Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-09-20 / 19. szám
I — És mit gondol ilyenkor? — Ki tudná? Mindenfélét. Nézegetem a fákat itt körül. Valamennyi a szemem láttára nőtt föl, ösmertem őket kiskorukban. Csak az a szélső kőris, ott a sarokban, az már akkor is szépecske volt, mikor ide kerültem. — Hogyan került ide? Hiszen akkor még egészen fiatal ember volt? — A belső kívánság hozott ide. Nem szerettem sohasem a lármát A gyerekeim, a feleségem elpusztultak, hát kire dolgozzam? Minek? Itt aztán szépecskén megéltem; a többi közt már talán én is kapa alá kerültem volna. — Talán bizony, haragszik az emberekre? — Nem én. Miért haragudnám? Nem vétett nékem senki! De én így jobb szeretek. — De mégiscsak jó. ha az ember híreket hall néha a világ folyásáról? — Minek az nekem, sohasem kívánkoztam utána. Megvoltam anélkül csendes békességben. Ki-ki törődjék a saját bajával — ha van neki. Nekem csak a nyulakkal van bajom télen, mikor nagy a hó. mert akkor bejönnek a huncutok. és lerágják az apró fáimat. Nem is képzeli a tekintetes úr, mennyi huncutság lakik egy nyálban! Elbújik a sír tövébe, néha majd ráhágok. mégsem ugrik ki. Teszi magát, hogy átúszik. pedig jól lát a huncut! — De hát, ha forradalom lenne újra, vagy ha a muszka el akarná venni az országunkat, már csak megmozdulna még kelmed is? — Hát a muszka nem ember? Nem enne meg az sem! — Ilyenformán bátyaT maga nem jó hazafi, maga nem szereti a hazáját? Az öreg mutatóujjával lenyomta pipájában a hamut, egy percig gondolkozni látszott, s azután furfangos mosollyal mondta: — Hát az szeret engem? E percben robogott el a temető mellett villámgyorsasággal a Párizsból jövő expressz Oriental hosszú, bronzszínű kocsijaival. Néhány utas kibámult az ablakon; az egyiknek eszébe jutott, hogy a kalapjával felénk integessen. Nem viszonozhattam neki a köszöntést, mert a következő percben a vonat már csak mint parányi, kicsi pont mozgott előre, s egy vékony, hosszúkás füstvonal jelezte az irányát. — Látja. óreg. hogy köszöntgetett az az úr ide a vasútról? Az most Párizsból, a világ legszebb városából megy le egyenest Törökországba! — Párizsból? — kérdezé az öreg bámész arccal. — Soha nem hallottam hírét! Én még eddig hál' isten sohasem tettem ki lábamat a határból. Aztán meg hová is mentem volna? Minek? — Nem kívánkozott még sehová? Embereket, országokat látni? Fiatalabb korában az ember kíváncsibb! — Én mindig ilyen voltam, amilyen vagyok. Hál’ isten, sohasem kellett a helyemből megmozdulni. Mit is láthattam volna? Így is megöregedtem. Így volt jó, amint volt. — A templomba csak bejár néha? — Nem én! Minek? Nem haragudtam én sohasem az Istenre, talán ő sem haragszik rám! Megvagyunk csendes békességben! Az öreg elhallgatott, és lassú tempóban tenyerébe ütötte a pipáját. A mellényzsebéből kivett aztán egy darab rongyot, s belékötötte nagy gonddal a bagót. M inden mozdulatán, arcvonásán látszott a teljes megelégedés. Ráncos arcából, halványkék szemeiből a nyugalom derűje [sugárzott; úgy beszélt, mint aki egészen l tisztában van azzal, hogy földi rendeltetését híven teljesítette, s most már a teljesített kötelesség öntudatával várja, hogy leszakíttassék az élet fájáról. Csendes, majdnem suttogó hangjában volt valami meggyőződésszerű erő, amely egyenesen a leikéből látszott fakadni, beszédében valami édes nyugalom, szelíd tisztaság, mely azt látszott bizonyítani, hogy lelke sohasem háborgott, hogy vágyak sohasem zaklatták, hanem csendesen, nesztelenül érett meg, akár egy ákácfa, mely senki által sem ápolva, észrevétlen, a föld valamely elhagyott sarkában élte át a fejlődés fokozatait. Egy ember, aki az évezredek civilizációjában csak mint megszelídített ártalmatlan példány jelentkezik. Annak az állandóan jellegzetes óriás embercsoportnak egyik példánya volt ő, amelynek kaotikus tömegéből ki-kikelnek a finomabb idegekkel ellátott emberek, s akiknek javára, kedvére a világ teremtve látszik lenni. Élt nyolcvan és nehány évig, és a kor eszméi, küzdelmei, erényei és bűnei nesztelenül suhantak el mellette. Még csak sejtelemmel sem bírt azon ezer és ezer névtelen hős küzdelmeiről. mártíréletéről akik a jövő nemzedékek civilizációját előkészítik, és akik őrült önmegtagadással a fajta érdekében dolgoznak. Nem ismeri azt a bőségben úszó, falánk osztályt, mely a herék módjára élvezi a verejtékes munka gyümölcseit. A beteges idegek által követelt ingerek, a szerelemnek körmönfont művészete. a szem, száj fényűzése reá nézve nem léteznek. A szájhős demokraták hazudozásait, monarchiák csalásait, a buta bürokrácia furfangjait nem ismeri. A szalonokban, színházakban kísértő blazírt férfiak és asszonyok ismeretlen lények előtte. A rang és pénz hatalmának a hírét sem hallotta. Nincs fogalma arról az eszeveszett élethalálharcról, melyet a nagyobb számú „gyöngék” az aránytalanul kevés „erősökkel” vívnak a sikeres megélhetés érdekében Nem is sejti, hogy ennek a küzdelemnek fegyvere az ész, s Ifogy az egész küzdelem eredménye e fegyver értékétől függ. Egy ártatlan falu szélén, füvek és fák között él. Megérett itt békességben, s csak annyit dolgozott, hogy összetartsa testét-lelkét. Ép, egészséges mind a kettő. A civilizációból mindössze néhány álmatlan óra jutott neki. melyeket a mellette elrohanó vonatoknak köszönhet. Él köztünk vakon, s ha tízezer esztendő múlva valami csodás hatalom felébresztené nyugodalmas álmából, s kérdeznék tőle. kérnék, mondaná el. hosy miként, hogyan éltek az emberek az ő ideiében, mert minden adat elveszett, nincsen egy írott sor, egv jel, egy tény. ami a mostani életre egv parányi kis fényt vetne, az én öregem ott állana némán, bután, s nem tudna egyebet mondani, mint hogy zöldpaprika és kukoricaliszt kenyér volt rendes tápláléka, s hogy az emberek valami különös szerkezetű kocsikon, őrült gyorsasággal rohantak valamiféle irányok felé. Egyetlenegy parányi, kis eszméről, gondolatról sem tudna számot adni, s mindvégig csak azt hajtogatná: „Én meg voltam elégedve — éltem és meghaltam. A többi ember mit mívelt? Nem tudom!” Hátha neki van igaza? De hátha vétett a fajtája ellen? Miért nem szolgálta ő is a fejlődés hatalmas érdekeit? Vagy talán a civilizáció egyik irányának a csúcspontja, öntudatlan jelenség-e ő? A szükségszerű megsemmisülés érzete jutott-e öntudatlanul uralomra benne, bénította-e meg akaraterejét, tette-e közönyössé önmaga és fajtája iránt? Ez a közöny-e a beteg állapot, vagy pedig a mi önámítási képességünk a boldogsági mániának szimptómája-e? Neki, vagy nekünk van-e igazunk? Ki van jogosítva, hogy ítéletet mondjon fölötte? ■ mint így tépelődve néztem az öreget, betörik dúlt a temető kapuján egy parasztsze- X■ kér, rajta egy pléhes, vaspántos koporsó, ■i a kórházban elhalt szegények közös kom * porsója, kik földi pályafutásuk alatt nem szereztek annyit sem vagyonban, sem szeretetben, hogy haláluk után négy szál deszkára érdemesek volnának. A kocsis odakiáltott az öreghez: — Hej! Matyi bácsi! Jöjjön no, hadd hányjuk bele! Az öreg lehetőleg gyorsan fölkelt, és kapát fogva sietett a kocsi után. Én ott maradtam a viskó előtt. Az öreg nagy léptekkel ment a kocsi mellett, s nehány perc múlva eltűnt a temető fái, bokrai között. Míg az öreg odajárt, benéztem szobájába. Alacsony, egyablakos lyuk volt az, inkább odú, mint szoba, s a szegénység bélyege, a piszok és penész rajta volt a falakon és minden tárgyon. Egv keskeny, a földbe vert cölöpökre zsúpszalmából font ágy, rajta egy rongyos darócköpeny, egy fapad, egy kecskelábú kis asztal volt az egész bútorzat. A hasas sárkemence padkáján volt egy nagy agyagkorsó, letakarva nedves ronggyal, a sarokban egy kopott cirokseprő — más nem volt a szobában. Kellemetlen, dohos volt bent a levegő, s iparkodtam ki a szobából. Alighogy föllélegzettem a szabad levegőn, látom az öreget, amint a sírokon keresztül, kalap nélkül, majdnem botorkázva jön. Arca egészen halvány volt; szemei beestek, csontos száraz kezei reszkettek, térdei minduntalan megcsuklottiaik, majd hogy össze nem esett. Szinte megijesztett, s megütődve siettem elebe. — Mi baj, Matyi bácsi? Mi lelte? Az öreg nem felelt, hanem leült a viskó elé, és mereven, majdnem fásult bámészsággal nézett le a földre. — Mi történt, Matyi bácsi? Talán beteg? Adok vizet! A kezével intett, hogy nem kell neki. Melyen fölsóhajtott, s aztán reszkető hangon, majdnem sírva mondta: — Már másodszor! Pukkadt! — Mi az? Mi pukkadt? — A szegény ember ... meztelen ..., mint a kutyát... be kell dobni... a gödribe! Ezt is ... bedobtuk Aztán pukkadt.., mint a puskalövés ’ A hasa ... a hasa ... Az öreg elfödte arcát mind a két kezével. Láttam, hogy sovány ujjai közül szőrös keze fején, ingén végig, hogy peregnek le a könnycseppek. Az öreg egészen meg volt törve. Mind keservesebben és keservesebben kezdett zokogni; majdnem fuldoklott. Motyogott valamit, de heves zokogása miatt lehetetlen volt érteni egy szavát is. Próbáltam megnyugtatni. — De hát mi köze hozzá? Hiszen nem is ismerte a szerencsétlent? Talán rokona volt? — Nem! Dehogy! — nyögte ki az öreg nagy keservesen. — De majd... én is... így járok. Pukkadt! Inge ujjával törülgette könnybe lábadt szemeit. Görcsös zokogás fogta el ismét. Gyermek módon, a térdére támasztotta ősz fejét, és sírt. — Senkim sincs! Engem is... bele fognak dobni..., mint a kutyát! Én is... pukk... A heves zokogás elnyomta szavát. Többször elkezdett még beszélni, de hasztalan volt minden erőlködése, a torkára forrt minden hang. Hirtélen fölkelt, rám sem nézett, s mindkét kezével elfödve arcát, ingatag léptekkel bement a viskóba. Hallottam, amint belülről bereteszelte az aj tót, 19 T
