Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)

1980-08-23 / 17-18. szám

Moldova György A SZENT TEHÉN Riport a textiliparról (részletek) Moldova minden könyve esemény. Napok alatt szétkapkodják, aztán mindenki várja a máso­dik kiadást. Sokan politikai „csemegét” gyanítanak minden írásában, mások fanyar humorú szatírái miatt keresik. Vannak, akik „csak” riporternek tartják. Moldova nem ezért, nem csak ezért jó író. Páratlan diagnosztikai érzékkel veszi sorra országunk fontos kérdéseit: a komlói bá­nyászokat, az Őrség sorsát, a vasutak állapotát, és most a textilipart. Moldova szent tehénnek nevezi a textilipart, mintha tiltó tabuk védenék, pedig ez a szent tehén nem egyéb „beteg lónál”, amely az állatorvosi tanítóábrához hasonlóan magán viseli az összes lehetséges betegséget. Moldova diagnózist állít fel: megrajzolja — a valóság tényei alapján — egy rosszul működő ipar­ág modelljét. Bizonyára talált volna az iparágon belül kirakatba illő szép tényeket, de írói kép­zeletét elsősorban az izgatja: milyen homokszemek kerülhetnek egy hajdan jól működő gépezet­be, s ami még ennél is fontosabb: hogyan lehet mindezen segíteni. Mert a készség megvan veze­tőkben, beosztottakban. Moldova könyve arról szól, hogy egyetlen iparág sem önmagáért létezik, hanem az emberekért, és egyetlen iparágat sem a gépek, berendezések tesznek tönkre, vagy emelnek égbe, hanem az emberek. Meg kellene néznie egy-két éjszakai műszakot is — mondja Girold Mi­hály —, egész más a hangulata, a munka is jobban megy, a termelés tíz-tizenöt százalékkal magasabb, mint délelőtt. — Miért? — Mert nincsenek bent a vezetők, az em­berek nyugodtabban dolgozhatnak, meg ál­talában az anyagellátást is jobban megszer­vezik — ha már kifizetik a negyvenszáza­lékos éjszakai műszakpótlékot, legyen meg a méter. Most minden hét végén szerveznek hosszú műszakot vasárnap délután hat órá­tól hétfő reggel hatig, jöjjön be valamikor. A december eleji vasárnap délután fél hat körül értem a Goldberger gyár elé. Kint a Korvin Ottó úton olvadt a hó, a nedves koc­kakövezeten hosszú kocsisor tartott a bel­város felé, a buszmegállóban gyerekek kezét fogó, ünnepiesen kiöltözött fiatal párok vára­koztak, mögöttük zsúfolásig megtelt a bo­rozó, az utolsó, pénztár előtt sorban álló férfi eltorlaszolta az ajtót. Itt bent a Goliban minden üres és csen­des még. A nyomógépek mellé nagy üstök­ben kikészítették az induló festéket, az üs­tök száját celofánnal letakarták — hogy nem feleslegesen, azt mutatják a celofánon megülő vízcseppek. A megbomlott tetőn zu­hog be az olvadó hóié, a kövér cseppek szét­loccsannak egy lebontott hengemyomó gép heverő alkatrészein. A fűtés már órák óta megy, kellemes meleg van, jólesik bámész­kodni az üres műhelyben. Személyes holmik alig maradtak az asztalo­kon, legföljebb egy-egy festókes gyufásdo­­boz, a telefon hallgat, a falakon is mintha megdermedték volna a színes kézlenyomatok. Visszamegyek az ajtóig, és kinézek az ud­varra : mindenütt ég valamennyi fény, de gép­zaj sehonnan sem hallatszik, távolabb egy nő megy át a lámpa alatt, meleg helyen dol­gozhat, mert rövid ujjú köpenyben jött ki. Hat óra már elmúlt, mire egymás után beszállingóznak a nyomók, egyikük rossz­kedvű, káromkodik: — Lett volna egy nyolOkilós (a gyengéb­bek kedvéért nyolcszáz forintos) üzlet ma estére, de ha megígértem, bejövök. Egy öreg nyomó két órával ezelőtt ért ha­za külföldről, épp hogy hazaugrott átöltözni. — Rokonoknál járt? — Hogy mondják a tévében? Kooperáció. Átvittem két námet-juhász-kölyköt, tavaszra hoznak érte két irhabundát. Van, aki a lánya születésnapjáról jött el: — Ott kellett hagyni mindent, konyakot, cseresznyét, körtepálinkát, amiben egy egész körte van. Az előzetesen jelentkezők közül csak két ember nem jött be, állítólag reggel óta isz­nak a munkásszállón, a nyomópartik létszá­ma teljes, mind a hat hengernyomó gép és a hatos rota is elindulhat, mindenáron csök­kenteni kell a műhely lemaradását. A nyomás még nem indulhat, előbb anya­got kell hozni. Hárman tolnak be egy „si­rály”-!, legalább tízmázsányi futószövet van feltekerve rá, a kerekek el-elakadnak a köve­zet kátyúiban, ilyenkor alig lehet továbblök­ni. Ki kell venni a gépekből a benn maradt mintát, szerelik szét a hengereket, vászonba tekerik, hogy meg ne sérüljenek a vésett fe­lületek, aztán egy csigasorral kiemelik és egy kengyeles kocsira rakják őket. A rako­mányt áthúzzák a hengerraktárba, itt pakol­ják fel helyette az új minta hengereit. Segítek felrakni a hengereket, ponyvát te­szünk a kocsira, és visszatoljuk a nyomómű­helybe. Hat órakor kezdődött a műszak, most már fél nyolc is elmúlt, de még egyetlen gép sem indult el, mindenütt állítanak, szerelnek. Ez az időveszteség nem rendhagyó, ha egy nyo­mónak pechje van, a nyolcórás műszakjából öt-hat óra is rámehet, hogy kiszedje a bent hagyott régi minta hengereit és berakja az újat. Már negyed kilenc felé jár, mikor az egyik gép végre elkészül — valamilyen gyerekta­­karó-anyagot nyomna: egy kacsa sétál, másik három kacsa táncot jár körötte —, a nyomó kezdene, de egy elektromos hiba miatt nem indul el a gép. Jönnek a szerelők, megnézik, ki kellene nyitni a kapcsolószekrényt, de nincs náluk a kulcs, elmennek érte, aztán órá­kig nem jönnek vissza, a filmnyomó festék konyháján is áramkimaradás van, ott fog­ták őket. A nyomó mintha már megszokta volna a hasonló eseteket, nem idegesíti magát, le­ül, elővesz egy pohár kakaót. — Nem lehetne szólni valakinek, hogy in­tézkedjen? — Kinek? — Mérnök nincs bent ilyenkor? — Mérnök éjszaka? Egy technikus jár be novembertől az év végéig, este nyolctól reg­gel nyolcig bent van, de ő csak a szovjet exportért felel, a többi nem az ő dolga. — Ez a gépállás mennyi kiesést jelent? — Méterben? Két-három ezret. — És fizetésben magának? — Majdnem semmit. Régen, az egyéni nor­maidőkben csak nyolcvan százalékot fizettek az állásért, most csoportnorma van, megkap­juk a teljes fizetést. Ebben a gyárban nem lehet úgy megkövetelni a teljesítményt, mint egy jól felszerelt, modem helyen. Valaha, nem mondom, itt is számított minden méter. — Ennek a szakmának is voltak sztaha­novistái, olyanok, mint az esztergályosok kö­zött Muszka Imre? — Itt nemigen lehet, itt azért mégiscsak a minőség számít, én csak egy esetet hallot­tam, mikor valakit futtattak. Egyszer az egyik nyomóüzemben szóltak, hogy három kitüntetést fognak kapni: egy valamilyen „Munka Hősé”-t, egy „Kiváló Dolgozó”-! és mit tudom én, egy „Érdemes Dolgozóit, határozzák meg maguk, hogy ki­nek jusson. Mivel jár? — kérdezte a nyomó vezetője. A „Kiváló Dolgozó” egyhavi plusz­fizetéssel, az „Érdemes Dolgozó” kéthetivel, a „Munka Hőse” nem kap semmit. — Akkor én leszek a „Kiváló Dolgozó” — mondta a vezető, rámutatott a helyettesére —, te leszel az „Érdemes Dolgozó”, és a sze­gény Z. meg hadd legyen a „Munka Hőse”. De hát Z. gyenge nyomó volt, a teljesítmé­nye az átlagot is alig érte el, hogy valahogy mégis kiugrassák, egy hónapig csak marok­kói zászlót nyomattak vele: kék mezőben egy piros csillag. Lehetett rabolni vele, ki­lences sebességgel nyomott huszonnégyezer métert nyolc óra alatt, füstöltek a spindlivé­­gek, vizes ruhába kellett tekerni őket. Aztán mikor kész volt, ment az egész anyag a bóv­liba. A végén kiderült, hogy mégis Z. járt a legjobban, mert mint a „Munka Hőse” nyug­díj-kiegészítést kapott. De hát ez, mondom, már rég volt — legyint a nyomó, és egy nagyot kortyol a kakaóból. Hátrasétálok az álló gép mellett, kinyitom a szárító manzárdokat, és benézek: az egyikben egy piros bársony gyermeknadrág szárad, a másikban egy melltartó — itt moshatták ki őket a munka szüneteiben. A manzárd egyik kiszögellésén táskák lógnak ennivalóval, azért akasztották fel a magasba, hogy a bogarak és az egerek ne férjenek hozzá. Két légeresnő is leült a gép végénél, van időnk beszélgetni. Az egyik egyedül él, öt évvel ezelőtt elvált a férjétől, mert nagyon ivott. A két gyerek az asszonnyal maradt, éjszakai műszak után általában két órát al­szik, mert takarítani jár, tizenegy hatvanas órabéréből nem tudnának hárman megélni. A másik légeresnő ezen a héten már a ha­todik műszakot teljesíti, ebből három volt nyújtott, vagyis tizenkét órás, összesen hat­van órát dolgozott. — Nem is tudtam bevásárolni a hét végére, a férjem hozott faluról egy csirkét, az volt a hús. — Mit csináltak ma délután? — Én tanultam a gyerekkel. — Én a sógoromnál és a sógornőmnél jártam, más-más kórházban fekszenek, mire végigjártuk őket, már jöhettem is öe dol­gozni. — Van olyan légeresnő, aki többet órázik, mint maguk? — Igen, T. Az szinte itt lakik. T. negyvenöt év körüli, de lányosán friss és jókedvű elvált asszony, először gyanakod­va fogad, azt hiszi, valamilyen munkaügyi szabálytalanság után kutatok, de hamarosan felenged. T. hétfőtől péntekig mindennap reggel hat órakor jött be a gyárba, és este tizennyolc óráig maradt, szombaton csak nyolc órát töltött benn, mert tizennégy óra­kor leáll az üzem, a mai műszákkal együtt nyolcvan órát teljesített a héten. (Hogy lehetséges ez? Az előírások eddig évi százkilencvenhat túlórát engedélyeztek egy-egy munkásnőnek — ezt a keretet ké­sőbb háromszázra emelték —, feltehetőleg nem tehették volna meg a szakszervezet hoz-36

Next

/
Thumbnails
Contents