Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-10-18 / 21. szám
J__L. hára meglátnám a kis tisztások közt — s ez éppen elég is volna ... Az agancs folyvást mozog előttem; hol itt bukkan fel, hol amott; a bokrok zizegését is hallani, amikor a nagy test átcsörtet közöttök. Egyszer, egyetlenegyszer, a nagy szürke fej is előtűnik valamelyik alacsonyabb bokor fölött; de rögtön arrább halad; megint csak a fekete szárú, fehér végű agancs bolondít, izgat, váltakoztat bennem reményt és reménytelenséget. S én nem közeledhetem; el nem mozdulhatok a helyemről, mert arra nem visz cserkészőút; ellenben a legkisebb gyanús nesszel, vagy ha magamat megmutatnám, menekülésre késztetném az egész rejtőző társaságot. Félig fekve guggolok tehát tovább is védő, fedező bokrom mögött, s a távcsövet le nem veszem a szememről. Ezer szerencse még, hogy a szelünk jó; onnan lengedez, ahol az az ingerlő, s ingerkedő agancs mozog. Azonkivül semmi, de semmi, ami eleven volna. Mindent elföd a sűrűség. Pedig legalábbis három vagy négy tehén lehet a nagy bika körül, ahogy egyiket is, másikat is terelgetvén, sejteti. S aztán a leselkedő irigyek, a másik két bika is ott van valahol. Most újra csend. Egyetlen morgás sincs. Az agancs is eltűnt. Sokáig néma minden. Egy rigó surran el fölöttem, s ijedten csacsog le rám. Az este növekszik, öregszik. A vadőröm nem bír magával; suttogva, ziháló beszéddel, izgatottan kér engedeknet, hogy elcsúszhasson mögöttem a völgybe, hátha arra vonul a „banda”. Bólintok, isten neki. Úgyis csak percekig tarthat már a jó világosság, amikor még eléggé láthatok. A vadőr hason csúszik a lejtő széléig, s lenéz. Visszaint csalódottan: semmi. És ugyanakkor türelme fogytán fel is emelkedik. — Böhh!-böhh! — hangzik élesen, erősen, alig ötven lépésnyire előttünk. Nagy robaj, vágtató zaj, visszafelé ... A suták nesz nélkül, csudálatosán könnyű lépéssel jöttek volt fel a völgyből, és a vigyázatlan vadőrt hirtelen meglátták. Rohanvást menekülnek, s egyikök harsogva riaszt aközben. Mink pedig csak bámulunk, sóbálvánnyá váltan; látjuk egypár másodpercig az eltűnő sötét alakokat, nyomukban egy gyönge agancsú legénnyel, amely — mialatt a vén hárembasa pihenteti a torkát — a dámák közelébe surrant. Most felharsan az öregúr; megérzi a vetélytársat, s azt hiszi, annak szólt az asszonyok iménti izgulása. De, akik bennünket észrevették, előttünk többé nem maradnak; lerohannak a völgybe, túl a másik hegyoldalra; ott az elvakult, fiatal bika elkezdi kergetni, űzni az egyik hölgyet. Remek látvány a homályosodó, elszürkülő este leple alatt ez az erőszakos kaland. Nézem, nézem, micsoda kergetődzés folyik ott. — Ahol a nagy bika, ni! — hallom e pillanatban suttogó kísérőmet. Lenézek. Egy morgó, azután felzúgó hang útbaigazít. Ott van!... Ott csörtet. Halad az asszonyai nyomán. Megérzi, hol váltottak át, és követi őket. Siet. Haragos hangjában mintha ez volna: — Megyek már! Mindjárt mellettetek leszek! Most lépett az erdei szekérútra, amelynek agyagos, világos partos oldalán halad. Ebben a pillanatban tisztán látom. A vadászhév felvillanyozza még a szemem erejét is. Fehér alapon nagy sötét tömeg. Mintha csak ingerelne, csábítana, erőnek erejével bűnbe akarna csalni. Hát jól van! Lesz, ami lesz. Sok siker emléke mind-mind elém tolul, és leszavazza aggodalmamat. Szinte imádkozom egy másodpercig a puskámhoz: Csak most el ne hagyj! Rövid, de jó célzás: a célgömb a szarvas oldalán fénylik. Csattanó, visszhangos mennydörgés! A hegyek hússzorosan verik vissza. A nagy bika iszonyút rúg fel; a vadőröm örömében ordítja: — Megvan! Én pedig a bűnösök szívszorulását érzem: tudom, hogy rosszul lőttem. Gyalázatosán rosszul. A hatalmas állat nehézkesen fordul be a bokrok közé, s ott megáll. Egész teste oldalvást van felém; de már sokkal sötétebben, mint az imént a féhér alapon, és hozzá még lombok közt. Elindult, megint megáll. Alig bírja vonszolni magát. Rettentő sebe lehet. Nem szépítem, hiába minden, meg van csúfolva, hátul lőttem. Százszorta rosszabb, mintha egészen elhibáztam volna. Lelkifurdalásos sietséggel próbálom újra meg újra célba venni. Késő! Nem látok már eléggé. Lehetetlen a pontos célzás. A remek, nagybeteg állat lassan vonul arrább, arrább, a nagy erdő felé; sokáig látom; ott áll... ott ni, ott megy...! lassan, betegen húzódik el... A magas erdőben végképp eltűnik előlem. s én most nem bírok aludni; hiába biztat a vadőröm: „Meglesz! bizonyosan meglesz! ...” Alig várom a hajnalt, hogy indulhassak keresni; vissza, oda, ahol a katasztrófa történt; ahol az ördög csábításának engedtem, és lőttem, amikor már nem lett volna szabad. Most itt ülök kint a holdvilágos őszi éjfél csendjében, és hallgatom az erdő szemrehányó suttogását; nézem a fényködös ürességet, alatta a sötétlő árnyékolást, ahol az erdő borította hegy, s völgy terül. Nézek, de nem látok. A gondolatom nincs itt. Ott van azon a féhér úton, ahol a bűnömet elkövettem. Úgy rémlik, mintha a fehér vonalon nagy vörös tócsák volnának ... Vér, vér — végig az erdőn! És még ez a sok vér az egyetlen vigasztalásom most. Annak a patakján, csöppjein nyomozhatunk majd reggel. Eljutunk lépésről lépésre, mindenütt vérnyomon járva, odáig, ahol a koronás nagyúr seblázban fekszik, és várja a megváltást, ha ugyan azóta vége nincsen. Egy kis szárnyasegér repked a fejem fölött. Az egyetlen, aki most velem virraszt a kunyhó tájékán. Messze, a Lubin oldalán, bőg egy szarvasbika. Alattam, jó mélyen, mintha mégis mozogna valami. Halk, egyenletes, óvatos lépésekkel vonul. A róka jár így, amikor gyanútlanul siet a haraszton. Nagyot sóhajt az éjszaka. Attól elkezd pörögni a falevél itt is, ott is. Mintha szemfedő hulldogálna a fáradt földre. Magam is fáradt, álmos vagyok; de aludni nem bírok. Várom, lesem a szürkületet, a hajnalt, a reggelt, amikor kezdhetjük a nyomozást, amikor majd talán csak megsegít Diána, és a piros vér Ariádne-fonalával elvezet a keserves emlékű tragédia színhelyére. 19
