak úszni. De amikor jött a víz, ott lebegtek — döglötten. De más is volt. Mentettünk egy tehenet, úgy látszott, még él. Húztuk föl a csónakra, s egyszerűen leszakadt a hátsó fele. Nem csoda,

hogy az egészségügyiek teljes zárlatot rendeltek el, amíg végig nem fertőtlenítették az egész terepet. Csak ezután kezdődhetett meg a kárbecslés.

— Milyen segítségre számíthatnak azok, akiknek elpusztult a házuk?

— Amikor kihoztuk őket, szükséglakással, meleg ebéddel készültünk. A több mint negyvenezer emberből azonban csak egy-kétszáz ment szükséglakásba. A többieket már útközben bevitték magukhoz rokonok, ismerősök, vagy egyszerűen a segítőkész emberek. A központi étkeztetésre sem volt nagy szükség.

— Ez azonban csak átmeneti segítség volt. . .

— A lényeg valóban a végleges segítség. A tanács alapelve, hogy elpusztult tanya helyére új nem épülhet. Olyan építési területeket nyitottunk meg városaink külterületén, amelyeket csak később szándékoztunk beépíteni. Felparcelláztuk, kiadtuk az építési engedélyeket, megkezdtük a közművesítést. Ez „békeidőben” két-három éves munka — most két hónap alatt elkészültünk vele. Azt akarjuk, hogy télre mindenkinek fedél legyen a feje fölött.

— Miből?

— Amelyik ház biztosítva volt, ott fizet a biztosító. Az Országos Takarékpénztár 300 ezer forint hosszú lejáratú, kamatmentes vagy kedvezményes kamatú építési kölcsönt ad az igénylőknek. Azok számára pedig, akik nem vállalhatnak ekkora terhet — öregek, kiskeresetűek, sokgyermekesek — öröklakásokat vettünk az OTP- től, és tanácsi bérlakásként adjuk át. Vannak, akiket ideiglenesen a kész öröklakásokba szállásolunk el, amíg fölépítik saját házukat.

Furcsa telepre érkezünk. Daruk, panelhordó teherautók emelgetnek szobányi magas, épületelemeket. Arrébb már kész kis családi házak állnak — házgyári panelből. Abból, amiből a tízemeletes házakat készítik.

— Itt egy hónapja még káposztát termeltek. Kisajátítottuk ezt a telepet, és meghívtuk a szegedi, debreceni, miskolci házgyárakat, mutassák be, hogyan készül panelből a családi ház. Ez új dolog az országban, de a házgyárak szeretnének egyre többet eladni belőle. Most mindegyik gyár fölépít kedvezményesen két-három házat, s beköltözés előtt bemutatjuk az érdeklődőknek: így is lehet gyorsan, olcsón építeni. Nem tagadom, a házgyárak majdani saját érdeküket is nézik — de most elsősorban segítenek.

Szabó András, az Állami Biztosító megyei igazgatója tekintélyes mappával fogad. Minden lapon — egy-egy árvízsújtotta család, elpusztult magtár, tönkrement gép.

— A mi számunkra 300 millió forint a kár: ennyi volt biztosítva. Ebből tizenötmillió forint a lakosságé, a többi az állami gazdaságoké, termelőszövetkezeteké.

— Mit térítenek?

— A tényleges kárt. Mintegy száz épület totálkáros. Sajnos, legtöbbjük ócska vályogház volt,

11