Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-11-15 / 23. szám
Hazánk a nyolcvanas években ÉRTELMISÉGI VÁLTOZÁSOK Az értelmiségi fogalma körül sok a tisztázatlanság. Ahány ember, annyi a megítélési alap, és a sokféle tartalom egyetlen fogalom alakját ölti. Minden kritérium alapján más és más lesz az értelmiség kiterjedése, létszáma is. A századfordulón a statisztikusok használtak egy tágabb kategóriát: mindazokat az értelmiség közé sorolták, akik ..műveltségük révén” a körbe tartoztak, a földbirtokosoktól a kereskedők nagy részéig. A számszerű eredmény kereken 230 ezer ember volt. A szűkebb fogalomkörbe azok kerültek, akik számára a szellemi tevékenység kereseti, életfenntartási alap volt. Az eredmény persze egészen más lett, 144 ezer fő. Három évtizeddel később 311 ezer szellemi dolgozót tartottak nyilván, és közülük csak 87 ezernek volt főiskolai diplomája. Huszár Tibor, a magyar értelmiségi problémák legismertebb tudományos kutatója a következőképpen rajzolja meg az értelmiségi hivatások körét: „értelmiséginek minősülnek mindazok, akik hivatásszerűen és rendszeresen részt vesznek a társadalom — állam és gazdaság — irányításában és szervezésében; akik az általuk elsajátított információs anyag birtokában biztosítják a társadalmi termelés műszaki-technikai haladását; akik a korábbi társadalmak által felhalmozott tudományosszellemi értékeket közvetítik; akik a tudomány és művészet különböző területein új szellemi értékeket alkotnak”. Ez a sokrétűség kifejezi a megváltozott, bonyolultabbá vált körülményeket. Ugyanakkor nem old, nem oldhat meg minden problémát. Mert gondot jelent az is, hogy még az olyan nagyon jól körülhatárolhatónak tartott szakmák esetében is, mint a mérnökök, felmerül a kérdés: mérnöknek minősíthető-e, akinek megvan a diplomája, de nem végez mérnöki munkát. És az ellenkező oldal: egy vizsgálat adatai szerint a műszaki munkakörökben tevékenykedő felső szintű vezetők közül egynegyedük nem végezte el a műszaki egyetemet vagy főiskolát. A kutatók szerint a felszabadulás óta eltelt 35 év alatt megváltozott a magyar értelmiség társadalmi és szakmai összetétele, a társadalomban való elhelyezkedése, területi megoszlása. 1930-ban kereken 20 ezer jogász volt, hatezer embernek volt hittudományi végzettsége és mindössze 701 volt a közgazdász diplomások száma. Viszonylag nagyon kevés mérnökünk volt, alig hatezer. A megkésett polgári átalakulás, a gyengén fejlett ipar, az államapparátusban az úgynevezett történelmi osztályok egyeduralma, a társadalom életére ránehezedő félfeudális osztályok és intézményeik határozták meg az értelmiség ezen szerkezetét. 1978-ra a diplomások száma elérte a 300 ezer főt; duplájára emelkedett az értelmiségen belül a műszakiak, közgazdászok, pedagógusok aránya, a jogászoké egynegyedére csökkent. És ezek az arányok pontosan megfelelnek az új társadalom gyökeresen átalakult szükségleteinek. A feudális nagybirtokok megszüntetésével eltűntek az uradalmak jellegzetes „parancsnokai”, a gazdatisztek; a régi államapparátus felszámolásával a főispánok és főszolgabírák. A tőkés gyárakkal együtt eltűntek a cégvezetők. Az ágazati arányok mellett figyelemre méltó, hogy a lényeges döntésekben hogyan vesznek részt. Ebben az összefüggésben értelmiségiek azok, akik a termelésben irányító munkát végeznek, akiknek tevékenységéhez magas fokú műszaki vagy közgazdasági képzettség szükséges. 1978-ban a szocialista szektorban vezető-irányító munkakörben 380 ezer ember működött. É kedvező változások mellett azt is látni kell, hogy most, amikor a gazdaság az intenzív fejlesztés korszakába lépett, a gazdasági felső vezetés ötvenöt százalékának nincs felsőfokú végzettsége, és ugyanez a helyzet a középvezetőknél is. Ez a tény egyben azt is jelenti, hogy a fiatal diplomások egy része nem a szakképzettségének megfelelő szinten dolgozik, és nem lehet őket időben előléptetni. Egy sor ágazatban és szakterületen „túlképzés” tapasztalható az alsó szinteken és „alulképzés” a magasabb státusokban. Az ország társadalmi szerkezetére hosszú időszakon át a szellemi kapacitások — a főváros és a vidék közötti — aránytalan megoszlása volt jellemző. A falvakban egészen a felszabadulásig kevés volt az értelmiségi, és aki ott működött, földrajzi értelemben a faluban élt ugyan, de társadalmilag a parasztság felett és azon kívül létezett. A felszabadulás óta tudatosan törekszünk arra, hogy a kulturális intézmények és a szellemi élet egészségtelen központosítását a kultúra arányos területi eloszlása váltsa fel. A faluk mozival való felszerelése, a művelődési házak, könyvtárak megteremtése jelentette a kulturális forradalom kezdeti, sokoldalú programját. Az ipartelepítés, a régi városok újjászületése és új városok keletkezése, a szövetkezetekre épülő korszerű mezőgazdasági fejlesztés egyúttal nagyszabású kulturális átalakulás, az értelmiség települési szerkezetének tudatos módosítása is. A kedvező folyamatnak vannak árnyoldalai: az egyenlőtlenséget nehéz leküzdeni. A felszabadulás előtt az értelmiség társadalmilag zárt réteg volt, utánpótlását az uralkodó osztályokból és az új középosztály elveit és létformáját elfogadó kispolgárságból nyerte. A munkásosztálytól és a parasztságtól elzárkózott ez az értelmiség, az ezekből az osztályokból való feltöltődés csatornái lényegében zárva maradtak. Andorka Rudolf mobilitásvizsgálatainak adatai szerint, 1938- ban a vezető és értelmiségi réteg több mint fele saját rétegéből származott, a beáramlók nagy része kisiparosokból, kiskereskedők fiaiból eredt. A „nyitás” kezdete 1949, és a folyamat eredményeképpen 1962—64-re két és félszer akkora lett a munkásszármazásúak és másfélszer akkora a parasztszármazásúak aránya, mint a felszabadulás előtt volt. A régi értelmiségiek kisebb része elhagyta az országot, zöme folytatta hivatását, voltak azonban olyanok, akik egy átmeneti szakasz után, amikor is fizikai foglalkozásúak lettek, kerültek vissza az értelmiségbe. , Az egyetemre kerülés arányszámait társadalmi csoportonként meghatározó szabályozás az évek során szükségtelenné vált: ma már az első generációs értelmiségi nemzedék gyermekei is egyenlő eséllyel kerülnek be az egyetemek és főiskolák padjaiba. A dolgozó osztályok erre vállalkozó tagjainak és gyermekeiknek átkerülése az értelmiség soraiba sajátos társadalmi igazságszolgáltatás, kárpótlás az évszázados hátrányokért, de nem sima folyamat, nem egy történelmi dráma „happy end”-je. Nagy erőfeszítéseket követelő életformaváltás is. SZÁNTÓ MIKLÓS Békés megye, amelyet Féja Géza óta Viharsaroknak nevezünk, a Tiszántúl délkeleti szegélyén terül el. A megye ma szinte teljes egészében kultúrtáj: az ember az ősi természeti tájat céljai szerint alakította. A mélyfúrások tanúsága szerint, jelentős mennyiségű kőolajat és földgázt rejt magában a föld mélye, ezek kitermelése mintegy két évtizede folyik. A megyét két nagyobb egységre különíthetjük el: az északkeleti területen a Berettyó—Körös vidékére, s ettől nyugatra a békés—csongrádi löszhátra, amely átlagosan mintegy 15—20 méterrel emelkedik az árterek szintje fölé. A Körösök, a Berettyó vidéken a korábban árvízjárta területek erősen tagoltak, zugaikban meghitt természeti szépségű tájat fedezhet fel az utazó. Ez a terület a régészet tanúsága szerint ősidőktől lakott volt, a népvándorlások útja sem kerülte el, s a magyarok idetelepedésétől kezdődően szerves része az István által alapított királyi vármegye rendszernek. Ennek a központja Békés volt, amelyről a megye a nevét is kapta. Ezt a funkciót a XV. század közepéig látta el, majd Gyula lett a megye székhelye 1950-ig. A török kiűzése után a XVIII. század eleji telepítések nyomán költözött ide a mai lakosság. Harruckern János György, a magyar lakosság visszatelepítésén kívül szlovák és német ajkú népességet is telepített a megye területére. Sok küzdelem és az okszerű gazdálkodás eredményeként, egyre nagyobb területeket hódítottak vissza a víztől, egyre több retet és legelőt törtek fel. s tettek művelhetővé. A kitűnő természeti adottságok következtében a megye gazdasági jellegét döntően a mezőgazdálkodás határozta meg. bár a XIX. század második felétől megjelent ezen a területen a könnyűipar (textil), az élelmiszeripar, elsősorban a malomipar és a cukorgyártás, majd egyéb iparágak is. A felszabadulás utáni évtizedek jellemző sajátossága a társadalmi és a gazdasági élet minden területén a gyors átalakulás és a rohamos fejlődés. Ennek eredménve az. hogv ma Békés megye ipari-agrár jellegű terület, ahol a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya a korábbi 70—80 százalékról 30 százalékra csökkent. A társadalmi átrétegződés nyomán, az iparban és az építőiparban foglalkoztatottak aránya megnőtt, továbbá sokan az ország iparilag fejlettebb területeire költöztek. 6 »
