Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)

1980-08-23 / 17-18. szám

zájárulása nélkül. Ez a háromszáz óra már másfél hónapnyi többletmunkát jelent évenként, de még ezt is számtalan esetben túllépik, fogunk találkozni évi ötszáz, sőt nyolcszáz túlórával is. A szabálytalanságokat kegyes fügefalevelek bújtatják az adminisztrációban, a túlórák bérét „jutalom -ként számolják el.)

T. vidékről jár be, tizenkét órás napjain reggel ötkor indul a busszal, este fél kilenckor ér haza.

— Hogy bírja?

— Mindig szerelmes vagyok.

— Most kibe?

— Van egy erdész, idősebb, mint én, de az nem volna baj, ha tudnám biztosan, hogy jó ember. Nem kell sietnem, asszony még lehetők, de lány már soha.

— Miért dolgozik annyit? Mire gyűjti a pénzt ?

— Ó, az nagyon hosszú történet. 1956-ban egy állami gazdaságban dolgoztam mint főszakácsnő Mosonmagyaróvár mellett, nem volt ott nekem semmi bajom, de jöttek a pesti menekülők, és annyira telebeszélték a fejemet, hogy én is nekivágtam a határnak.

Kint az NSZK-ban egy kórházban kaptam munkát, ott is a konyhán, be-bejártam a városba, ott ismerkedtem meg a későbbi férjemmel, egy magyar disszidenssel. összeházasodtunk, egy fiam és egy lányom született. Én maradtam volna kint, az anyám kilencéves koromban meghalt, azóta nekem mindegy, Pilisvörösvár, vagy Sopron, NSZK, vagy Magyarország, de a férjemet bántotta a honvágy, hazajöttem vele.

Hoztunk annyi pénzt, hogy tudtunk venni a kettőnk nevére egy öreg házat, de a férjem itthon sem találta a helyét. Folyton veszekedett, nem ivott, józan bolond volt, de belekötött az élő fába is. Én így is kitartottam volna mellette a gyerekek miatt, pedig még arra sem kellettem neki, szeretőt tartott.

Ügy ment ki újra az NSZK-ba, hogy még az államot is becsapta. Ütlevelet kért, azt mondta, el kell intéznie valamit a nyugdíja miatt, megkapta az útlevelet, aztán végképp kint maradt.

A pénz, amit kérdezett, először is azért kellett, mert egyedül neveltem fel két gyereket: a lányom ápolónő a koraszülött-kórházban, a fiam karosszériás, szeptember óta dolgozik. Még az ifjúsági betétjüket is én fizettem helyettük, én olyan rettenetes nehezen éltem, legalább ők kezdjenek könynyebben.

Másodszor arra kellett, hogy mikor már felnőtték a gyerekek, az állam akkor vette el azt a fél házat, ami a férjem nevén állt, ki kellett fizetnem az árát.

— De hát ezen már túl van, most mire

gyűjt?

— Ketten lakunk egy udvarban, áll velünk szemben egy öreg, rettenetesen rossz, zsúpfedeles ház. Kihalt belőle a két öregember, akkor meg akartam venni, hogy ne legyünk ketten egy portán. Az öreg pár fiával tárgyaltam, ő hajlott volna rá, de közben hirtelen meghalt, a felesége meg azt mondta: nem adja el, csak ha az unoka betölti majd a tizennyolcat, akkor nyolcéves volt — várjak tíz évig? Nekem kell elmennem építkeznem valahová máshová.

Nahát, most már érti a tizenkét órákat?! De nekem ez a munka nem sok, mert szívesen jövök be. — T. int a nyomó felé. — A Gyurit szeretem, mert jó ember, bejön a műszakra, bevesz egy idegcsillapítót, és nyugodt egész éjszaka.

* * *

A Kelenföldi Textilgyárban az egyik részletvezetőnő, S., alacsony, harmincöt év körüli lány, arcán állandó, jóindulatú mosoly rejti a kezdődő nagyothallást. Anyjával él kettesben, az utazás a szenvedélye, majd minden évben befizet egy külföldi társasutat. Nagy albumokban gyűjti az emlékeket — minden ország egy-egy album —, képeket, virágokat ragaszt be, verssorokat ír fel, az éjszakai műszak egyik nyugodtabb órájában nekem is megmutatta az albumokat.

Az egyik oldalon feltűnik egy lepréselt, hosszú szárú havasi gyopár.

— Ezt én szedtem, olyan szép volt. Görögországról száz-százhúsz kép, az Akropolisz romjai, Pheidiász-szobrok, az olimpiai Stadion, a tenger — túlszínezett felvételek turistáknak.

— Volt egy üzlet, ahol egy az egyben elfogadták a forintot, a legtöbb képet ott vettem.

A képek közé idézeteket írt Menandrosz színdarabjaiból — eltűnődöm: hol találhatta —, aztán egy görög növénysorozat ábrái következnek. Míg nézegetjük az albumokat, az ajtó néha kinyílik, és be-becsap a szövőgépék dörgése.

S. néhány oklevelet is mutat, szavalóversenyt nyert az üzemiben, brigádjával elindul a műveltségi vetélkedőkön, néha öt-hat dolgozatot is megír társai nevében.

— Eredetileg is szövőnőnek készült?

— Tanítónő szerettem volna lenni, vagy óvónő, de édesanya akikor ment el nyugdíjba hároimszáznyolcvan forinttal, házmesterséget vállalt, de hiába takarított hat házat és két járdát, csak egy ház után fizették, abból nem élhettünk meg. Dolgozni mentem, és egy év alatt csak a textiliparban szerezhettem szakmát, ezerhétszáz forintot kerestem. Hat évig szőttem, munka mellett elvégeztem a textiltechnikumot, kiemeltek, ipari tanulókat oktattam.

Időközben átkértek a Metróhoz, ott dolgoztam három évig, aztán visszahívtak ide technikusnak, azokban az időkben adták ki a jelszót: „Nőket a gazdasági vezetésbe!”. Részlegvezetővé neveztek ki, főnöke lettem annak, akinek azelőtt a beosztottja voltam. Nem tetszett neki, ímmel-ámmal dolgozott.

— Ha olyan jól tudja, mutassa meg! Megcsináltam, aztán rászóltam:

— Ezentúl mindig így legyen!

Sokszor megbántam már, hogy elmentem tanulni. Négyezer-kétszáz forintot keresek mindenestől, egy jó szövőnő többet összehoz, és nyolc óra után befejezte, ki tud kapcsolódni. Én meg éjszaka számolok, szorzók: ha őt iderakom, ha azt odateszem, holnap hány gépet tudok elindítani, mit tudók termelni?! Anyám kérdezi:

— Már megint kit szidtál össze, hogy nem jött be dolgozni?

Nem tudja szegény, hogy ma nem olyan egyszerű szólni valakinek. A múltkor a főmester letolt egy lányt, mert csavargóit, az illető bement a gyár egyik vezetőjéhez, és neki mondott fel. A vezető azonnal leszólt a főmesternék:

— Adok egy hetet, hogy bocsánatot kérj, ha nem teszed meg, akkor megnézheted magad.

A munkaidőnk ötven százaléka beszélgetésre megy el, nevelésre. Ha valakivel baj van, beszél vele a főmester, én, a párttitkár, a szakszervezetis — de minden hiába. A múltkor is egy segédmester két hétig hiányzott, mikor végre bejött, kérdeztük tőle:

— Hol voltál?

— Nem mindegy? írjon be két hét igazolatlant.

Ezt persze nem lehet, mert az ilyen ügyet

már fegyelmi elé kellene vinni, inkább elkenik valahogy. Hiányzás miatt még nem volt elbocsátás, legföljebb áthelyezés. A fegyelmiket sem veszik komolyan, akadt, aki azt mondta, hogy a határozatot lehetőleg jó puha papírra gépeljük neki.

És mindennap tartanak valami gyűlést a gyárban, ahonnan én sem hiányozhatok, sokszor csak későn szólnak, már nem is tudom értesíteni az anyámat, késő éjszakáig vár szegény — jó, ha egy héten kétszer hazaérek időben.

— Miért nem megy vissza szőni?

— Nekem ma már nem olyan egyszerű visszakerülni a gépre, semmivel sem lenne könnyebb, mint annak idején a gépről följebb kerülni. De arra sokszor gondolok, hogy mennyivel nyugodtabban éltem, amíg csak annyit kellett tudnom, hogy hol az indítókar.

— Ma is foglalkozik még a tanulókkal? Milyen az utánpótlás?

— A textilszakmának mindig a vidék volt a bázisa, sohasem számíthattunk érettségizett pesti lányokra, de ahogy tanítóik, évről évre sötétebb anyag kerül a kezem alá. Semmi sem köti őket a gyárhoz, az 1975 júniusában vizsgázott tizenegy lányból két és fél év után egy van még nálunk, a többi már elment.

Akármilyen nehéz helyzetben is van a gyár, meg kellene néznünk, hogy kiket veszünk fel.

* * *

Egyik este újra átmegyek a szállóba, hat-nyolc fiatalabb munkásnővel leülünk az egyik folyosói asztal mellé. A lányok nehezen hajlandók megszólalni, előtte mindig egymásra néznek.

— Mennyit keresnék, és mire költik?

— Átlagban háromezer forintot kapunk, havonta kétszer hazautazunk, az, mondjuk, kétszáz forint, erre-arra elmegy naponta ötven forint: egy doboz cigaretta, 'két kávé, kóla vagy sör, csoki, általában ezer-ezerkétszáz forint marad meg tisztán.

— Van maguk között, akinek kell hazáküldenie pénzt?

Senki sem jelentkezik.

— Haza pénzt? — sóhajt fel a nevelőnő. — A fizetés előtt egy héttel már nincs tíz forintjuk.

— Ad nekik kölcsön?

— Szigorúan tilos, annyit szoktunk megcsinálni, hogy a legszegényebbeknek, a volt állami gondozottaknak hozunk egy vekni kenyeret.

A kihívásról egyik beszélgetőpartnerem váratlanul lendületbe jön és kifakad — magas, vékony lány, haja tőnél barna, feljebb melírozott szőke, csíkos vászonnadrágot, hússzínű, rollnyakú • pulóvert és öves kötött kardigánt visel.

— Mi B.-n lakunk, apám segédmunkás, négyen vagyunk testvérék. Anyám soha nem engedett meg nekünk semmit, ami pénzbe került volna. A nővérem nyelveket szeretett volna tanulni, nem lehetett neki, az egyik húgom jól balettozott, de egy év múlva kivette, mert nem akarta fizetni a tandíjat. Apám mondta nekem, próbáljak valami jobbat, menjek el hazulról, feljöttem ide, a Keltexbe.

Én úgy élek, hogy mindent megengedek magamnak. Én ha veszek egy kiló banánt, nem úgy eszem meg, hogy ma egyet, holnap egyet, mert így kitart egy hétig, hanem ha van kedvem, megeszem egy helyben az egészet, és ha úgy tetszik, bedobok húsz deka téliszalámit. Ha meglátok egy új ruhát, nekem nem kell spórolnom vagy kölcsönkérnem, hanem bemegyek az üzletbe és megveszem.

37