Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)

1980-11-15 / 23. szám

Hazánk a nyolcvanas években ÉRTELMISÉGI VÁLTOZÁSOK Az értelmiségi fogalma körül sok a tisztá­zatlanság. Ahány ember, annyi a megítélési alap, és a sokféle tartalom egyetlen fogalom alakját ölti. Minden kritérium alapján más és más lesz az értelmiség kiterjedése, létszáma is. A századfordulón a statisztikusok használ­tak egy tágabb kategóriát: mindazokat az ér­telmiség közé sorolták, akik ..műveltségük révén” a körbe tartoztak, a földbirtokosoktól a kereskedők nagy részéig. A számszerű ered­mény kereken 230 ezer ember volt. A szűkebb fogalomkörbe azok kerültek, akik számára a szellemi tevékenység kere­seti, életfenntartási alap volt. Az eredmény persze egészen más lett, 144 ezer fő. Három évtizeddel később 311 ezer szellemi dolgozót tartottak nyilván, és közülük csak 87 ezer­nek volt főiskolai diplomája. Huszár Tibor, a magyar értelmiségi prob­lémák legismertebb tudományos kutatója a következőképpen rajzolja meg az értelmiségi hivatások körét: „értelmiséginek minősülnek mindazok, akik hivatásszerűen és rendszere­sen részt vesznek a társadalom — állam és gazdaság — irányításában és szervezésében; akik az általuk elsajátított információs anyag birtokában biztosítják a társadalmi termelés műszaki-technikai haladását; akik a korábbi társadalmak által felhalmozott tudományos­szellemi értékeket közvetítik; akik a tudo­mány és művészet különböző területein új szellemi értékeket alkotnak”. Ez a sokrétű­ség kifejezi a megváltozott, bonyolultabbá vált körülményeket. Ugyanakkor nem old, nem oldhat meg minden problémát. Mert gondot jelent az is, hogy még az olyan na­gyon jól körülhatárolhatónak tartott szakmák esetében is, mint a mérnökök, felmerül a kér­dés: mérnöknek minősíthető-e, akinek meg­van a diplomája, de nem végez mérnöki munkát. És az ellenkező oldal: egy vizsgálat adatai szerint a műszaki munkakörökben te­vékenykedő felső szintű vezetők közül egy­negyedük nem végezte el a műszaki egyete­met vagy főiskolát. A kutatók szerint a felszabadulás óta el­telt 35 év alatt megváltozott a magyar értel­miség társadalmi és szakmai összetétele, a társadalomban való elhelyezkedése, területi megoszlása. 1930-ban kereken 20 ezer jogász volt, hatezer embernek volt hittudományi végzettsége és mindössze 701 volt a közgaz­dász diplomások száma. Viszonylag nagyon kevés mérnökünk volt, alig hatezer. A meg­késett polgári átalakulás, a gyengén fejlett ipar, az államapparátusban az úgynevezett történelmi osztályok egyeduralma, a társada­lom életére ránehezedő félfeudális osztályok és intézményeik határozták meg az értelmi­ség ezen szerkezetét. 1978-ra a diplomások száma elérte a 300 ezer főt; duplájára emel­kedett az értelmiségen belül a műszakiak, közgazdászok, pedagógusok aránya, a jogá­szoké egynegyedére csökkent. És ezek az ará­nyok pontosan megfelelnek az új társadalom gyökeresen átalakult szükségleteinek. A feu­dális nagybirtokok megszüntetésével eltűn­tek az uradalmak jellegzetes „parancsnokai”, a gazdatisztek; a régi államapparátus felszá­molásával a főispánok és főszolgabírák. A tő­kés gyárakkal együtt eltűntek a cégvezetők. Az ágazati arányok mellett figyelemre mél­tó, hogy a lényeges döntésekben hogyan vesznek részt. Ebben az összefüggésben értel­miségiek azok, akik a termelésben irányító munkát végeznek, akiknek tevékenységéhez magas fokú műszaki vagy közgazdasági kép­zettség szükséges. 1978-ban a szocialista szek­torban vezető-irányító munkakörben 380 ezer ember működött. É kedvező változások mel­lett azt is látni kell, hogy most, amikor a gaz­daság az intenzív fejlesztés korszakába lépett, a gazdasági felső vezetés ötvenöt százaléká­nak nincs felsőfokú végzettsége, és ugyanez a helyzet a középvezetőknél is. Ez a tény egy­ben azt is jelenti, hogy a fiatal diplomások egy része nem a szakképzettségének megfe­lelő szinten dolgozik, és nem lehet őket idő­ben előléptetni. Egy sor ágazatban és szak­területen „túlképzés” tapasztalható az alsó szinteken és „alulképzés” a magasabb státu­sokban. Az ország társadalmi szerkezetére hosszú időszakon át a szellemi kapacitások — a fő­város és a vidék közötti — aránytalan meg­oszlása volt jellemző. A falvakban egészen a felszabadulásig ke­vés volt az értelmiségi, és aki ott működött, földrajzi értelemben a faluban élt ugyan, de társadalmilag a parasztság felett és azon kí­vül létezett. A felszabadulás óta tudatosan törekszünk arra, hogy a kulturális intézmények és a szel­lemi élet egészségtelen központosítását a kul­túra arányos területi eloszlása váltsa fel. A faluk mozival való felszerelése, a művelődési házak, könyvtárak megteremtése jelentette a kulturális forradalom kezdeti, sokoldalú prog­ramját. Az ipartelepítés, a régi városok újjá­születése és új városok keletkezése, a szövet­kezetekre épülő korszerű mezőgazdasági fej­lesztés egyúttal nagyszabású kulturális átala­kulás, az értelmiség települési szerkezetének tudatos módosítása is. A kedvező folyamatnak vannak árnyolda­lai: az egyenlőtlenséget nehéz leküzdeni. A felszabadulás előtt az értelmiség társa­dalmilag zárt réteg volt, utánpótlását az ural­kodó osztályokból és az új középosztály el­veit és létformáját elfogadó kispolgárságból nyerte. A munkásosztálytól és a parasztság­tól elzárkózott ez az értelmiség, az ezekből az osztályokból való feltöltődés csatornái lé­nyegében zárva maradtak. Andorka Rudolf mobilitásvizsgálatainak adatai szerint, 1938- ban a vezető és értelmiségi réteg több mint fele saját rétegéből származott, a beáramlók nagy része kisiparosokból, kiskereskedők fiai­ból eredt. A „nyitás” kezdete 1949, és a fo­lyamat eredményeképpen 1962—64-re két és félszer akkora lett a munkásszármazásúak és másfélszer akkora a parasztszármazásúak aránya, mint a felszabadulás előtt volt. A ré­gi értelmiségiek kisebb része elhagyta az or­szágot, zöme folytatta hivatását, voltak azon­ban olyanok, akik egy átmeneti szakasz után, amikor is fizikai foglalkozásúak lettek, kerültek vissza az értelmiségbe. , Az egyetemre kerülés arányszámait társa­dalmi csoportonként meghatározó szabályo­zás az évek során szükségtelenné vált: ma már az első generációs értelmiségi nemzedék gyermekei is egyenlő eséllyel kerülnek be az egyetemek és főiskolák padjaiba. A dolgo­zó osztályok erre vállalkozó tagjainak és gyermekeiknek átkerülése az értelmiség sorai­ba sajátos társadalmi igazságszolgáltatás, kárpótlás az évszázados hátrányokért, de nem sima folyamat, nem egy történelmi drá­ma „happy end”-je. Nagy erőfeszítéseket kö­vetelő életformaváltás is. SZÁNTÓ MIKLÓS Békés megye, amelyet Féja Géza óta Vi­harsaroknak nevezünk, a Tiszántúl délkeleti szegélyén terül el. A megye ma szinte teljes egészében kultúrtáj: az ember az ősi termé­szeti tájat céljai szerint alakította. A mélyfú­rások tanúsága szerint, jelentős mennyiségű kőolajat és földgázt rejt magában a föld mé­lye, ezek kitermelése mintegy két évtizede folyik. A megyét két nagyobb egységre kü­löníthetjük el: az északkeleti területen a Be­rettyó—Körös vidékére, s ettől nyugatra a békés—csongrádi löszhátra, amely átlagosan mintegy 15—20 méterrel emelkedik az árte­rek szintje fölé. A Körösök, a Berettyó vidé­ken a korábban árvízjárta területek erősen tagoltak, zugaikban meghitt természeti szép­ségű tájat fedezhet fel az utazó. Ez a terület a régészet tanúsága szerint ős­időktől lakott volt, a népvándorlások útja sem kerülte el, s a magyarok idetelepedésé­­től kezdődően szerves része az István által alapított királyi vármegye rendszernek. En­nek a központja Békés volt, amelyről a me­gye a nevét is kapta. Ezt a funkciót a XV. század közepéig látta el, majd Gyula lett a megye székhelye 1950-ig. A török kiűzése után a XVIII. század eleji telepítések nyomán költözött ide a mai la­kosság. Harruckern János György, a magyar lakosság visszatelepítésén kívül szlovák és német ajkú népességet is telepített a megye területére. Sok küzdelem és az okszerű gazdálkodás eredményeként, egyre nagyobb területeket hódítottak vissza a víztől, egyre több retet és legelőt törtek fel. s tettek művelhetővé. A ki­tűnő természeti adottságok következtében a megye gazdasági jellegét döntően a mezőgaz­dálkodás határozta meg. bár a XIX. század második felétől megjelent ezen a területen a könnyűipar (textil), az élelmiszeripar, első­sorban a malomipar és a cukorgyártás, majd egyéb iparágak is. A felszabadulás utáni évtizedek jellemző sajátossága a társadalmi és a gazdasági élet minden területén a gyors átalakulás és a ro­hamos fejlődés. Ennek eredménve az. hogv ma Békés megye ipari-agrár jellegű terület, ahol a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya a korábbi 70—80 százalékról 30 szá­zalékra csökkent. A társadalmi átrétegződés nyomán, az iparban és az építőiparban fog­lalkoztatottak aránya megnőtt, továbbá so­kan az ország iparilag fejlettebb területeire költöztek. 6 »

Next

/
Thumbnails
Contents