Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)

1980-08-23 / 17-18. szám

Én nem akarok úgy élni, mint az anyám, és úgy sem, mint a szobatársaim, akik folyton azzal foglalkoznak, hogy „az anyám már megint eladott egy tehenet, és vesz belőle egy szobabútort”, meg azt nézik, hogy gyarapszik a lepedő a szekrényben, és küldik haza a stafírungot.

Aztán mikor minden együtt van, hazavillognak a faluba Jóskával, aki lakatos a vasgyárban, kapnák otthon nászajándékul két tehenet, aztán dolgoznak, ötvenéves korukban körülnéznek, hogy mi is van, hogy is kellett volna élni, vagy ami még rosszabb, még akkor sem jut eszükbe.

Én minden évben elmegyek külföldre, két éve Jugoszláviában jártam, tavaly Romániában, idén megint el fogok utazni a román tengerre. Ezt az életmódot nem engedhetném meg magamnak másutt, például, ha egy gyerekruhaboltban lennék eladó ezeregyszáz forintos alapfizetéssel.

A gyűrűsfonóban dolgozóik, nyolc oldalt viszek, néha többet is, mert hiányzik az ember, és csak mi néhányan vállaljuk a gazdátlan gépeket. Túlóra nélkül is megvolna a négy és fél ezer forintom, de sokat tizenhat órázok, tavaly március végéig összejött a háromszáz túlórám, már nem is akarták engedni tovább.

— Hogy néz ki egy tizenhat órás műszak után?

— Mint mások, mindenkinek beesik a szeme és véres lesz, otthon nem tud elaludni. Másnap, ha éjszakás az ember, szundít egy-két órát, hajnalfelé kevesebb az abzug, el lehet vonulni egy kicsit.

— Más szakmával nem is próbálkozott?

— De, tanultam gépírónőnek is, nyolc hónapig tartott volna a tanfolyam, de én csak két hónapig bírtam. Minden másnap voltak órák, és már az elején is harminc-negyven oldalakat adtak fel, három műszak mellett nem jutottam hozzá. Nekünk tulajdonképpen minden harmadik hetünk elveszik, a délutános műszakban mi egyszerűen nem élünk.

A szállóból egyszer költöztem el egy geodétafiúhoz, aki a húgával lakott együtt. Öt nagy bőrönd holmit vittem magammal, kettőben csak könyvek voltak. A fiú húga egy diszkós lány volt, farmerben, kikeményített ingben járt táncolni, más nem érdekelte, mikor mi a fiúval elmentünk a Közlekedési Múzeumba, gúnyolódott velünk:

— Mi az, már a hippik is múzeumba járnak?

Jól éltünk, a dolog azon bukott meg, hogy egyszer hazamentem, és a fiút a legjobb barátnőmmel találtam együtt. Nézze, én aláírom, hogy egy férfi minden alkalmat kihasznál, de hát ezt mégsem tudtam megemészteni — ezzel a barátnőmmel szoktam megbeszélni mindent, tőle kértem tanácsot. Viszszaköltöztem a szállásra, kétágyas szobába.

(— Arról nem beszélt, hogy öngyilkos lett? — kérdezte később a nevelőnője. — Alig tudtuk visszahozni.)

— Most Romániában van egy fiú, a tengerparton ismerkedtünk meg, ő román, de az apja lengyel és az anyja szerb. Nem egy átlagember.

A lány most is műszakra készül, elnézést kér és elvonul, távozásával a többiek mintha felszabadultak volna.

— Mennyire szeretnek itt élni?

— A szállónak sajnos rossz a híre. A múltkor taxival jöttünk a Keletitől, mondom a sofőrnek, hogy a Budafoki útra.

— A Kancakolostorba? — kérdezi a sofőr.

— Dehogy — mondtam, és inkább továbbvitettük magunkat.

— Persze mondd meg, hogy ha a szállónak rossz híre van, arról ti is tehettek — szól közbe a nevelőnő —, állandó fiúsereg nyüzsög a porta előtt, előfordult, hogy baby dohban kiálltatok az ablakba. Vagy egy másik ügy: ki vált közületek villamosbérletet?

Senki, m ndenki úgy számol, hogy a bérlet száztíz forint, ha egy hónapban kétszer lebukok, a2 még mindig csak száz forint büntetés, és ezt sem kell rögtön kifizetni — a BKV-tól csomóban érkeznék a letiltások.

— Leh( t, de én mégsem vágyók büszke rá, hogy de tartozók. Szórakozóhelyen mindig azt s::oktam mondani, hogy fodrász vagyok, de voltam már egyetemista is. A srácok is hazudnak, azt mondják, hogy mérnökök va ly művezetők.

— Rosszul tanultam, nyolcadik után két évre gyakorló iskolába kellett volna menni, nem /olt kedvem hozzá. Az én kezem túl gyors, ha anyu nem volt otthon, két óra alatt kitakarítottam az egész lakást — és most heti nként csak kétszer járják foglalkozásra?

Megnéz ;em a hirdetéseket, a Keltex tetszett a legjobb; n, kivártam, amíg egyszer vendégek jöttek ho:zánk, és beköptem ezt a szakmát. Anyám cs ik csodálkozott.

— Apád mit szólt?

— A sz Aleim különváltan élték, apám nem törődött v ;lem. Most is, mikor letettem a szakmunkásvizsgát, és ballagtunk, körbejártuk a gyárudvait, odaszaladtam apánkhoz:

— Apu egyedül csak én lettem jeles!

ö csak í nnyit felelt:

— Gondold meg, lányom, ezentúl szerényebben rell élned, mert nem tudlak úgy támogatni mint régen.

Többet nem mentem el hozzá, most egészen egyedül vagyok, mert tavaly meghalt anyu is. V lányök szóltak, hogy mért nem járóik feketében, én azt mondtam, ha segíthetnék r ij'ta, hatvanéves koromig feketét hordanék, de neki már nem számít. Én pedig nem sieretem a feketét, minden folt, pihe meglátszil rajta.

¥r df

Nehéz leírni Jankovidh Nándornak, a G raboplast — Győri Pamutszövő és IV űbőrgyár — vezérigazgatójának a külsejét: i tvenöt-ötvennyolc éves, az átlagnál valamivel magasabb termetű férfi, néha feszesen taitja a derekát és pattogva beszél, bajuszáról és korrekt öltözetéről is egy régimódi katc natiszt jut az ember eszébe, máskor elhagyja magát, az asztalra támaszkodik, vonásai s; étzilálódnak a fáradtságtól, hanghordozása mintha segítséget kérne, aztán váratlanul, dig fékezett indulatrohamban tör ki.

Infarktusa óta nem iszik szeszt — meg kell mondjam, nem tudom, hogy azelőtt ivott-e —, a titkárnője szinte minden félórában behoz egy pohár hideg citromos málnaszörpöt. Jankovich készült a beszélgetésre, bal könyöke mellett egy köteg grafika és adatokat tartalmazó gépelt lap halmozódik, hogy ne kelljen számokat jegyeznem, mikor a megfelelő témához érünk, sorra átnyújtja őket.

— Ez a gyár alig hetvenéves, még él az az ember, aki vízhordóként dolgozott a gyár építkezésén. A cseh Grab család alapította 1905-ben, talán azért választották ép Győrt, mert félúton fekszik Bécs és Pest között. Győrön kívül Szentpéterváron is fenntartottak egy üzemet, az ma is létezik. „Froletarszkij Trud”-nak hívják, mi a nevünkben is fenn akartuk tartani Grabék emlékét, a Graboplast első szótagja ezt jelzi.

Kezdetben asztalterítőket, padlókárpitokat készítették néhány ezer négyzetméteres menynyiségben, később Grabék egy szövődét is építettek, és Angliából hozatott új gépeken megkezdődött a híres Grab-féle flanell gyártása.

— És a műbőrgyártás mennyire tartott lépést a karral?

— Németországban már 1936-ban nagyüzemi szinten foglalkoztak a PVC-vel, Grabék feltéhetőleg tudtak róla, és felismerték a jelentőségét, de a család félzsidó volt, ráadásul szociáldemokrata beállítottságú, pontosan tudták, mi vár rájuk, és nem ruháztak be egy fillért sem a műbőrüzembe, hanem megmaradtak az 1905-ös profilnál. A magyar ipar aztán negyven évig nem hozta be ezt a lépéshátrányt.

A felszabadulás után a gyár régi tulajdonosa és vezetői elmentek külföldre: Grab Mihály, Edelstein és a többiek. Edelstein nemrég járt itthon, látta a városi standunkat, tanácsokat akart adni, de már a beosztott mérnökök is többet tudnak nála. Meghívtuk Győrbe, a régi teniszpályáját kereste.

Én 1946-ban, fogság után jöttem ide dolgozni, szenet lapátoltam az udvaron, életem fő vágya az volt, hogy egyszer salakozó lehessek. A fűtő olyan magasan állt fölöttem, hogy az ő helyét meg sem mertem pályázni, jóllehet akkoriban szinte minden fűtő analfabéta volt, én meg elvégeztem a hat osztályt. Később, ahogy lehetett, továbbtanultam, munka után elvégeztem a textilipari technikumot, kiemeltek, a raktár vezetője lettem.

A gyárrészlegek közül sokáig csak a szövődé működött, 19444>en az amerikai repülőgépek a vasútállomást célozták meg, és a Garb gyárat találták el, meghalt egy csapat munkaszolgálatos, akik éppen légvédelmi árkokat építettek.

A gyárat a könnyűiparba sorolták, ott is a perifériára szorultunk, támogatást nem kaptunk, csak a saját erőnkből tudtunk haladni. Lassan előkerültek a műbőrgyártáshoz szükséges vegyszerek: benzol, nitró, 1948-ban elértük a háború előtti szintet, napi kétezer négyzetmétert, meg voltunk győződve, hogy ezzel a teljesítménnyel a Grab a világ legnagyobb műbőrgyárai közé tartozik. Szerencsére nem értettünk semmihez, és ez sok bajon átsegített minket.

1950—51-ben indultunk el a PVC-vel, a gépeket magunk építettük prospektusokból, a régi tulajdonosokkal leveleztünk, hogy meg tudjunk oldani egy-egy technikai nehézséget. Az alapanyag Nyugat-Németországból jött, de szörnyű körülmények között dolgoztuk fel, a gépek okádták a sósavgázokat, nem öntöttük, hanem szinte sütöttük a PVC-t; ütésbőrnek, táskabőrnek. Akkor csináltuk azokat a bizonyos vastag műbőr kabátokat, melyek merevek voltak, mint a búvárharang, hidegben pedig törtek.

1956-ban a gyár még mindig nem érte el az évi ötmillió négyzetmétert, de már felhívtuk magunkra a figyelmet. Itt a gyáron belül megalakult egy műbőrkutató részleg, nem élt sokáig, október-novemberben a munkatársak nagy része disszidált — Dorogi István, a vezető most beosztott mérnök a Bayer cégnél, Weil Ernő pedig Ausztráliában dolgozik.

A régi igazgató nem disszidált, de ő sem jött vissza Győrbe, róla elég annyit mondani, hogy ebből a gyengén működő gyárból élüzemet csinált, mivel termelési eredményekkel nem tudta elérni, munkabért takarított meg, még levett az emberek havi hat-nyolcszáz forintos fizetéséből.

Engem neveztek ki, a helyére, korábban nem jöhettem számításba, mert a háborúban nyugati fogságba estem, és ez az ötvenes években rossz pontnak számított. Tisztában voltam vele, hogy itt már nem elég, amit tudok, tovább kell tanulnom.

— Jelenleg mi a végzettsége?

— Ötvenöt éves koromban szereztem meg a gépészmérnöki diplomát, már egy infarktus után.

— Tanárai és évfolyamtársai tudták, hogy egy vezérigazgató ül a padokban?

— Nem, én az ilyet mindig szégyelltem.

38