Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-08-23 / 17-18. szám
Moldova György A SZENT TEHÉN Riport a textiliparról (részletek) Moldova minden könyve esemény. Napok alatt szétkapkodják, aztán mindenki várja a második kiadást. Sokan politikai „csemegét” gyanítanak minden írásában, mások fanyar humorú szatírái miatt keresik. Vannak, akik „csak” riporternek tartják. Moldova nem ezért, nem csak ezért jó író. Páratlan diagnosztikai érzékkel veszi sorra országunk fontos kérdéseit: a komlói bányászokat, az Őrség sorsát, a vasutak állapotát, és most a textilipart. Moldova szent tehénnek nevezi a textilipart, mintha tiltó tabuk védenék, pedig ez a szent tehén nem egyéb „beteg lónál”, amely az állatorvosi tanítóábrához hasonlóan magán viseli az összes lehetséges betegséget. Moldova diagnózist állít fel: megrajzolja — a valóság tényei alapján — egy rosszul működő iparág modelljét. Bizonyára talált volna az iparágon belül kirakatba illő szép tényeket, de írói képzeletét elsősorban az izgatja: milyen homokszemek kerülhetnek egy hajdan jól működő gépezetbe, s ami még ennél is fontosabb: hogyan lehet mindezen segíteni. Mert a készség megvan vezetőkben, beosztottakban. Moldova könyve arról szól, hogy egyetlen iparág sem önmagáért létezik, hanem az emberekért, és egyetlen iparágat sem a gépek, berendezések tesznek tönkre, vagy emelnek égbe, hanem az emberek. Meg kellene néznie egy-két éjszakai műszakot is — mondja Girold Mihály —, egész más a hangulata, a munka is jobban megy, a termelés tíz-tizenöt százalékkal magasabb, mint délelőtt. — Miért? — Mert nincsenek bent a vezetők, az emberek nyugodtabban dolgozhatnak, meg általában az anyagellátást is jobban megszervezik — ha már kifizetik a negyvenszázalékos éjszakai műszakpótlékot, legyen meg a méter. Most minden hét végén szerveznek hosszú műszakot vasárnap délután hat órától hétfő reggel hatig, jöjjön be valamikor. A december eleji vasárnap délután fél hat körül értem a Goldberger gyár elé. Kint a Korvin Ottó úton olvadt a hó, a nedves kockakövezeten hosszú kocsisor tartott a belváros felé, a buszmegállóban gyerekek kezét fogó, ünnepiesen kiöltözött fiatal párok várakoztak, mögöttük zsúfolásig megtelt a borozó, az utolsó, pénztár előtt sorban álló férfi eltorlaszolta az ajtót. Itt bent a Goliban minden üres és csendes még. A nyomógépek mellé nagy üstökben kikészítették az induló festéket, az üstök száját celofánnal letakarták — hogy nem feleslegesen, azt mutatják a celofánon megülő vízcseppek. A megbomlott tetőn zuhog be az olvadó hóié, a kövér cseppek szétloccsannak egy lebontott hengemyomó gép heverő alkatrészein. A fűtés már órák óta megy, kellemes meleg van, jólesik bámészkodni az üres műhelyben. Személyes holmik alig maradtak az asztalokon, legföljebb egy-egy festókes gyufásdoboz, a telefon hallgat, a falakon is mintha megdermedték volna a színes kézlenyomatok. Visszamegyek az ajtóig, és kinézek az udvarra : mindenütt ég valamennyi fény, de gépzaj sehonnan sem hallatszik, távolabb egy nő megy át a lámpa alatt, meleg helyen dolgozhat, mert rövid ujjú köpenyben jött ki. Hat óra már elmúlt, mire egymás után beszállingóznak a nyomók, egyikük rosszkedvű, káromkodik: — Lett volna egy nyolOkilós (a gyengébbek kedvéért nyolcszáz forintos) üzlet ma estére, de ha megígértem, bejövök. Egy öreg nyomó két órával ezelőtt ért haza külföldről, épp hogy hazaugrott átöltözni. — Rokonoknál járt? — Hogy mondják a tévében? Kooperáció. Átvittem két námet-juhász-kölyköt, tavaszra hoznak érte két irhabundát. Van, aki a lánya születésnapjáról jött el: — Ott kellett hagyni mindent, konyakot, cseresznyét, körtepálinkát, amiben egy egész körte van. Az előzetesen jelentkezők közül csak két ember nem jött be, állítólag reggel óta isznak a munkásszállón, a nyomópartik létszáma teljes, mind a hat hengernyomó gép és a hatos rota is elindulhat, mindenáron csökkenteni kell a műhely lemaradását. A nyomás még nem indulhat, előbb anyagot kell hozni. Hárman tolnak be egy „sirály”-!, legalább tízmázsányi futószövet van feltekerve rá, a kerekek el-elakadnak a kövezet kátyúiban, ilyenkor alig lehet továbblökni. Ki kell venni a gépekből a benn maradt mintát, szerelik szét a hengereket, vászonba tekerik, hogy meg ne sérüljenek a vésett felületek, aztán egy csigasorral kiemelik és egy kengyeles kocsira rakják őket. A rakományt áthúzzák a hengerraktárba, itt pakolják fel helyette az új minta hengereit. Segítek felrakni a hengereket, ponyvát teszünk a kocsira, és visszatoljuk a nyomóműhelybe. Hat órakor kezdődött a műszak, most már fél nyolc is elmúlt, de még egyetlen gép sem indult el, mindenütt állítanak, szerelnek. Ez az időveszteség nem rendhagyó, ha egy nyomónak pechje van, a nyolcórás műszakjából öt-hat óra is rámehet, hogy kiszedje a bent hagyott régi minta hengereit és berakja az újat. Már negyed kilenc felé jár, mikor az egyik gép végre elkészül — valamilyen gyerektakaró-anyagot nyomna: egy kacsa sétál, másik három kacsa táncot jár körötte —, a nyomó kezdene, de egy elektromos hiba miatt nem indul el a gép. Jönnek a szerelők, megnézik, ki kellene nyitni a kapcsolószekrényt, de nincs náluk a kulcs, elmennek érte, aztán órákig nem jönnek vissza, a filmnyomó festék konyháján is áramkimaradás van, ott fogták őket. A nyomó mintha már megszokta volna a hasonló eseteket, nem idegesíti magát, leül, elővesz egy pohár kakaót. — Nem lehetne szólni valakinek, hogy intézkedjen? — Kinek? — Mérnök nincs bent ilyenkor? — Mérnök éjszaka? Egy technikus jár be novembertől az év végéig, este nyolctól reggel nyolcig bent van, de ő csak a szovjet exportért felel, a többi nem az ő dolga. — Ez a gépállás mennyi kiesést jelent? — Méterben? Két-három ezret. — És fizetésben magának? — Majdnem semmit. Régen, az egyéni normaidőkben csak nyolcvan százalékot fizettek az állásért, most csoportnorma van, megkapjuk a teljes fizetést. Ebben a gyárban nem lehet úgy megkövetelni a teljesítményt, mint egy jól felszerelt, modem helyen. Valaha, nem mondom, itt is számított minden méter. — Ennek a szakmának is voltak sztahanovistái, olyanok, mint az esztergályosok között Muszka Imre? — Itt nemigen lehet, itt azért mégiscsak a minőség számít, én csak egy esetet hallottam, mikor valakit futtattak. Egyszer az egyik nyomóüzemben szóltak, hogy három kitüntetést fognak kapni: egy valamilyen „Munka Hősé”-t, egy „Kiváló Dolgozó”-! és mit tudom én, egy „Érdemes Dolgozóit, határozzák meg maguk, hogy kinek jusson. Mivel jár? — kérdezte a nyomó vezetője. A „Kiváló Dolgozó” egyhavi pluszfizetéssel, az „Érdemes Dolgozó” kéthetivel, a „Munka Hőse” nem kap semmit. — Akkor én leszek a „Kiváló Dolgozó” — mondta a vezető, rámutatott a helyettesére —, te leszel az „Érdemes Dolgozó”, és a szegény Z. meg hadd legyen a „Munka Hőse”. De hát Z. gyenge nyomó volt, a teljesítménye az átlagot is alig érte el, hogy valahogy mégis kiugrassák, egy hónapig csak marokkói zászlót nyomattak vele: kék mezőben egy piros csillag. Lehetett rabolni vele, kilences sebességgel nyomott huszonnégyezer métert nyolc óra alatt, füstöltek a spindlivégek, vizes ruhába kellett tekerni őket. Aztán mikor kész volt, ment az egész anyag a bóvliba. A végén kiderült, hogy mégis Z. járt a legjobban, mert mint a „Munka Hőse” nyugdíj-kiegészítést kapott. De hát ez, mondom, már rég volt — legyint a nyomó, és egy nagyot kortyol a kakaóból. Hátrasétálok az álló gép mellett, kinyitom a szárító manzárdokat, és benézek: az egyikben egy piros bársony gyermeknadrág szárad, a másikban egy melltartó — itt moshatták ki őket a munka szüneteiben. A manzárd egyik kiszögellésén táskák lógnak ennivalóval, azért akasztották fel a magasba, hogy a bogarak és az egerek ne férjenek hozzá. Két légeresnő is leült a gép végénél, van időnk beszélgetni. Az egyik egyedül él, öt évvel ezelőtt elvált a férjétől, mert nagyon ivott. A két gyerek az asszonnyal maradt, éjszakai műszak után általában két órát alszik, mert takarítani jár, tizenegy hatvanas órabéréből nem tudnának hárman megélni. A másik légeresnő ezen a héten már a hatodik műszakot teljesíti, ebből három volt nyújtott, vagyis tizenkét órás, összesen hatvan órát dolgozott. — Nem is tudtam bevásárolni a hét végére, a férjem hozott faluról egy csirkét, az volt a hús. — Mit csináltak ma délután? — Én tanultam a gyerekkel. — Én a sógoromnál és a sógornőmnél jártam, más-más kórházban fekszenek, mire végigjártuk őket, már jöhettem is öe dolgozni. — Van olyan légeresnő, aki többet órázik, mint maguk? — Igen, T. Az szinte itt lakik. T. negyvenöt év körüli, de lányosán friss és jókedvű elvált asszony, először gyanakodva fogad, azt hiszi, valamilyen munkaügyi szabálytalanság után kutatok, de hamarosan felenged. T. hétfőtől péntekig mindennap reggel hat órakor jött be a gyárba, és este tizennyolc óráig maradt, szombaton csak nyolc órát töltött benn, mert tizennégy órakor leáll az üzem, a mai műszákkal együtt nyolcvan órát teljesített a héten. (Hogy lehetséges ez? Az előírások eddig évi százkilencvenhat túlórát engedélyeztek egy-egy munkásnőnek — ezt a keretet később háromszázra emelték —, feltehetőleg nem tehették volna meg a szakszervezet hoz-36