Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-02-23 / 4. szám
Karády Katalin Merengve a múltak ütemén Karády Katalin AMartinelli térre hangszóró közvetíti a lemezboltból az egyszer volt, a végzetes, az érzékien búgó hangot. „Ne kérdezd ki voltam, a sorsomat én akartam ...” A járókelők megállnak, fülelnek. Egyik-másik azt mondja: Jé! Karády énekel. „Ez lett a veszted, mind a kettőnk veszte .. .” Bent az üzletben idős vidéki asszony nyolc példányt kér a pénztárosnőtől (a tél nagy lemezslágerét nem a pultnál árusítják, a vevőnek eszébe sem jut bevonulni vele a lehallgatófülkébe, ha már kezében a zsákmány), az egész brigádnak jut belőle, mondja az asszony fizetés közben, megígértem nekik, nálunk nem kapni. A brigád feltehetően nemcsak idős nőkből áll. De a kuriózum és a nosztalgia nincs korhoz kötve. „Hamvadó, kis fehér parázs, megremeg az éjben, úgy veri a láz, nyugszik a tálca hamus peremén ...” A mély hang, a szép, kerek és a tiszta á hangzókkal ejtett lila mondatok, a „múltak üteme” becsalja a boltba az Omega- és a Boney M-híveket is. Megérinti őket, akik jóval azután születtek, hogy a magyar filmek legsztárabb sztárja elhagyta az országot. „Vadul, némán fogtuk egymás kezét...” Karády hónapok óta hódít a Filmmúzeum szűk körében, s most az otthonokban, százezernél is több lemezjátszón. „Ne kérdezd, ki voltam, a sorsomat én akartam .. Milyen volt ez a sors? A magas, csontos, szabálytalanul szép nő először színpadon tűnt fel. Röviden és határozottan megbukott. A Film Színház Irodalom főszerkesztője, Egyed Zoltán még ezután is közölt interjúkat a szomorú úriasszony csalódottságáról, közölte képeit, a meztelen vállúakat, az estélyi ruhásokat, de a közvélemény még nem fedezte fel. Darabosan rossz színésznő volt minden színpadi műfajban. A moziban vált nagy jelenséggé, 1939 halálos telén, amikor az első „franciás” magyar filmet, Zilahy Lajos és Kalmár László Halálos tavaszát bemutatták. * Akkoriban nálunk még nem volt háború, ám a szele már átfújt a határokon. Szeptember végén megtartották az első próbalégvédelmi gyakorlatot, amit senki nem vett komolyan. A filmhíradókban láttuk a varsói házakra zúduló bombákat, a leomló házfalakat. De Budapest még öt év múlva se hitte el, hogy ez vele is megtörténhet. Októberben Flóra Gyuri, a volt válogatott futballista megnyitotta az Alkotmány utcában szerény, de elegánsan berendezett gázálarcüzletét. A bolt nem ment rosszul. Tehetősebb zsidó polgárok dél-amerikai követségeken kilincseltek. Sejtették: az első zsidótörvény még csak kezdet, jön a következő. A Fórum — ma Puskin — moziban hónapokig futott telt házzal a Halálos tavasz. Akkor is játszották még, amikor már röpködtek a behívók, és a magyar katona elindult, előbb Délre, aztán a keleti frontra. Karády pedig filmről filmre vonult, ö lett Erzsébet királyné, a szép áldozat, aztán züllött nő itt, rejtelmes úrilány ott, Karádyba szerelmesek lettek felnőtt férfiak és gimnazistalányok, Karády-kalapot, Karády-frizurát viseltek az úrinők, megalakult a KKK is, a Karády Katalin-rajongók Klubja, lemezeinek slágerét fütyülték az utcán, utánozták a kezdő dizőzök, aztán, amikor már nagyon is, túlontúl is éreztük a háborút, kívánsághangversenyek mikrofonjába búgta a szuperslágert: „Valahol Oroszországban, valahol Oroszországban ...” Karády Katalin nem tudott őszintén nevetni. Lényének egyik alapvonása volt a szomorúság. Rosszul öltözött, behívótól rettegő, szeretteiket sirató, szénért sorba álló szomorú embereket vonzott, vigasztalt ez az elegánsan testet öltött bánat. Ha valaki figyelmesen hallgatja a most megjelent lemeznek 1945 előtt felvett számait, észreveheti, melyek a leggyakrabban ismétlődő szavak. Sors. Végzet. Perc. (Pillanat.) Ég. Élet. Láz. Ajkunk. Vágy. Éj. Szív. Én. A szavak árulkodnak. Egy korban, amikor az Én makacsul élni akart és a Végzetnek tetsző politikai hatalom, mind több Ént préselt a balsorstehervagonok tömegébe, hadiüzemek tömeges kötöttségébe, a leventegyakorlatok tömegszemélytelenségébe, amikor a percek megteltek búcsúval, asszonyok ágya és katonák vacka reménytelen vággyal, hogyne hatottak volna ezek a dalok? Csak ez mégsem magyarázhatja meg a szép és rossz színésznő elképesztő és (akkori szemmel nézve) érthetetlen népszerűségét. És végképp nem azt, hogy 1979-ben hangja ekkora sikert arat Magyarországon. * Karádynak és Karády hangjának szexepilje van. Nemi vonzóereje. Erotikája. Titka. Árnyalakja és lebegve szétdobált ruhadarabjai a Halálos tavaszban vágyra ingerlőbbek a filmek, színpadok, lokálok megszokott sztriptízénél. Talán még igazi énekhangja sincsen, de ha parlandóban mondja is, hogy „gyűlölöm a vadvirágos rétet”, mintha nem a hangszálai rezegnének, hanem testének alsóbb régióiból szólna a dal. A pornódivat korában van benne valami avítt és nevetséges. És éppen a pornódivat korában van benne valami szép. Karády Katalin ösztönösen oktatott a szerelemre. Olyasmire, amiről a legfelvilágosultabb nemi felvilágosító sem szokott beszélni. Hogy az ölelést teljesebbé teszi a szünet, a szerelmesek párbeszédét szóval-mozdulattal a közbeiktatott csend, az odaadást a másodpercnyi elutasítás, a beteljesülést a kivárás, az őszinteséget a titok. Karády amúgy rendes ember volt. Akkor hagyta el hazáját, amikor a magyar filmekből kiiktatódott az erotika, a szerelmesek pedig legfeljebb az esküvő után csókolóztak, akkor is hűvösszemérmesen. Elment, mert nem volt többé szükség rá, a színészet komoly mesterség lett. Azért nem bánnám, ha némely jó színésznőnk elcsenne valamit ettől a csábos rossztól. MARIASSY JUDIT
