Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-02-23 / 4. szám
SZŐNYI NÓRA „SZERENCSÉJE’ ’ Mintha fény röpködne a színpad felett. Világít a tüllszoknya, a haját leszorító selyemszalag és a hatalmas szempár. Az egész tünemény — a tüllszoknya, a szalag, a foszforeszkáló szempár — játékosan cikázik a színpad fölött, a színpad deszkáit balettcipője hegye sem érinti (bár lehet, hogy ez káprázat csupán). Mindenesetre nehéz elfojtani egy mosolyt, amikor azt meséli: kicsit mackós mozgású kislány volt, ezért négyéves korában elvitték a szülei egy magán balettiskolába, hogy kecsesebb legyen. S hatalmas, bársonyos szemét még kerekebbre nyitva kijelenti: — Tulajdonképpen nagy szerencsém volt. Ez valahogy úgy hagzik: „Nem az én érdemem.” Szerencséje volt, hogy felvették a balettintézetbe, hogy Lőrincz György mester az ő évfolyamát végigtanította kilenc éven át, hogy az Operaházban csak egy évig volt a karban, s utána szólótáncos lett. De aki nemcsak hallgatja, amit mond, hanem látja, amikor táncol, azt gondolja: Meglehet, hogy ennek a Nórának nagy szerencséje volt, mégpedig csodálatos szerencse, hogy valakinek ilyen szitakötőalkata legyen, szerencse, hogy valaki a pórusaiban, az idegeiben érezze a dallam ívét és a mozdulatok rajzát, szerencse, hogy hangulatot, gondolatot ilyen belülről fakadón tud tánccal kifejezni. Vagyis szerencse — a tehetsége. De érdem, amit rengeteg tanulás és munka árán kicsiholt a saját tehetségéből, engedelmessé gyúrva, hajlítva, finomítva az izmait, a tánc instrumentumává testét-lelkét, önmagát. És természetesen ezt csinálja ma is, ebben nincs „leállás, ahogy a zongoraművész ujjgyakorlatokat végez, ő az egész testével „skálázik” naponta órákon át, s csak aztán következik egy-egy mű betanulása. — Melyik szerepet szerettem eddig a legjobban ? Amelyikre éppen fölkészültem, amelyikben éppen benne éltem, amelyik bennem élt. Azért némelyik különösen közel áll hozzám: A fából faragott királyfi Tündér szerepe, a Diótörő Mária hercegnője, a Bach E-dúr hegedűversenye, a Csipkerózsikában az Orgonatündér, a Giselle-ben pedig az volt különösen jó, hogy együtt léphettem fel Maina Gielguddal. Szeretem a modemeket is, Béjart koreográfiáit, s a Webern és Richard Strauss-zenékre készült tánckompozíciókat. Aztán ismét a „szerencséjét” emlegeti. — De talán elsősorban a Hattyúk tava tesz boldoggá. Csodálatos szerencsének érzem, hogy ilyen fiatalon már megkaptam a Fehér hattyú és Fekete hattyú, vagyis az Odette- és Odilia-szerepet, azt hiszem, ez minden balett-táncosnő álma. Szőnyi Nóra most éppen egy új balettest egyik szólótáncosa. Izgalmas vállalkozás: három egymástól teljesen eltérő alkotás kerül előadásra egy műsorban. Egy klasszikus balett, Glazunov Raymondá-ja, egy Sztravinszkij-mű és egy szimfonikus dzsesszre — Duke Ellington zenéjére — készült tánckompozíció, The River. — Ebben a programban különösen nagy szerencse — persze nemcsak nekem, az egész együttesnek —, hogy mindegyik művet egyegy világhírű balettmester tanította be: Pjotr Guszev, Patrícia Neary, William Cartel. Megvallom, féltem, hogy nem tudok megfelelően alkalmazkodni Ellington dzsesszjellegű zenéjéhez, és egyáltalán, nem tudok úgy mozogni, olyan önfeledten, magátólértetődően, mint egy „bennszülött”. Borzasztóan éreztem magam, amíg William Cartel meg nem nyugtatott: ő a koreográfiát nem bennszülötteknek készítette, hanem jó táncosoknak. Nos, Nóra jó táncos, s ez nemcsak fizikai adottság. Az a fajta gazdag lelkű ember, aki ebből a gazdagságból mindenkinek tovább ad valamit. Tánccal és szóval azt vallja, hogy érdemes a hivatásért áldozatosan élni, hogy érdemes hónapokig gyakorolni egy szerepet, s mindössze hatszor eltáncolni egy szezonban, érdemes tizenöt-húsz évig égnilobogni azzal a tudattal, hogy utána a balerinakorszak lezárul. De hát az élet nem zárul le, az élet örök változás, megújulás, s ha ezt az ember tizenöt-húsz évig kifejezte a mozdulataival, és aztán majd képes az újaknak tovább adni — ez nem is kevés. Sőt, nagy szerencse! Ugye? t.OOS MAGDA 20
