Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-10-18 / 21. szám
nyitraszegi vadas legszélén levő vadászkunyhó előtt ácsorogva lesem az őszi éjszakát. A völgy aljáról idáig ötnegyed órás kapaszkodón hozott fel a cserkészőút. És csak ezután következhetett az igazi cserkészet, a keresnyei meg a bélaudvamoki hegyek között. Amikor az esti cserkészet után, vezető vadőrömmel, a hegytetőn gubbaszkodó kunyhóba visszatértem; ugyancsak folyott az orrom vére; nagyon lehangolt voltam. Rég nem éltem át ilyen izgalmas és a végén mégis keserűséggel teljes cserkészést. Szeptember utolsó harmada volt; holdtölte felé közeledő napon. Amikor a Káptalanvágásból hazakerültünk (a kunyhóba), már javában fénylett az éjszaka lámpása odafent. Az erdő folyvást sugdosott, beszélgetett, azon a csodálatos nyelven, amelyet mindenki a maga lelkének hangulatai szerint ért meg. Az én számomra ez a szaggatott suttogás mind szemrehányás volt most. Szótlanul fogyasztottam el a vacsorámat. A vadőröm teát főzött. Gépiesen nyeltem le a forró kortyokat. Azt sem tudtam, mit iszom. A szájamat összeégette a nyugtalan sietéssel elfogyasztott ital. Alig vártam, hogy már ne halljam a vadőr moszatolását körülöttem. Emberevő kedvemben voltam. A derék Pasztyierik megkérdezte ... azaz jól tudta ő, hogy mi a bajom; alázatosan próbált vigasztalni: — Meglesz!... meg tetszik látni, hogy reggel meglesz!... nem viheti, nem viszi messzire... Türelmetlenül legyintettem. Pedig jólesett a biztatása. De azért elküldtem aludni. Pihenjen. Hajnalban, szürkület előtt, már talpon akarok lenni megint. A jó fiú csakhamar őszintén horkolt a vackán. Magam is lefeküdtem. Megfordultam a helyemen egyszer, kétszer, tízszer... és amikor ötvenedszer próbáltam elaludni, akkor végre lemondtam róla, és fölugrottam. Odakint a magányos, csöndes erdőségben, nem is messze a vadászkunyhótól, felharsant az én ébresztőm. Egy szarvasbika kezdett ordítani. Magamra kapdostam a gúnyámat; fölmarkoltam a vadászkésemef — kiosontam. Az ég olyan volt, mintha kivilágították volna. Valami tündéri fényes kékség derengett át a másvilágról, ide le, hozzám. Halvány ködtenger rezgeti a mindenségben, holdsugárból. Az erdő kisötétlett közüle; de még ez a sötétség is valami gyönyörűséges gyönge fénnyel volt meghintve, smaragdosan, bronzkeverékkel. Leültem a vadászszékemre, és néztem, hallgatództam. Az a szarvasbika egyre bőg, röfög, ordít; veszekedettül szerelmes lehet, és hozzá még féltékeny is, de nagyon. Hallom, amint szerelmi vallomásai közben egy-egy erős, harsanó böffenéssel szidja, riasztja a háreme körül ólálkodó, nálánál gyöngébb vágytársát. Az erdő folyvást sóhajt, sugdos, beszélget, és minden lombrezzenés megint csak csupa szemrehányás. Olyan sirámos hangokat hallok, mintha kísértetek nyögnének. Megnézem az órámat. Pontban éjfél. Nem tudom, a csípős hűvösség borzongat-e meg, vagy valami egyéb. A Lubin felől, a másik magas hegyről, egy bagoly jajong.. . Bársony István 1855 - 1928 A Fejér megyei Sárkeresztesen született. Gazdatiszt apja jogásznak szánta, amihez nem volt kedve, s noha ügyvédi oklevelet szerzett, hivatalt soha nem vállalt, ügyvédi gyakorlatot sem folytatott, hanem a hírlapírásnak szentelte életét. Az Egyetértés és a Magyar Hírlap főmunkatársa volt; 1896-ban és 1897-ben.megjelent novellásköteteinek Turgenyev vadászhistóriái mintájára készített írásai, és Gárdonyi Géza patronálása egyszeriben népszerűvé tették a nevét a vadásztörténete- i két és a természetfestő leírásokat kedvelő olvasóközönség körében. Állatrajzaiban a természet tudósian pontos megfigyelése művészien elegyedik a költői hangulatú leírásokkal és eredeti humorával. Legjobb vadásztörténetei úgy hatnak, mintha a táj, a természet szerelmesének a naplórészletei volnának. Idilli rejtelmekkel teli tájakat elevenít meg bensőséges hangulatú írásaiban. Az első magyar „dzsungelregénynek” is ő a szerzője; A rab király szabadon 1903-ban jelent meg. Szorgalmas író, több mint negyven könyvet írt; legismertebb munkája az 1918-ban kiadott Erdők könyve, amelyben legszebb természeti képeit és leírásait gyűjtötte össze. D. M. Előttem egy fiatal tölgyfa tart ernyőt a hold elé. A lombernyő rongyos. Szakadásain átnéz a hold. Engem néz. De mintha titkolná. Röstellkedem előtte. Elfordulok a bujkáló fényességtől. Nézem a hullámos hegyeket, alattam, mellettem ... Most, ebben az éjszakai csendben végiggondolom megint — talán már századszor — az egészet; hogy is történt. lindultunk alkonyattájban innen, a kunyhótól, a hajlatos, buja vágások felé, ahol a szarvasbikák udvarolni szoktak a dámáiknak. Hegy, völgy, hegy, völgy; egyik hajlat a másik után, egyik gerinc a másik után. Mindenütt alacsony bokrok; néhol ritkásan, füves tisztásokkal foltozva; néhol buján, sűrűn összefolyva, hogy át sem lehetne vergődni közte szépszerével. És végig az egészen: rézbarnaság, bronzfoltok, aranycsillámok, egy-egy zöldellő szigettel. A diadalmas ősz simogatja, ölelgeti, csókolgatja ezt a tájékot. A nyárfák már egészen belesápadtak, elbágyadtak tőle. Hulldogál a levelök. Sárga lepkék szálldosnak rólok; de egy sem él már; mind lefelé imbolyog. Megannyi fonnyadt nyárfalevél az ... A tölgycserjék pedig mind megbámulták már. De a levelök szívósan kapaszkodik a gallyhoz. Amikor a szarvas közéjök furakodik, zizegő zörgés támad. Távcsövem folyvást munkában van. Végigkutatok vele minden hajlatot, minden bokrot, minden tisztást. A szarvas színe úgy összeolvad ezzel a sok-sok, vörhenyes barnasággal, hogy gyakran csak az alakjával, de még inkább a mozgásával válik saját magának árulójává. Keresek, nézek, kutatok, lesek;... itt, a kis vágásban, a nagyon is nyílt cserkészővonalon, egyik bokortól a másikhoz lopódzom. Minden fedezett mögül új szemlélődés következik; hisz az óvatos, rendkívül szemfüles nagyvad ácsorog, és sokkalta könnyebben vehet minket észre, mint mink őt, aki néha hosszú ideig mozdulatlan. — Auahh ... — harsan fel az első alkonyati nászdal odalent, a sűrű vágásban. A hang erős, mély, döngő, szinte visszhangos. Vén bika van ott. Megállunk, hallgatcdzunk. Lélegzet-visszafojtva lessük, keressük a hang irányát: honnan szálldos szét? Mert a visszhang is megcsalhat bennünket. A túlsó hegyoldalra intek a vezetőmnek. Visszaint, hogy nem ott van, hanem lent, az árokban, ezen az oldalon. Csak bőgne már! .. . Még a szellő is elült. Még egy sármány sem szálldos halk szárnyalással, mint az imént. Csak az alkonyat halad előre, és válik lassankint estévé. Most!... megint!... Nyöszörög az öregúr; kezdi már; felzúg a hangja; a mély kürt búg úgy; azután megtoldja a hevületes, erőszakos refrénnel: — Öh !-öh !-öh !-öh!... Ezt már el nem bírja a vén szarvast kísérő, irigy házibarát; kétfelől is felharsan az agyoningerelt fiatalabb bika; indulat, bosszúvágy, harci riadó és kétségbeesett féltékenység van abban, ahogy a diadalmas öregúmak felel; ahogy zaklatott érzületének engedve, asszonyt próbál magához édesgetni. A magányos erdőség vad hangversenye zihál, zakatol a háromkoronás úr tüdejéből. Egymást szidja-pörli mindegyik. Az öreg felé tart a két idegen bajvívó; az árokból pedig feljebb csörtet a maga várát és asszonyait féltő agancsos. Most megpillantok valamit a bokrok felett; szabad szemmel is tisztán látom az ideoda forduló agancs koronáját; gyönyörűséges, izgalmas bizonytalansággal lesem, hogyan közeledik a látvány is, meg a bokrok közül fel-felharsanó hang is. De az agancs felnyúló szárain kívül a szarvasból magából még egy szál szőrt sem látni. Pedig ott van előttem. Alig lehet már százötven lépésnyire. Ha csak egyet rugaszkodnék is valamelyik elkalandozó tehene után, könnyen közeledhetnék annyira, hogy vala-Álmatlanul18
