Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)

1980-08-23 / 17-18. szám

Nem értem azokat a mérnökeimet, akik lent a Balaton mellett igazgató úrnak hívatják magukat.

1958-ban tettem az első nagyobb körutamat Nyugat-Németországban, láttam a kölni, a krefeldi gyárakat, hazaérve tomboltam, mennyire le vagyunk maradva — kineveztek nyugatimádónak. Mindenáron új gépeket akartam, mikor a Könnyűipari Minisztérium nem adott pénzt, mentem a Külkereskedelmi Minisztériumba, a végén kikönyörögtem kétszázötvenezer dollárt, akkor ez még több mint egymillió nyugatnémet márkát tett ki, három év alatt kellett visszafizetnünk.

A Ohemolimpexen keresztül hoztuk be az első gépet; a nyugatnémet gyártó cég nem adott referenciákat és leírásokat, mert az üzleti titoknak számított, elénk raktak egy darab műbőrt: tessék, erre képes a gép, hozzák ki belőle.

A gép elméletben mindent tudott, addig tizenhét helyen készítettünk el egy tekercs műbőrt, ez a gép maga kent, zselatinozott, préselt. Addig háromméteres sebességgel termeltünk, ez felgyorsult tizenöt méterre, és bár ugyanazt a ..búvárharang” műbőrkabátalapanyagot állítottuk elő, az anyag még most is reagált a hidegre, de már puha volt a tapintása.

Hat hónap alatt kellett átállnunk erre az új gépre, nehezen boldogultunk vele, két hónap után vissza is akartuk küldeni, de aztán kitanultuk, többet tudtunk róla, mint azok, akik készítették. Megbütyköltük, hogy a duplájára nőtt a sebessége, sőt lekoppintottuk a rendszert, a saját rezsiműhelyünkben építettünk egy ugyanilyen gépsort. 1962- ben kaptunk egy univerzális SPOONER gépet, aztán vettünk egy laminálót, gépparkunk lassan kifejlődött, 1965-re elértük az ötszáznyolcvanmillió forint éves termelési szintet, ez több mint a duplája volt az 1960-asnak.

1963-ban vonták össze a textilipari vállalatokat, olyan monstrumok jöttek létre, mint a huszonötezer embert foglalkoztató PANYOVA. Minket is hozzá akartak csatolni a Rábatexhez, de kiderült, hogy egymagunk többet termelünk, mint az egész győri textilipar, így önállóak maradhattunk.

Nem akarom további számokkal untatni, csak még annyit legyen szabad megjegyeznem, hogy egy pillanatra sem állhatunk meg,

1977-ben 2,629 millió forint termelési értékkel 400 millió forint nyereséget hoztunk, 1978- ban egy ember majdnem egymillió forint értéket állít elő.

* * *

Ha meg kellene mondanom, hogy a textiliparban eltöltött másfél-két év alatt mi hatott rám a legnyomasztóbban, egy Kistext gyári emlékemet választanám.

A szövődében többé-kevésbé modern szovjet AT gépeket állítottak fel, a régi Roscher szövőszékeket leszerelték, maradékaikat lerakták egy építés alatt álló csarnokban, de túl a roncsokon, a halmokban álló deszkákon nyolc öreg gép most is működik. Egy szövőnő, akinek már csak négy éve van hátra a nyugdíjig, nem volt hajlandó átmenni az új AT gépekre, a kedvéért tartják üzemben a Roschereket — meg azért a néhány ezer méterért, amit le lehet szőni rajtuk.

Az asszony feje kendővel bekötve, járkál egyedül az üres teremben a beolajozódott parkettacsíkon, csak a segítőjével, egy idősebb nővel vált néhány szót. Megállás nélkül dolgozza végig a nyolc órát, mert a gépmatuzsálemekről hamar lefogy a vetülék, a nyolc gépből kettő-három mindig áll.

Lehet, hogy igazságtalanul, de az üres teremben, régi gépek között gürcölő szövőnő számomra jelképezett valamit az egész magyar textilipar mostani helyzetéből.

De hát csakugyan halálra ítélt kísérlet volna a magyar textilipart vagy legalább néhány gyárat európai színvonalra felhozni? Ha nem is eleve lehetetlen, de igen nehéz vállalkozás volna, harminc-negyven éves lemaradást kellene behozni.

Már több példa mutatta, hogy a textilipar milyen mértékben szorult háttérbe a felszabadulást követő két évtizedben. Az iparosítási politika az ország minden anyagi erejét a nehéziparra összpontosította, az első ötéves tervben a beruházások kilencven százalékát irányították ide, és a második tervidőszakban is nyolcvanegy százalékot. Ennek következtében a textilipar, mely 1940-ben a magyar ipari össztermelés tizenöt százalékát adta,

1965-ben a hétszázalékos részesedést sem érte el.

Ezt a helyzetet a textilipari rekonstrukció sem változtatta meg alapvetően, annál kevésbé, mert az ipar legtekintélyesebb szakemberei szerint valódi rekonstrukcióról nem is lehet beszélni.

Mi tíz év alatt mintegy húszmilliárd forintot költöttünk a rekonstrukcióra, míg például az NSZK minden hasonló szándék nélkül csak az üzletileg gyenge 1978-as évben is 1,1 milliárd márkát fordított gépi beruházásra, a termelési érték 3,4 százalékát, kedvezőbb körülmények között ez az összeg elérhette volna az öt százalékot is.

A rekonstrukció egyéb ismérveit sem lehet felfedezni nálunk. Ez a folyamat a világon mindenütt leépítésekkel és összpontosításokkal járt együtt, 1959 és 1977 között Angliában csak Lancashire grófságban hétszáznyolcvanhárom gyárat zártak be, az NSZK- ban huszonegyezer kisebb-nagyobb vállalatból tizenegyezer maradt meg. Nálunk alig hallani gyárak megszűnéséről, 1972-ben csődbe jutott a Gyapjúmosó és Szövőgyár, ahelyett, hogy megszüntették volna, gyáregységeit átcsapták a Hazai Fésűsfonóhoz. A ruházati ipar hatvannégy felügyeleti vállalata jelenleg is háromszázhatvankét telephelyen termel — minden központi gyárhoz öt-hat kisebb-nagyobb gyarmat tartozik.

A rekonstrukció másik velejárója a géppark nagymérvű fejlesztése lett volna. Angliában milliószámra cserélték ki a fonóorsókat és ezrével a szövőgépeket, nálunk egyre nő az elavult, értékben nullára leírt gépek aránya — 1970-ben 4,2 százalékot tett ki, 1974-ben már 11,6 százalékot. Bár szereztek be új gépeket, ezek nem emelték az ipar általános minőségi szintjét, az SZTB gépeken például magasabb fonalfinomságú szöveteket nem lehet gyártani — egyszerűen szükség volt rájuk, ha a negyedik és ötödik éves terv mennyiségi követelményeit teljesíteni akarta az ipar. Legfeljebb szerény fejlesztésről lehet szó, semmiképpen sem az alapokat érintő rekonstrukcióról.

A „rekonstrukció” — ha mégis elfogadjuk ezt a meghatározást — másik szervi hibája az volt, hogy akkor került rá sor, mikor a központi irányításszervezés háttérbe szorult, a vállalatok szabad kezet kaptak beruházásaikhoz. Többé-kevésbé mindenki saját tetszése szerint vásárolt. A rendelkezésre álló pénz sehol sem volt elegendő a géppark teljes felújításához, csak egy-egy szakaszon tudtak korszerűsíteni; az automata svájci

„bálabontó elefánt”-ot 1927-ből származó

gyűrűsfonók követik, a textilgyárak hasonlatossá váltak egy óriáskígyóhoz, mely lenyelt egy kecskét, itt kidudorodik a teste, másutt viszont megmaradt eredeti vastagságában.

A Bajai Finomposztógyáéban nyolcszázmillió forintot ruháztak be, ebből hatszázhetvenmilliót költöttek gépekre, szinte a termelés egész vonalát korszerűsítették, szovjet SZTB és olasz gépeket vásárolták, bevezették a körkötést — csak épp a legfontosabbra, a kikészítő üzemre nem jutott pénz.

Korábban kártolt szöveteiket, „közületi posztó”-ikat gond nélkül el tudták helyezni, új termékeikre viszont nem találnak piacot. Jersey-anyagukból például egy vállalat előbb hétszázezer métert rendelt, majd az igényét hetvenötezerre mérsékelte. Baja kénytelen bérmunkákat kérni a többi magyar gyapjúgyártól — ami a világ legrosszabb üzlete, mert az igazi hasznot mindig a készárut kibocsátó cég fölözi le. Mutatják ezt a számok is, a „rekonstruált” gyár 1978 első félévét tizennégymillió forintos veszteséggel zárta.

(Külön tragédia, hogy még erre a balsikeresnek tűnő bajai vállalkozásra is sorozatban mentek rá az emberek: K. igazgatóhelyettest három infarktus után leszázalékolták, az értékesítési osztály vezetője itt bent a gyárban halt meg ötvenkét éves korában, ugyanez a sors érte S. főosztályvezetőt, a kereskedelmi főosztály vezetője súlyos betegséggel ment nyugdíjba, maga az igazgató is hosszú -hónapokat töltött kórházban.)

Másutt, ahol viszonylag versenyképes árut gyártanak, ott a munkások védelmét szolgáló berendezésekre nem fordítanak elég pénzt, mint például a győri Richards gyárban. A perzselőben a tolóajtókat is lezárják, hogy a pernye ne szálljon ki, a karbonizáló gép viszont százötven fokon dolgozik. A festődében ha csak az egyik szárítógép megy, a hőmérséklet akkor is negyven-ötven fok között mozog, a kádakból vastag sugárban ömlik a forró víz, és a tetőről is az emberek nyakába zuhog a lecsapódó pára. Védekezésül a munkások télen-nyáron kitörik az ablakokat, és állítólag néha megfürdenek a használaton kívül álló lazafestőgépben.

Huszonöt-harminc textilgyárat jártam végig, de csak egyről mondhatom el, hogy megfontoltan és átfogóan hajtották végre a gyár fejlesztését, és jó esélyeik vannak, hogy legalább a textilipar európai középmezőnyéhez felzárkózzanak, ez a gyár a győri Rábatex.

(Elgondolkoztató, hogy ha példákat akarunk felhozni magyar ipari kezdeményezésekről, valódi menedzseri teljesítményekről, egyre gyakrabban folyamodunk Győrhöz. Horváth Ede mellett „márkás” névnek számít a Marton János is, míg a lélekszámban nagyobb Miskolc vagy Debrecen véleményem szerint még adósa az országnak hasonló látványos vezetői eredményekkel.)

— Mi lehet ennek az oka? — kérdeztem egyszer egy öreg mérnöktől.

— Egyszerű, uram — felelte —, más ország, ez Pannónia volt annak idején, az pedig Dácia.

Persze ez csak anekdota, a fejlődés kovásza sokkal inkább Győr fekvése — félúton Bécs és Budapest között századok óta élvezi mindkét nagyváros jó néhány kisugárzását —, az átlagosnál mindig magasabb iskolai végzettségszint és a megyei-városi vezetés, melyről az igazgatók egybehangzóan állapították meg:

— A legtöbbet teszik, amit tehetnek: hagynak minket dolgozni.

39