Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-10-04 / 20. szám
szter! Eszter, hallod-e? A havasi víz buzogva omlott le a mederben, elnyelve a sasorrú, fekete szemű, lesült, csontos arcú legény kiáltó szavát. — Eszter, hej! — A legény a mély víz túlsó partján állott előregörbedve, ügyelve a piszkos, kis falusi udvart. — Eszter, hej! — A házikón az ajtók be voltak zárva; az ablakban álmodozott néhány cserép virág; s az alkonyat homályában aludni látszottak a hitvány fészerek. — Eszter! haj! hallod-e? Nagy későre egy fél fedelű szín alól, a kézvonó bakról egy borostos arcú, vén, gyenge ember nyögve emelkedett fel, a forgácsokat lerázva az öléből, a víz innenső martjára sántikálva. — Na, mi kell oda túl? — Hajítson át kend egy kötelet. Nyeszle tőkét vonszolok kendnek az erdőtől idáig, s itt a tüdejét kiordítja az ember, amíg kend megmozdul. — Nem engemet hívtál, ha jól hallottam, Marci! __ Hát hívja is már kendet a farkas fene... de kendnek hoztam a tőkét... hajítsa át kend a kötelet, s húzza át a vízen. — Erő télén a karom már arra végre. — Szólítsa hát kend Esztert, majd áthúzzák ketten ... — Eszti!... A víztől zizegett kis kertből sugár, mezítlábas leány lépett ki a hívásra. — Engemet hívott, Marci? — A nagyapádnak hoztam eszközfát, Eszter, hogy legyen dolgoznivalója. Vonjátok át a vízen. Szilfa... Reám hasonlít; egyenes, mint a nyíl, s olyan kemény, mint a vas ... — Nem a mi erőnkből való munka az, Marci, hogy áthúzhassuk az apóval víz ellenében. — Azt akarod-e inkább, hogy magam vigyem az udvarotokra? Hát jó szívvel fogadsz, Eszter, ha én viszem? — Igen nagy kerülő volna ez magának, Marci. — Nagyobbat is megtennék én érted, Eszter. — Hát már mégiscsak nem nekem hoztad a fát, Marci? — Értem ne fáradjon, Marci... A legény hátat vetett egy görbe fűzfának, s szivarkát sodrott, kedvtelve nézve át. A leány a víz feketedő fodrán járatta a szemét, hogy ne lássa a kiabáló legényt, és megfordult, hogy bemenjen. A legény érdes hangja hallatszott ismét: — Ne menj még be a házba, Eszter! Reád is gondoltam, Eszter! Egy bokor bábakalácsot szakítottam neked a Cserepeskőnél (s áthajította a vízen a csokrot), mert ott is eszemben vagy, Eszter! — Rosszul teszi, Márton — de ezt halkabban mondta, nehogy durvának látsszék. — Másnak vigye, aki méltóbb rá. — Párod sincs a világon, Eszter! — De annak ugyan aztán van párja — köhögte az öregember —, hiszen te is tudod ... Sándor az ő párja. . — Ne kotyogjon kend mindenbe, amit nem bíztak kendre... Semmi se bizonyos a világon, tudja kied! A leány vontatva vette fel a bolyhos virágot. A víz szélén egy bátor, éhes kis madár a vízből kilátszó köveken ugrált, halacskára ügyelve, és a faluban az istállók ajtajában bőgtek a borjúik, az édes tejre vágyakozva. A kis udvar kapujának a csikorgására a leány megfordult... Valaki benézett az utcáról. A leány gyorsan arra indult, s tudva, hogy ki van ott kívül, a virágot a kapu sarkához hajítva, kilépett. A legény ott kinn kesernyés szóval támadt a leányra. — Kár volt, hogy a bábakalácsot elhajítottad, mert láttam. — Ha láttad is, aztán? — Aztán?... Sok lesz két legény egy leányra... Vagy a Marci virágja kell neked, vagy én kellek neked. Megárt két legény egy leánynak, virágszálam.. . — Leli valami, Sándor? — Hát, ha nem kellett neked a Marci virágja, miért nem dobtad vissza neki? Petelei István (1853 - 1910) A századvég egyik legismertebb és legtiszteltebb, majd méltatlanul elfeledett novellistája Marosvásárhelyt született. Félig székely, félig örmény kereskedöcsaládból származott, s gondtalanságot biztosító vagyont örökölt, amely lehetővé tette számára, hogy kedve szerint folytathasson egyetemi tanulmányokat Pesten. (Előbb a Műegyetemen tanult építészetet, majd a bölcsészkaron filozófiát.) 1880-ban Kolozsvárra ment újságírónak; különböző lapok szerkesztőségében dolgozott, majd 1881-ben hazatért szülővárosába, s egy évvel később megjelentette írói hírnevét megalapozó első novelláskötetét. (Keresztek.) 1886-ban megalapította és szerkesztette a Kolozsvár című lapot; 1892-ben, amikor nyugtalan-érzékeny idegrendszerén elhatalmasodott betegsége, kivált a lap szerkesztőségéből, s hosszas betegeskedés után, elborult elmével halt meg. - Az erdélyi irodalom önzetlen szervezője volt, a Kemény Zsigmond társaság elnöke, akit kortársai „az erdélyi udvarházak költőjének" tekintettek. A múlt század nagy orosz elbeszélői voltak hatással írói világára, s Tolnai Lajos, Gozsdu Elek lelki rokonaként érzékeny moralitással ábrázolta a darwinista életfilozófia meggyőződését; félrecsúszott, mániákus és hibbant figuráinak a rajzában a biológiai stigmát: a degeneráltságot, az életképtelenséget, a biológiai kifáradás lelki tüneteit, s az élet értelmetlenségének kínzó érzését. Az elrontott társadalom és a megrontott emberi kapcsolatok bűneiért mindig bűnhődnie kell valakinek - hirdette Petelei, de az ő írói világának szereplői nem a sorssal, a végzetükkel szembeforduló, s a küzdelemben tragikus módon alulmaradó hősök, hanem akaratgyenge Oblomovok. Szükségszerű pusztulásukat hol szatirikus indulattal, hol mélabús részvéttel szemlélte, de írásaiból áradó fatalista életszemléletét már a kortársi kritika, Gyulai Pál is kárhoztatta, iá néhány novellája a népballadák világának tragikumát idézi meg nagy erővel. D. M. — Hogy telhetem? Mikor tőkét is hozott nagyapónak. A legény végignézte a leányt, s meg-megmarkolta a levegőt indulatosan. A leány csüggedten nézett reá: — Sokat bántasz, Sándor! Mióta hazajöttem. — Sokat bántasz, Eszti! mióta hazajöttél... — Azelőtt csak nyájas szavad volt hozzám. — Azelőtt csak hozzám volt nyájas szavad, Eszti... A leány türelmetlenül csattant fel: — Hát most kihez van még? A legény felugrott, mintha rugó dobta volna föl. — Vigyázz magadra! Azt akarod, hogy beszéljek?... Láttam azt a virágot, amit elvetettél, amint engemet megláttál* s egyebet is beszélnek rólad, hogy esténként ki kerülgeti a házotokat?... — A mi házunkat? — Hát tégedet, szép gyűrűsöm ... tégedet éppen ... Az Isten legyen irgalmas mindenkihez. iz éjszaka csendesen bontogatta fátyolét, s A elcsendesedett az utca. A majorság taszi/■ gálódva helyezkedett el a fák ágai közé, /_» a libák szép sorban lépegettek, a puly- I M ká'k kotyogva a szín alá, és a békés kérödző tehén körül dongtak a megnehezedett levegőn a fekete bogarak. Az utca fordulójánál, a hármas kereszt mellett ódalgott az elfeketedett bokrok védelme alatt egy rongyos alak. A legény éles szeme ráismert, néhány nagy ugrással rácsapott: — Éppen kend jár az eszemben, vén tolvaj! — rivallt rá. Az öreges ember ijedezve kapálózott; — Elmenj innen, bolond! Közöd van velem? A legény a gallérjánál fogva tartotta: — Valamit forralsz most is a gonosz fejedben, Boldizsár, hogy itt kullogsz... Mert azt beszélik a te rossz szád után... hogy baktéroskodásodban... itt az Eszti, a jegyesem ablaka alatt, hogy te láttál valamit... Mit? Ki vele ... ki vele mindjárt. Mit tudsz? Halljam. — Ne vessz meg, Sándor fiam! ne rázd a galléromat, mert nem az apád vette ... — De kirázom a lelkedet, ha nem beszélsz... — Hiszen akkor beszélhetek aztán— Bolond vagy, Sándor! Mit lássak? Én? É-é-n? folyjon ki a szemem, ha látok a sötétben. Mit akarsz, hogy lássak? A leány közbelépett szemrehányó szóval: — Megérdemlőm, hogy szégyeníts, Sándor? — Félsz attól, amit ő tud? — Az Isten megver érte, Sándor. — Az Isten megvert veled ... S 'messzire ellökte a ravasz képű, vén parasztot, s eltakarta a szemét. A megkínzott bakter odább ódalgott. A leány rebegő ajakkal kérdezte: — Mit tudjon rólam Boldizsár, a bakter? A legény levette a kezét a szeméről, s szelídülő tekintettel nézegetve az elborult leányt, halkabban mondta: — Nem tudom, mit beszélek, Eszti! Látod! nagyon belenőttél a szívembe, és féltelek... Ne haragudjál reám. Az udvarról a vén nagyapó szakította félbe a keserű beszédet: — Szavatok volt? Ne az utcán igazítsátok el, ami dolgotok van ... Bejössz, Sándor? — Nem, api! Sürgős a dolgom, egy gazembert kell nyakon csípnem. — S alig köszöntve a leányt, a vén paraszt után iramodott, (ki a keresztek mellett elsuhant gyorsuló lépéssel. Az apó a nagy, cserepes kemencében meggyújtotta a forgácsot az üst alatt. A szállongó füsttel megtelt levegőn átlángolt a tűz, bevilágítva a törpe, sötét szobát. A leány szótlanul ült le a cserepes padkájára, s piszkálta a tüzet. Valami, úgy lehet, megcsípte a szemét, s könny szivárgott ki a héja alól. — Az anyád leánya vagy. Annak is bőven szabták ki a könnyzacskóját, mert minden semmiségért kioldozott, mint a tied. Csak a füst csípi a szemedet? Azért nem szeretem a szőke fehémépet... — Csak a füst, apó, csak a füst... A víz már muzsikálni kezdett az üstben, miikor a kapun dörömbölt Marci a szM- fatönkkel. Már egészen besötétedett csendesen, és a felhős égbolton egypár csillag csillámpolt ki. Hallatszott, amint a tőkét hozó szekér odább döcögött a hangtalan, fekete utcán, míg Marci átnyúlva a törpe 'kapun, megfogta a kampót, kitárva a szárnyát. — Miért hozta most el, Marci, a tőkét? — a szoba küszöbén állva, az elkeseredés bátorságával öntötte ki a szívét a leány. — Miért most hozta el? Holnap reggel is lett volna rá ideje, ha csak azit nem akarja, hogy zuvatoljanak felőlem. Mert megszólanak is már, ne féljen! S azt beszélik, hogy sötétben járnak hozzám a legények. Marci odább rúgta a tőkét a lejtős udvaron. — Hát csak beszéljenek a faluban ... én tudom: ki vagy, milyen vagy! S a legszebb vagy nekem a világon; ha másnak nem kellesz is, jó Parasztszégyen 18
