Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-09-20 / 19. szám
Meleg, sugaras októberi nap volt, midőn utoljára vadásztam szalonkára a k-i mo[ csarakon. A szalonkák az élesen tűző [ nap melege alatt, szépen kitartottak, lomhábban repültek, s csak akkor jutott eszembe az órát megnézni, midőn töltényeim már elfogytak. Háromra járt az idő. Egészen egyedül voltam a széles mocsáron. A mély, néma csendet nem zavarta meg semmi. Időnként fölrebbent előttem egy-egy csekkegő szalonka, amint a mocsárparton végigmentem; pár pillanatra hallottam fejem fölött azt a gyöngéden, halk decrescendóba vesző, sivító hangot, amit a magasan járó, csörgő kacsák repülése okoz; a beláthatatlan magasságban járó vadludak szakadozott, gügyögő hangjai mind távolabb és távolabbról hallatszottak, aztán mély csendbe veszett minden hang. A messze síkságba nyúló legelők és ugarolt szántóföldekről sem hallatszott semmi. A nap, a nyugatról fölkavarodó, ritkás, fehér felhőkbe tűnt; sugarai tompább élűek lettek, mintha gyöngéd mollfüggöny mögött ragyogtak volna, miáltal világosabb, majdnem kékbe játszó lett az árnyék. A sárguló nád, sás, káka mintegy aranyos visszfényt vert; a zöldek sötétebbek, mélyebbek lettek, és itt-ott a vizek derült, ezüst fényben csillámlottak ki a barna sártömegek közül. Egy fűszál, egy nád sem ingott, de azért a mocsár mégsem látszott élettelennek. Nem a dermedt mozdulatlanság volt ez, sem az álmatag nyugalom, mely a nyári estéket, kivált júniusban, jellemzi, hanem volt benne valami a lemondó, a félénk nyugalomból — midőn a késői hajtások alig bújnak ki a földből, s eleven zöldjük csak együttesen, mint reflektáló szín hat. ellensúlyozva az érettsárga nád, a bámulásnak induló káka és piszkosbarna sástarlók által. Szomorú, és mégis ilyenkor a legbarátságosabb a mocsár. A levegő átlátszóbb, nyugodtabb; nem csalnak sem az erős fénynek, sem a tikkasztó melegnek reszketeg hullámai. Minden való, igaz színében mutatkozik; és az a mély szürkésbarna szín, mely minden egyes növényt, minden göröngyöt így ősszel jellemez, adja meg azt a fájdalmas, bánatos hangulatot, melynek olyan szívesen átengedjük magunkat. Csak lassan haladtam előre a parton. A mocsárnak mintegy a testét hosszában öszszetartó emelkedőre mentem. Nagyon ki voltam fáradva, s megörültem, midőn kissé távolabb, megpillantottam egy kocsit, amint a káposztásföldek között, gazzal, száraz kórókkal megrakva előredöcögött. Lassan, lépésben haladt, és könynyű volt elérnem. Egy sárga, vén gebe volt a kocsi elé fogva. — Bevisz-e bátya, a faluba? — Nem megyek tovább, csak a temetőig. Odáig elviszem az urat! — felelt az öreg, aki a kocsiban elől, a kis saroglyábán ült olyanformán, hogy a lábai lelógtak. Már nagyon öreg lehetett. Ráncos arcát ritka szakáll borította. Hófehér bajusza rövidre volt nyírva, és fehér haja gyér fürtökben omlott le sovány, csontos vállaira. Nagy, szőrös kezében hatalmas ostomyelet szorított, s időnként iszonyú erőlködéssel rá-rávágott a sárga gebére, amely olyankor egy-egy élénkebb mozdulatot tett, de csakhamar visszaesett előbbi, lassú tempójába. — Látja uram, gyenge, mint magam is! Vének vagyunk mind a ketten! Az öregnek olyan volt a hangja, mint mikor valaki a mezőn nagy távolságból kiáltoz. Érzett rajta az erőlködés, és mégis gyönge, majdnem suttogó volt. — Hát tudja mit? — mondtam neki. — Én majd nem ülök föl, hanem földobom a puskámat meg ezt a nehány madarat tarisznyástul a kocsijára, s szép csendesen elballagok maga mellett. Jó lesz? — Mindegy, akár felül, akár nem. A sárga nem sokat törődik vele, úgy sincs messze! ez a kóró nem valami nehéz! — Aztán mit csinál maga a temetőben, bátya? — Mit csinálok? Hát ott lakom. Őrzöm a holtakat. — Régen? — Az isten tudná, mióta! Lehet már vagy negyven esztendeje, ha nem több! — A forradalom alatt, Kossuth Lajos idejében is itt lakott már? Az öreg megvakarta a füle tövét, köpött egyet, és mondta; — No, hát kint laktam! Gondolom, akkor veszett el a nagyobbik fiam, a Gyuri. Kossuth La-Gozsdu Elek (1849—1910) „A magyar Turgenyev” (ahogy egyik barátja nevezte), Ercsiben született, makedón származású kereskedő családból. Temesvárott járt iskolába, onnan került fel a pesti egyetemre, ahol jogot végzett, s az újságírás területére tett rövid kiruccanástól eltekintve, haláláig példás hivatalnokként élt és dolgozott. Ügyvéd, majd királyi ügyész volt a fehértemplomi, pesti és karánsebesi bíróságon, 1852-tól pedig gyerekkora színhelyén, Temesváron. Hivatali környezetében valószínűleg nem is tudtak írói működéséről, barátai pedig féltették írói tehetségét ügyészi munkájától, s nem alaptalanul. Életében ugyanis mindössze két regénye és egy novelláskötete jelent meg, s ifjúkora barátait, iusth Zsigmondot, Reviczky Gyulát, Rudnyánszkyt elsodorta melöle az idő. Csendben, visszavonultan, szinte észrevétlen élt. Egyetlen rendkívüli, meghökkentő életrajzi adata, hogy háromszor nősült, s mindig ugyanazt a nőt vette feleségül. irodalomtörténeti fontosságú regénye, a Köd, amely lírai és filozófiai elemek magába olvasztásával, a darwinizmus alapelveire épülő pesszimista világnézet és kiábrándult életérzés tolmácsolására törekszik, 1382-ben jelent meg; novelláskötete, a Tantalus pedig 1886-ban, ameiynek realista hangvételű filozófiai-lélektani novellái, s az anekdotikus elbeszélői modorral tudatosan szembelorduló „fejlődésrajzai" előszeretettel jelenítenek meg olyan embereket, akikhez Gozsdu — saját vallomása szerint - azért vonzódott, mert „egyenetlen volt a harc, melyet vívtak az élet viszonyaival". Érzékeny lélek volt, a magány, a kritika és a közönség közönye elapasztotta írói be:svágyát (huszonkét évbe telt, mig a Tantalus utolsó példánya is vevőre talált); bár A Hét megpróbálta őt élete utolsó éveiben újra felfedezni, s írásokat kért tőle, teljesen elfeledve és elhagyatva halt meg, s csak a modern magyar próza előfutárai iránt megnövekedő érdeklődés fordítja ismét életműve felé az utókor figyelmét. D. M. ULTIMA RATIO jósnak is hallottam hírét. Eltörölte a robotot, és a szegénység pártját fogta. Vajon él-e még a szegény? Nagyon vén lehet már az is! — Lesz annyi idős, mint kelmed! Hát kelmed hány esztendős? Az öreg gondolkodóba esett, és elnevette magát. — Ki tudná? Aztán meg, mire való azt tudni? — De mégis? — Vagy nyolcvan és egynéhány esztendőt tán leszolgáltam. Lehet vagy több, vagy kevesebb, mindegy! Elhallgattunk mind a ketten. Csendesen lépkedtem a kocsi mellett, s elmélyedtem annak elgondolásában, hogy milyen boldog lehetett és lehet ez az ember, aki éveit nem tartja rováson, aki előtt az időnek értéke nincsen, akinek életében az események nem alkottak korszakokat, hanem akinek napjai lefolytak csendes nyugalomban, simán, zajtalanul, mint a rónák folyói. Tíz perc múlva a temetőhöz értünk. Ilyennek, mint a k-i temető, képzeltem én mindig a szép temetőt. Tulajdonképpen csak egy út van benne, amely két részre osztja az egészet. A sírok aztán rendetlen összevisszaságban vannak egymás mellett, némely helyen sűrűbben, némely helyen ritkábban, amint az öreg csősz szeszélye hozza magával. Az egész temető teli van bokrokkal, gazzal, csak itt-ott piroslik ki egy-egy romlásnak indult márványkereszt. Magas fű borítja az egészet, s az új sírok, feketésbarna hantjaikkal, éppenséggel nem ridegek. Azok a glédába állított városi sírok, azok a kaszárnyázott halottak, amint táblánként számozva, egymás mellett feküsznek, mintegy raktározva, egész undorában, borzasztóságában éreztették velem a halál rútságát. Itt a sírok szerteszéjjel, bokrok, fák között vannak: tarka fűszőnyeg borítja őket; valóságos kis erdő ez, melyben az ember csak itt-ott bukkan sírra, s a tömeges fakeresztsorok. hideg kőmasszák, nem sértik a szemet. Magas akácfák veszik körül az egészet, s a nesztelen csend, a nyugalom, ami a fákon belül van, az a föltétien hiánya minden pompának, gazdagságnak, afféle szelíd, bánatos kifejezést ad e helynek. Mire kijöttem a temetőből, az öreg már kifogta a lovat levetette fejéről a kötőféket, s szabadon kieresztette a temető árka mellé legelni. Odahallatszott, amint ropogtatja a füvet. — Van-e jó vize, bátya? Szomjas vagyok! — Van. A delelőkútról hozom, itt van mindjárt a vasúti töltés mellett. Még csak most néztem meg az öreget, amint bement az alacsony viskóba, i vízért. ^Sovány, magas, csontos ember volt. Valamikor, régen igen erős lehetett; azt mutatták hatalmas tenyerei, erős. nagy csontjai. Minden öregsége mellett könnyen mozgott, és élénk, kék szemei örökös derűjükkel, afféle vidám. nyájas kifejezést adtak arcának. Egész megjelenése vonzó volt, s foglalkozásának komorsága, úgy látszott, egészen érintetlenül hagyta. Kis idő múlva kijött a viskóból, és hozott egy barna agyagkorsóban vizet, egy kendőbe takarva kenyeret, egy kis, fehér rongyba kötve törött sót s egy marék nyers zöldpaprikát. Elém tette a vizet, és szó nélkül leült a földre, aztán hozzálátott a lakomához. A kukoricaliszt kenyérből levágott egy darabot; felvágta, megsózta a zöldpaprikát, s fölváltva hol egy szelet kenyeret, hol pedig egy darab zöldpaprikát rakott'a szájába. Az emberek ezelőtt évezredekkel is így táplálkozhattak; a különbség csak annyi, hogy az én öregem késsel vágta a kenyeret és a paprikát. Rá nézve, a táplálkozás tekintetében a civilizáció csak egy késsel ment előbbre. — Aztán ízlik-e, öreg? — Van közte némelyik édes. A csípőseket is megszoktam már. Gyerekségemtől egész nyáron ez az eledelem — felelt az öreg, és szorgalmasan. nagy gyönyörrel majszolt. — Megkínálnám az urat is, de tudom, hogy nem szereti! Én szeretem ! — Miért nem jár be néha a faluba? Ott kapna meleg ételt. Az ilyen öreg embernek jó ám a meleg leves! — Hoznak nekem ide is néha. Kivált a gyermekhalott után! Aztán, minek járnék be a faluba? — Már az unalom miatt gondoltam! Az öreg elnevette magát. — Unalom! Már hogy unnám el magam, mikor élek, látok és hallok! A nappal, csak elmúlik! Hol piszmogással a fák körül, hol gödörmunkával, hol szundítással töltöm el az időt, aztán meg nézegetni is szeretek; de az éjszakával nem tudok mit csinálni! Nem tudom megszokni ezt a vasutat itt mellettem! Már egy félórányiról hallom, mikor dübörög! Kivált télen, mikor jobban hallatszik a fütyülése! Sipít, süstörög, hogy szinte félelmes. Nem tudom megszokni! — Pedig látja, öreg, a nélkül ma már nem lehet meg a világ! Az öreg ismét elnevette magát. — Nem lehet? Dehogynem lehet! Hát ezelőtt mért lehetett meg? Miattam akár sohse járjon. Ezen ugyan járnak eleget éjjel is, meg nappal is szünet nélkül. Sokszor elgondoltam már, ugyan honnan jönnek, merre mennek? Nyilván úgy lesz. hogy,a hideg tenger szélétől a meleg tenger széléig megy ez a vasút. De mi végből járnak? Kész csoda! Nem vihet jóra ez a sok lótás-futás! Az öreg a korsó után nyúlt, és ivott belőle hosszan, jóízűen. A víztől csurgó száját megtörölte az inge ujjúval, aztán nagy körülményességgel kic-iholt. és rágyújtott. Hozzám fordult, és elégedett nyájassággal mondta: — Latja. uram. most egészen jól érzem magamat. így aztán el tudnék ülni. ki tudja meddig. 18
