Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)

1980-08-23 / 17-18. szám

Tizenhat esztendő alatt Gyulán az eredeti, alapító szándékhoz hűen, de az eleven buzdító és bíráló közeg­nek köszönhetően, állandóan vál­tozva és változtatva kíván a Gyulai Vár­színház az egész magyar színházi és szel­lemi élet alkotó része lenni. Céljaink az egyetemes magyar színházi élet céljai: részt vállalni a közösség előtt álló feladatokból, felismerni és megfogal­mazni a tennivalókat. Amit ránk bíztak, azt lelkiismeretesen szeretnénk elvégezni. Lehet, hogy e lelkiismeretességgel páro­suló, néha kínzó kétség mások számára gyengeség vagy bizonytalanság. A mi kétségeink a lelkiismeret és az erő pró­bája. A történelem a sorsunk. Drámákba sű­rített fordulói büszkeséggel és szégyennel töltenek el. Az önismeret és a végezni­­valók gyötrelmeivel. A vállalás lehetősé­gének nagyszerűségével. Gyula színháza, a Gyulai Várszínház erre a színházon túli célra alakult művé­szi szövetség. Középkori téglavár, üdülő és fürdőhely: harminc-egynéhányezer lakosú kisváros. Számunkra azonban sokkal több ennél. Közösség, amely otthont adott vállalko­zásainknak. Közösség, amely tartós embe­ri kapcsolatokat teremt, és alkotó együtt­élést jelent. Közösség. Ezt ma már ritkán lehet vá­rosainkra, településeinkre mondani. Kitű­nő közeg minden kezdeményezéshez. Olyan emberi kapcsolatokat ismert meg valamennyiünk az elmúlt évek során, me­lyek országszerte hiánycikknek számíta­nak. Öröm az együttalkotás, mert mint a Várszínház művészeti vezetője érzem, hogy segítő kezeket mindig kapok, érzem, hogy egy csapatban játszunk és az ellen­drukker is azért fütyül, hogy idejében korrigálni lehessen, amit a pálya széléről talán tisztábban látni. A gyulai vár - a játékok színhelye FOTÓ: ILOVSZKY BÉLA — MTI 1. Székely János: Hugenották. Jelenet a darab­ból: Lukács Sándor, Bács Ferenc FOTO: ILOVSZKY BÉLA — MTI 2. Székely János: Hugenották című drámáját Szi­­netár Miklós rendezésében mutatták be. Ké­pünkön: Hegedűs D. Géza (háttal) és Tahi Tóth László 3. Kodály: Székelyfonó. Szobi Anita és Péczeli Sarolta FOTO: MEZEY BÉLA KELLÉR DEZSŐ Leltár Én és a függöny ötvenháromban egy kisebbfajta műtétre befeküdtem a drága emlékű Molnár Béla professzor klinikájára. Kétágyas szobába ke­rültem, a társam egy nálam jóval idősebb ember volt, aki nem ismert engem, és elein­te nem is nagyon érdekelte, hogy ki vagyok, mi vagyok. A fantáziája csak akkor kezdett dolgozni, amikor észrevette, hogy a tanár úr milyen sűrűn beugrik hozzám, és minden al­kalommal sokáig üldögél az ágyam mellett, hosszan elbeszélget velem. A téma mindig közös kedvencünk, Krúdy volt, vetélkedtünk egymással, ki tud többet idézni műveiből. Az öreg a szomszéd ágyból ilyenkor töprengve nézett engem, az agyában azt forgathatta: ki lehet ez a pasas, aki a nagy Molnár Bélával ilyen jó barátságban van? Aztán egy ízben Béla búcsúzáskor így szólt hozzám: — Tu­dod, Dezsőkém, azért én mégis jobban sze­retlek úgy látni, ahogy állsz és fogod a füg­gönyt. Szobatársam e szavakra elmosolyo­dott, mint akinek a fejében világosság gyul­ladt ki. Ahá ... fogja a függönyt... akkor már értem ... És amikor kiment a profesz­­szor, felült az ágyában, és átszólt hozzám: — Ha érdekli, volt nekem egy kárpitos isme­rősöm .. . Kórházi látogatás Távozóban, a folyosó végén, megpillantom a kezelőorvost. Gondolom, ez jó alkalom az érdeklődésre. De mire odaérek, az orvos már egy idősebb férfival beszélget. Megállók a közelben, és várom, hogy szabad legyen. Akaratlanul is kihallgatom a diskurzust. — Még van remény — mondja az orvos. — Komolyan mondja, doktor úr? — hang­zik az aggódó kérdés. — A legkomolyabban! Én optimista va­gyok. Az idős férfi felsóhajt. — Bár igaza lenne! Sajnos én már elvesz­tettem a bizalmamat. — Azt nem szabad. Az utolsó pillanatig bízni kell. Mert nézze csak ... Az orvos pillanatnyi szünetet tart. Fárad­tan végigsimítja a homlokát. Látszik az ar­cán, hogy töpreng, meditál, latolgat, nyilván nem akar elhamarkodott kijelentést tenni. Aztán így folytatja: — Most már minden a svédeken múlik. Ha ők megverik az osztrákokat, mi pedig idehaza csak döntetlent érünk el velük, ak­kor meggyőződésem, hogy a jobb gólarány­­nyal továbbjutunk ... Gyanakvás a nézőtéren Mindig gyanakszom, ha egy néző vagy akár egy kritikus felfigyel valami különleges szí­nészi játékra. Például, ha egy kritikában azt olvasom, hogy mennyire kifejező a mozdu­lat, mikor a színmű hőse a függöny ráncait szórakozottan igazgatja, mintha ezzel tudat alatt a homlokáról akarná a barázdákat el­simítani — én már gyanakodni kezdek. Át­fut az agyamon, hátha a színész csak azért babrált a függönyön, mert bántotta a sze­mét, hogy olyan csáléra áll. Vagy egy másik példa! Petneházi — nevezzük így a színészt —, ahogy a második felvonás végén eltávo­zik, az valósággal színészi telitalálat. Ahogy becsapja maga után az ajtót, szinte döbbe­netes erővel jelzi, hogy valamit örökre lezárt, valaminek egyszer s mindenkorra véget ve­tett. Így a kritika. És bennem felmerül a gyanú: hátha nem is csapta be az ajtót, ha­nem az magától becsapódott. Miért? Nem le­het huzat a színpadon? Szóval, gyanakszom. Lehet, hogy alaptala­nul, mégis megpróbálom gyanakvásomat két kis történettel alátámasztani. Az egyiket dr. Nebenführer Lászlótól, a neves bőrgyógyásztól hallottam, aki harminc évvel ezelőtt jelen volt a Nemzeti Színház­ban A bolond Ásvayné bemutatóján. Harsá­­nyi Zsoltnak ebben a színművében Bajor Gi­zi a színészi átlényegülés bravúrját nyújtot­ta: az előjátékban tizenhét éves, szerelmes fiatalasszonyt alakított, a továbbiakban pe­dig egy tolókocsin ülő, ráncos képű, meg­hibbant vénasszonyt. Németh Antal tanúsá­ga szerint a szerző a szereposztás megbeszé­lésekor a fiatal Ásvaynéra Olthy Magdát, az idősebbre Gobbi Hildát javasolta. De az igaz­gató csak abban látott fantáziát, ha ugyanaz a színésznő alakítja a fiatalt és az öreget is. Bajor Gizi vállalta a nehéz feladatot. Ä premieren a második felvonás hatásos végjelenete után a közönség tombolva ünne­pelte Bajor Gizit. Nebenführer doktor is vö­rösre tapsolta a tenyerét. S amikor a szünet­ben összetalálkozott a művésznő férjével, lelkesen gratulált a csodálatos alakításhoz. — És tudod, ami talán a legjobban meg­kapott — fejezte be az áradozást —, az a jellegzetesen öreg gesztus, ahogy Ásvayné időnként fáradtan a tarkójához nyúl.. . hát az valami egészen eredeti megfigyelés ... — Észrevetted? — mosolygott Germán professzor. — Hát neked megmondom, de ne terjeszd! Gizi nyakát a paróka feldörzsölte, és ezért muszáj néha megvakamia. * A másik történet Gőzön Gyula, a drága Gyula bácsi személyéhez fűződik, ö játszotta egyik főszerepét annak a filmnek, amelyet a magyar hangosfilm őskorában Farkas Im­re nagy sikerű daljátékából, az Iglói diákok­ból készítettek. Én, mint a filmváltozat vers­írója, az első forgatási napon kimentem a gyárba, hogy kéznél legyek, ha szükség adó­dik, húzásra-toldásra. Szomorúan tapasztal­tam, hogy a forgatás pechesen kezdődött. Gózont, aki a pedellust játszotta, mindjárt az első jelenetben elkapta egy köhögési ro­ham. A rendező természetesen leállította a jelenetet, és utasította az operatőrt, hogy ve­gye fel még egyszer. De a producer ez ellen harsányan tiltakozott. — Arról szó sem lehet! Mit gondolnak, lopom én a pénzt? — De hát ez így nem maradhat benn — sápítozott a rendező —, Gőzön végigköhögte a jelenetet... — Annyi baj legyen! — legyintett a pro­ducer. — Vegye Gyula tovább is köhögősre a figurát, akkor majd nem szúr szemet... Gőzön az egész filmet végigköhögte. És emlékszem, az egyik kritika külön fel­említette, hogy Gőzön Gyula a szüntelen kö­­hécselésével milyen hús-vér embert formált az asztmás pedellus alakjából. 47

Next

/
Thumbnails
Contents